Mit néztetek meg? Rádióteleszkópot???

Igen, azt is. Az egyik előre tudott úticélunk volt. Puerto Ricóban van ugyanis a világ legnagyobb rádióteleszkópja, nem lehetett kihagyni!

Az Observatorio de Arecibo, avagy a ’The William E. Gordon Telescope’ a hegyek között található; a jó 10 millió dollárba fájó szerkezet a világ legnagyobb rádióteleszkópja (ha ez a tény az előző bekezdés óta ez elfelejtődött volna); tányérjának átmérője 305 méter. Maga a tányér nem mozgatható, viszont a felette lógó vevőkészülék igen, így a zenit 20°-os környezetében levő rádióforrásokat lehetséges megfigyelni vele = nagyjából abban a tartományban használható, ahol a Föld a „legkövérebb”. Akit jobban érdekel, hogy pontosan hogyan és mire használják; itt és itt például olvasgathat :)

Ez a hatalmas alumínium tányér a világ végén található, kilométereket kell kanyarogni az egysávos hegyi úton, mire az ember eljut az első olyan tábláig; hogy 'a mobiltelefonokat és egyéb rádióhullámok hullámhosszán dolgozó ketyeréket tessenek kikapcsolni' – ugyanis ezek tényleg megzavarhatják a teleszkópot, ha éppen mérnének vele valamit. Odaérve két kapu, három biztonsági őr és egy rakás lépcső után már be is léphettünk az ojjektumba.

Üdvözöljük kedves vendégeinket!

A kiállítás maga a kályhától kezdte az obszervatórium működésének magyarázatát, részletes leírások voltak a teljes elektromágneses spektrumról, annak gyakorlatilag minden létező felhasználásáról, de még a holdraszállásról is. A földszint alapos átbogarászása után sem jöttünk rá teljesen, hogy mégis mi a bánatot méricskélnek ezzel az izével. Az emelet ezzel szemben jobban emlékeztetett egy konferencia előterére, mint egy interaktív kiállításra; így itt hamar elvesztünk a diagramok és pontos hivatkozások erdejében; mint gondoltuk volna.

Ijesztő

Ezek utánnémileg lelombozva, de még mindig reménykedve kitértünk a kilátóteraszra, hogy megtekintsük a célpontot.

Lö tányér

Teleszkópcipő – a hócipő mintájára – ezzel
mászkálnak rajta, ha javítani kell valamit

Felül lóg a teleszkóp „szeme”, vagyis a vevőketyere

Ilyen lemezekből áll az egész pitli

Miközben szemléltük ezt a kis müzlistálat, feltűnt, hogy érkezett egy inges, bakancsos, tipikusan helyi szakembernek kinéző ürge és felajánlotta a látogatóknak, hogy fél óra múlva kezdődik itt egy mérése, amit meg kell várnia, addig lehet tőle kérdezni :) No, több se kellett nekünk; mindjárt le is támadtuk egy rakás kérdéssel és ő meglehetősen készségesen és részletesen válaszolgatott. Többek között végre kiderült, hogy alapvetően csillagászati méréseknél használják a teleszkópot, utána is néztem, hogy mi mindenre tudtak már választ adni a segítségével; például hogy a Merkúr 88 nap helyett 59 nap alatt fordul körbe (egyszer!), aztán a teleszkóp méréseivel bizonyították be a neutroncsillagok létezését és a ’90-es évek elején itt végzett mérésekkel találtak először a Naprendszeren kívüli bolygókat. Meg persze körülbelül folyamatos sorbanállás van mindenféle méréssorozattal a teleszkóp ajtaja előtt; de ennek nagy részét az én környész agyam hosszas cikkolvasás és gondolkodás után (vagy még azután sem) lenne képes felfogni. Azt is mesélte a bácsi, hogy kb. egy-másfél évvel kell számolni, ha valaki mérni szeretne; természetesn proposal, indoklás, minden ilyesmi után egy bizottság dönti el, hogy a feladat érdemes-e arra, hogy a teleszkóp zsúfolt határidőnaplójában helyet kapjon.

Szóval okés, mérni mindenki akar itt. De vajon ki akar itt, a világ végén, a coquí-k és a spanyolul beszélő szomszédok között dolgozni és lakni? Azt mondta az ürge, hogy igen, valóban nem egyszerű konstans munkaerőt találni, mert a helyi egyetemisták nagyrészt elmennek a Mainland-re (kontinentális USA) tapasztalatot szerezni végzés után és rendszerint ott is maradnak; így munkaerő-vadászat szempontjából olyan a helyzetük, mint bármely Isten háta mögötti kutatóhelynek, csak a legeltökéltebb tudósok jönnek ide hosszabb időre dolgozni. Ennek megvan az az eredménye is, hogy teljesen vegyes csapatuk van, európaiak, ázsiaiak, amerikaiak – minden akad – és persze van fluktuáció. 

Arra is rákérdeztünk, hogy tényleg lehet-e látni a mérési eredményeken, ha valaki telefonál a mérés idején mondjuk valahol a kilátóteraszon; azt mondta a fickó, hogy ezt konkrétan igen, de inkább afféle háttérzajként vannak jelen a mobiltelefonok jelei; ahogy a tévé- és rádióadásokat továbbító hullámok is. Ugyanakkor az utóbbi évek digitális mozgalma révén úgy látják, hogy ezek, az eddig egyértelműen észlelhető jelek egyre gyengülnek, mivel a digitális átállással egyre kevesebb forrás van belőlük. A digitális jelek sokkal inkább "belesimulnak" a háttérzajba; így azokat sokkal nehezebb észlelni; csak a megemelkedett háttérértékek látszanak.

