Esőerdő-látogatóban

Erdőt járni jó dolog. Mindjárt ki is próbáltuk Puerto Ricóban, hogy milyen az ottani erdő. Legalábbis az egyik fajta. Az El Yunque National Forestben jártunk.

Az El Yunque az egyetlen trópusi esőerdő az amerikai National Forest System rendszerében; társai nagyrészt mérsékeltövi, illetve szubtrópusi (főleg száraz) erdők szerte Észak-Amerikában – van néhány. Ez sem rossz bakancslista, na :) De térjünk vissza az El Yunqué-ra. Egy kb. száz négyzetkilométeres egybefüggő erdőről van szó, melyben jó néhány hegycsúcs, rengeteg patak és vízesés, no meg elképesztő növény- és állatvilág található. Van egy nagyobb látogatóközpont, innen vezetnek az erdő különböző pontjaira az ösvények, melyek a leginkább karbantartottak a szigeten. Emellett az erdő egy része le van zárva, külön engedéllyel látogatható, természetvédelmi okokból, hogy biztosítsák a terület zavartalanságát. Ilyen otthon is van, például a Kis-Balaton egyes területei sem látogathatók szabadon, csak úgy akármikor; a Drávára pedig külön engedélyért kell sorban állni a kenusoknak, mert évente csak bizonyos mennyiségű hajót engednek be a nemzeti park területére.

Az El Yunqué-ban rengeteg védett és nagyon sok, csak itt élő (endemikus = benszülött) faj van, többek közt a kihalás szélén álló ’Puerto Rican Amazon’ nevű hatalmas papagáj, melynek kevesebb, mint 100 példánya él szabadon a szigeten.

Az amazon (kép innen)

Persze egy esőerdőben szinte mindig sokkal több faj lakik, mint bárhol máshol, nem véletlenül verik a tamtamot az Amazonas kapcsán újra és újra. Az Amazonas egyrészt fontos a Föld oxigén- és szén-dioxidháztartása szempontjából, másrészt a Föld egyik legnagyobb biodiverzitású területe. A biodiverzitás a fajok sokféleségét jelenti, minél nagyobb a biodiverzitás egy adott ökoszisztémában, az annál ellenállóbb a különböző külső hatások ellen. Nyilván nem a földcsuszamlás-földrengés-meteoritbecsapódás kombinációjára gondolok, mert az ellen nem véd; hanem olyan dolgokra például, hogy ha egy faj eltűnik az táplálékláncból valami csak arra a fajra jellemző betegség miatt, akkor mennyire pótlódik ez egy másikkal. Annyira összetett rendszer egy-egy terület tápláléklánca, hogy nem tudjuk pontosan; melyik fajnak mennyire fontos a szerepe és ha egy kulcsfaj tűnik el, akkor fajok egész sora utánahalhat, szimplán azért; mert nincs mit ennie és az őt megevőnek sem lesz… Minél nagyobb a változatosság, annál jobb eséllyel akad valami új faj, ami „betömi a lyukat” a táplálékláncban. Például ezért is fontos a biodiverzitás. Meg még egy rakás indokot lehetne felhozni; de nem akarok biológiaórát tartani. Inkább térjünk vissza az El Yunqué-ba.

Puerto Rico nemzeti állata a coquí nevű kis béka. Ez valójában 15 különböző fajt takar, a coquí-k, úgy általában, az egész szigeten élnek – nyitott ablaknál rosszabbak, mint a tücskök és egész éjszaka tolják – viszont az El Yunqé-ban 13 faj lakik legalább a 15-ből; szóval az erdő ilyen módon a coquí-k otthonának tekinthető. A békák este zendítenek rá, kitartóan tolják a dalt az éjszakában is, így:

A továbbiakhoz aláfestésnek hallgassátok ezt. Nappal csak a tücskök-bogarak vannak, meg néhány madárhangot lehet hallani, de este zeng az egész sziget a coquí-któl.

