Mit néztetek meg? Rádióteleszkópot???

Igen, azt is. Az egyik előre tudott úticélunk volt. Puerto Ricóban van ugyanis a világ legnagyobb rádióteleszkópja, nem lehetett kihagyni!

Az Observatorio de Arecibo, avagy a ’The William E. Gordon Telescope’ a hegyek között található; a jó 10 millió dollárba fájó szerkezet a világ legnagyobb rádióteleszkópja (ha ez a tény az előző bekezdés óta ez elfelejtődött volna); tányérjának átmérője 305 méter. Maga a tányér nem mozgatható, viszont a felette lógó vevőkészülék igen, így a zenit 20°-os környezetében levő rádióforrásokat lehetséges megfigyelni vele = nagyjából abban a tartományban használható, ahol a Föld a „legkövérebb”. Akit jobban érdekel, hogy pontosan hogyan és mire használják; itt és itt például olvasgathat :)

Ez a hatalmas alumínium tányér a világ végén található, kilométereket kell kanyarogni az egysávos hegyi úton, mire az ember eljut az első olyan tábláig; hogy 'a mobiltelefonokat és egyéb rádióhullámok hullámhosszán dolgozó ketyeréket tessenek kikapcsolni' – ugyanis ezek tényleg megzavarhatják a teleszkópot, ha éppen mérnének vele valamit. Odaérve két kapu, három biztonsági őr és egy rakás lépcső után már be is léphettünk az ojjektumba.

Üdvözöljük kedves vendégeinket!

A kiállítás maga a kályhától kezdte az obszervatórium működésének magyarázatát, részletes leírások voltak a teljes elektromágneses spektrumról, annak gyakorlatilag minden létező felhasználásáról, de még a holdraszállásról is. A földszint alapos átbogarászása után sem jöttünk rá teljesen, hogy mégis mi a bánatot méricskélnek ezzel az izével. Az emelet ezzel szemben jobban emlékeztetett egy konferencia előterére, mint egy interaktív kiállításra; így itt hamar elvesztünk a diagramok és pontos hivatkozások erdejében; mint gondoltuk volna.

Ijesztő

Ezek utánnémileg lelombozva, de még mindig reménykedve kitértünk a kilátóteraszra, hogy megtekintsük a célpontot.

Lö tányér

Teleszkópcipő – a hócipő mintájára – ezzel
mászkálnak rajta, ha javítani kell valamit

Felül lóg a teleszkóp „szeme”, vagyis a vevőketyere

Ilyen lemezekből áll az egész pitli

Miközben szemléltük ezt a kis müzlistálat, feltűnt, hogy érkezett egy inges, bakancsos, tipikusan helyi szakembernek kinéző ürge és felajánlotta a látogatóknak, hogy fél óra múlva kezdődik itt egy mérése, amit meg kell várnia, addig lehet tőle kérdezni :) No, több se kellett nekünk; mindjárt le is támadtuk egy rakás kérdéssel és ő meglehetősen készségesen és részletesen válaszolgatott. Többek között végre kiderült, hogy alapvetően csillagászati méréseknél használják a teleszkópot, utána is néztem, hogy mi mindenre tudtak már választ adni a segítségével; például hogy a Merkúr 88 nap helyett 59 nap alatt fordul körbe (egyszer!), aztán a teleszkóp méréseivel bizonyították be a neutroncsillagok létezését és a ’90-es évek elején itt végzett mérésekkel találtak először a Naprendszeren kívüli bolygókat. Meg persze körülbelül folyamatos sorbanállás van mindenféle méréssorozattal a teleszkóp ajtaja előtt; de ennek nagy részét az én környész agyam hosszas cikkolvasás és gondolkodás után (vagy még azután sem) lenne képes felfogni. Azt is mesélte a bácsi, hogy kb. egy-másfél évvel kell számolni, ha valaki mérni szeretne; természetesn proposal, indoklás, minden ilyesmi után egy bizottság dönti el, hogy a feladat érdemes-e arra, hogy a teleszkóp zsúfolt határidőnaplójában helyet kapjon.

Szóval okés, mérni mindenki akar itt. De vajon ki akar itt, a világ végén, a coquí-k és a spanyolul beszélő szomszédok között dolgozni és lakni? Azt mondta az ürge, hogy igen, valóban nem egyszerű konstans munkaerőt találni, mert a helyi egyetemisták nagyrészt elmennek a Mainland-re (kontinentális USA) tapasztalatot szerezni végzés után és rendszerint ott is maradnak; így munkaerő-vadászat szempontjából olyan a helyzetük, mint bármely Isten háta mögötti kutatóhelynek, csak a legeltökéltebb tudósok jönnek ide hosszabb időre dolgozni. Ennek megvan az az eredménye is, hogy teljesen vegyes csapatuk van, európaiak, ázsiaiak, amerikaiak – minden akad – és persze van fluktuáció. 

Arra is rákérdeztünk, hogy tényleg lehet-e látni a mérési eredményeken, ha valaki telefonál a mérés idején mondjuk valahol a kilátóteraszon; azt mondta a fickó, hogy ezt konkrétan igen, de inkább afféle háttérzajként vannak jelen a mobiltelefonok jelei; ahogy a tévé- és rádióadásokat továbbító hullámok is. Ugyanakkor az utóbbi évek digitális mozgalma révén úgy látják, hogy ezek, az eddig egyértelműen észlelhető jelek egyre gyengülnek, mivel a digitális átállással egyre kevesebb forrás van belőlük. A digitális jelek sokkal inkább "belesimulnak" a háttérzajba; így azokat sokkal nehezebb észlelni; csak a megemelkedett háttérértékek látszanak.

Az is szóba került, hogy miért ide építették a teleszkópot; erre három indokot mondott; egyrészt csillagászati okokból minél közelebb kellett lennie az Egyenlítőhöz, ez tekintve az építtető (az amerikai állam) kilétét; már nem adott túl sok lehetőséget; másrészt szerették volna, ha amerikai földön épül (a ’60-as évek elején épült; akkoriban ez egy hangyányit nagyobb súlyú kérdés volt); harmadrészt pedig szükség volt egy hatalmas, természetes tányérszerű képződményre, hogy ne kelljen feltétlenül meteoritkráter méretű medencét ÁSNI. Így nagyjából a jelen helyszín 5 kilométeres körzete maradt az esélyesek között, azon belül meg már egyértelmű volt, hogy a legnagyobb gödröt érdemes választani.

Hát így jött össze :)

A beszélgetés végén (miközben rájöttünk, hogy már negyedórája zárnának) megköszöntük a fickónak az érdekes társalgást és a válaszokat, aztán elindultunk hazafelé. Nem gondoltuk, hogy ekkora szerencsénk lesz az itteni idegenvezetéssel és bizony különös fényt vetett az eset az aznap délelőtt elszenvedett las Cavernas del Río Camuy-beli látogatásra és a smasszerszerű idegenvezető nénire…

Útközben

Vidéki tájkép

Partmente, valahol északon

Elmosódott emlék