Az is szóba került, hogy miért ide építették a teleszkópot; erre három indokot mondott; egyrészt csillagászati okokból minél közelebb kellett lennie az Egyenlítőhöz, ez tekintve az építtető (az amerikai állam) kilétét; már nem adott túl sok lehetőséget; másrészt szerették volna, ha amerikai földön épül (a ’60-as évek elején épült; akkoriban ez egy hangyányit nagyobb súlyú kérdés volt); harmadrészt pedig szükség volt egy hatalmas, természetes tányérszerű képződményre, hogy ne kelljen feltétlenül meteoritkráter méretű medencét ÁSNI. Így nagyjából a jelen helyszín 5 kilométeres körzete maradt az esélyesek között, azon belül meg már egyértelmű volt, hogy a legnagyobb gödröt érdemes választani.

Hát így jött össze :)

A beszélgetés végén (miközben rájöttünk, hogy már negyedórája zárnának) megköszöntük a fickónak az érdekes társalgást és a válaszokat, aztán elindultunk hazafelé. Nem gondoltuk, hogy ekkora szerencsénk lesz az itteni idegenvezetéssel és bizony különös fényt vetett az eset az aznap délelőtt elszenvedett las Cavernas del Río Camuy-beli látogatásra és a smasszerszerű idegenvezető nénire…

Útközben

Vidéki tájkép

Partmente, valahol északon

Elmosódott emlék

Faro de Arecibo

Arecibo a sziget északi részén található, kb. százezres városka. Akad egy rakás strand – a változatosság kedvéért – régi belváros sok étteremmel, partmenti autóút még több étteremmel; és üdítő apróságként egy ma is működő világítótorony; amit egy kisebb vidámparkszerűség vesz körbe – asszem máshogy nem lehetne eladni a dolgot a nagyrészt amerikai turistaállománynak. A városhoz tartozik még egy hatalmas rádióteleszkóp, ami valójában a hegyekben van – erről majd egy későbbi bejegyzésben beszámolunk; mert ezen bejegyzés terepi felmérésének idején még zárva volt. Mint minden kedden :)

Szóval a Faro de Arecibo. Ez volt az utolsó világítótorony, amit a spanyolok építettek a szigeten, méghozzá az 1800-as évek végén. Morillo’s Lighthouse-nak is hívják; mert a szikla, amin lakik, a Punta Morillo névre hallgat.

Sziklaalap

A tengerbe is jut belőle, de a víz szívós munkával lelapította

Egészen laposra

Faro de Arecibo

Ez ott csak strand lehet

Egyébként ezeket a strandokat szinte biztos vagyok benne, hogy mesterségesen hozzák létre; hiszen természetes állapotában szinte mindenhol sziklás tengerpartot látni a sziget északi oldalán. Ezen a strandon néhány nappal később fürödtünk is, a homok valójában egy-másfél méterrel magasodik a tenger fölé, úgy kell lekepeszteni az oldalán, ha fürdeni akar az ember. Csak az érdekelne, hogy honnan és mivel hoznak ennyi homokot.

Szép kék

Torony

A világítótorony aljában egy apró múzeumot is berendeztek, a 20. század első felében Arecibo környékén néhányan rákaptak a búvárkodásra (ormótlan, üvegbúrás ruhákban) és találtak ezt-azt a tengerfenéken. Gondolom a Karib-tenger kalózainak teljes díszletét :)

Aztán fel is hoztak belőle, például ezt a spanyol ágyút

A világítótornyot 1964-ben automatizálták, azóta többé-kevésbé folyamatosan működik. Az utóbbi időben viszont kialakítottak egy kisebb élményparkot körülötte, igaz, kicsit összedobált a kiállítás. Van egy taíno falu (ezek a venezuelai eredetű indiánok laktak a szigeten a spanyolok érkezése előtt), láthatók és megmászhatók a Niña, a Pinta és a Santa Maria (Kolombusz hajói) 1:3 méretarányú modelljei; van kalózbarlang, sejtelmes zenével és műanyag kincsekkel borított műanyag csontvázakkal és kis állatfarm csirkékkel és teknősökkel – hogy miért pont ezekkel, nem tudom, talán ezek nem eszik meg egymást. Plusz egy hatalmas gyerekmedence mindenféle vízspriccelő szerkezettel és csúszdákkal, napjaink szellemének megjelenítésére. Szóval kicsit vad a koncepció, de a látogatók nagy részének tetszett :)

Virágágyás lehetett? Vagy az amerikai hadsereg / parti őrség,
mint üzemeltető révén került ide?

Görögös hangulat

Állandóan fújó szél vs. zászlók 1:0

A világítótorony után körül akartunk nézni a sziget nyugati csücskén, Isabela környékén és a fürdést kivételesen egy aquaparkban terveztük (csúszdaaa!!!); de délután háromkor, zárás előtt két órával már azt mondták, hogy mára kész, már nincsenek nyitva. Jöjjünk korábban. Én ezt nem értem. Eleve az, hogy egy ilyen hely reggel 10 és délután 5 között van nyitva, furcsának tűnik, hiszen sehol egy fa, vagy árnyék és az UV-sugárzás miatt tán nem 11 és délután három között kéne lennie egy aquaparkban a főműsoridőnek, nem? Oké, nem gondolnak a halványfehér bőrű, északról érkező turistákra, akik három előtt ki nem teszik a lábukat az árnyékból és nem mennek vízbe, mert leázik a naptej; de például aki munka után csobbanna egyet (és költené el a belépőre a 20-25 dollárját), az sem éri meg? Így aztán, mivel az aquaparkkal befürödtünk, kerestünk egy teljesen mezei, de nagyon szép, pálmafás strandot és bosszút álltunk egy nagyon kellemes strandos délutánnal. Az esemény fényét még a homokba esett utolsó két falat pizzám és a papucsokra támadó pelikánok is csak emelni tudták :)