Folyik a növényzet – it’s all over the place,
erre nincs jobb kifejezés :)

Csak megálltunk parkolni – ez nézett rám,
amint kiszálltam, jó 4-5 centis háza van

Úgy egyébként mérföldben számolnak,
de itt az erdőben végre mi is tudtuk, hogy mennyi az annyi

Liánok

A Coca (igen!) vízesés – rengeteg van,
ebben a melegben pedig sokan hűsölnek bennük

Így egészen természetesnek hat – nem látszik az a 20-25 ember,
aki bámulja – velünk együtt.

Erdő, vagy nem erdő, délben már nagyon melegünk volt

Kilátás

Döbbenetes, hogy csak a lombkoronában mennyiféle levelet látni

Összevisszaság

Nem is nagyon lehetne „különfésülni” őket

Alpesi sárimport

Az előző képen látszik az is, hogy csigakoma valójában milyen hatalmas :)

Mi gondosan bakancsot húztunk a túrázáshoz, azonban rá kellett jönnünk, hogy túllőttünk a célon, ezeket a túraútvonalakat az amerikai, gyerekkel utazó turistáknak is alkalmassá kellett tenniük; így maximum fél, neadjisten egy óra hosszúak, folyamatosan tisztítják őket és igen, le vannak betonozva. Ráadásul ennek az útvonalnak a végén egy vízesés van, amiben mindenki kellemesen lefürdik, mielőtt nekivágna a hosszadalmas és küzdelmes visszaútnak.

'Végig a sárga köves úton, végig a sárga köves úton!'

Égablak

Trópusi talajszín – a rengeteg eső miatt fest így

Broméliaféleség

Csoportos formáció

Újra és újra eldöbbenek, hogy amiket otthon drága pénzért virágboltban lehet venni, mindeféle szép trópusi gizgazok, az ember küzd egy darabig, hogy életben tartsa őket; de általában cserbenhagyásos elpusztulás a vége, akármit csinál; no, hogy ezek a növények itt csak úgy NŐNEK. Mindenhol. Mint nálunk a disznóparéj meg a libatop. Néha ültetik is őket, de akkor meg olyanok, mint az akác, nem lehet kiirtani :)

Tömeg az út végén – a La Mina vízesés és vendégei

Levélvonat

Közelkép – valami mohaféle lehet

Ilyenkor úgy sajnálom, hogy más tájak (más, mint mérsékelt öv) flórájáról és faunájáról soha sem esett semmilyen szó egyetemi pályafutásom alatt, jó lenne ismerni legalább néhány fajt más vidékekről, tudni egy-két apróságot. Azon kívül, hogy medve láttán célszerű fáramászni.  Egyik kedvenc szakirodalmam szerint (a Bauer házaspár Medvék című könyve) szerint egyébként ez remek módszer annak eldöntésére is, hogy melyik fajjal van dolgunk: ha felmászik utánunk, hogy megfogjon, feketemedve. Ha leráz a fáról, akkor grizzly. Könyvélmény rovatunk vége.

Mintha markolná a gyökereivel azt a sziklát… „Nem adom, az enyém!”

Patakpart

Itt-ott bambuszok is vannak, szélben pont úgy nyekeregnek egymáson,
mint a horrorfilmekben az ajtó, amin az aktuális gonosz éppen belép…

Azért azt még meg kell jegyezzem, hogy az erdő látogatóközönsége (nagyrészt nyaraló amerikaiak) döbbentett meg időnként legjobban. Egyrészt hangosak, de ez előfordul mindenhol, ahol gyerekek vannak. Másrészt, visszafele úton vagy ötször megállítottak és megkérdeztek bennünket, hogy még nagyon messze van-e az a vízesés, mert ők bizony már fáradtak. Nem ehhez szoktunk az Alpokban, na. Ott inkább általában mi vagyunk a gyíkközönség, akiknek 5-600 méter szintkülönbség elég egy napra. Harmadrészt, amint megálltam fotózni, odagyűltek körém, hogy mi az, mi az, mi az? Mondom egy érdekes levél. Vagy egy csiga. Vagy valami ilyesmi. ’Oh, cool.’ vagy ’Ah, I thought a coquí.’ (Azt hittem egy coquí.); aztán elfordulnak és mennek tovább. Ezzel már nem tudtam mit kezdeni, nem vagyok hozzászokva, hogy belebámulnak a fotómasinámba meg az arcomba, hogy ’Micsinááász?’. Welcome to America!

Zárókép :)