Maglev in Shanghai

A nyugodt, áhítattal nézelődős reggel után úgy döntöttünk, hogy megcsodáljuk a technika egyik helyi bálványát is: a lebegő mágnesvasutat, vagyis maglevet. Öhm, a maglev (a magnetic levitationből) még csak csak, de ez a 'maglevet' vicces, na =) Mindenesetre így került bele a családi szóhasználatba, úgyhogy továbbra is így fogom használni a bejegyzésben.

A mágneses lebegtetés, mint meghajtás, elég régóta izgatja az emberiség fantáziáját, de egyelőre igazából csak a prototípusoknál tartunk, ugyanis eszméletlen drága. Még mindig. Többféle technológiát is használnak a lebegtetésre, de (egyelőre?) a kihasználtsághoz képest túl magasak a költségek, így alapvetően sok minden maglevet építeni, csak nem megtérülő befektetés. Sanghajban ezzel együtt megépítettek egy maglev-vonalat a 2000-es évek elején, ma ez az egyetlen működő tömegközlekedési eszköz a világon, mely ezt a technológiát használja. Lényegében folyamatosan veszteségesen üzemel, különösen, amióta megépítették a 20-30 perccel hosszabb utazást jelentő, ellenben a városban számos ponton megálló metróvonalat, mellyel szintén ki lehet jutni a reptérre. A maglev titka ugyanis a nagyarányú kihasználtság lenne, de ottjártunkkor, hát, nem kongott, de meglehetősen üres volt. Kivéve egy harmincfős amerikai nyugdíjascsoportot, akik kellő mennyiségű Wooow!-val és Oh my Goood!-dal kommentálták a száguldást. De ne rohanjunk ennyire előre.

Peronon

Tömegnek tűnik,
de csak egy-két kocsi mellett ácsorogtak ennyien

Beszálltunk, kerestünk egy viszonylag nyugis helyet és vártuk az eksönt. Azt érezni, hogy felbúgnak a motorok, megemelkedik a szerelvény (juhú, lebegünk!), utána viszont már csak gyorsulás, meg lassulás van, amit hát ugye azon kívül, hogy most gyorsul, most meg lassul, nem olyan egyszerű belőni hogy azt most mennyivel teszi.

Konkurencia

Elvileg. Feleannyival tép, mint egy Boeing 777 utazómagasságon.

Emmán döfi. Persze az ember nem érzi,
 ahogy a repülőn sem a 900 km/h-t, de attól még a tudat…

8, azaz nyolc perc alatt értünk ki a 30 km-re levő Pudong Airportra, elosontunk azért a check-inhez, meginterjúvolni őket, hogy Bagolynak másnap milyen esélyei vannak a hazajáratra, aztán elindultunk visszafelé. A visszautat mi is videóra vettük, egyrészt, hogy megmaradjon az emlék, másrészt, hogy megmutathassuk a vicces részt, amikor eldöcög mellettünk az ellenvonat. Szép nagy fájl lett belőle, de szerencsére találtunk egy nagyon hasonlót a YouTube-on, három perc táján érdemes belenéznetek, ott jön az ellencsiga =)

Miután beértünk, még körülnéztünk a peronról egy kicsit.

A két vágány között középen, a távolban látszik egy vágánydarab, meg talán az is, hogy a bal oldali vágány egy szakasza acélból és nem betonból van: ez mozgatható – ugyanis itt található a váltó a két vágány között: az acélszakaszokat rá lehet fordítani a középső szakaszra és voilá, átcsúszhat egyik betonrámpáról a másikra az expresszkukac.

Itt, ni.

Az meg ott a metró, csak hogy érződjék a konkurencia.

Még a szerelvények színvilágát is sikerült összehangolni.

Indul a következő járat.

Lelépett. Ellebegett?

Sajnos nem sokkal később leparancsoltak bennünket a peronról, hogy ott nem lehet csak úgy lenni, meg nézelődni – szót fogadtunk. Lent megnéztük a maglevmúzeumot, meg elolvastunk egy csomó okosságot, de az nem derült ki egy fél óra után sem, hogy mégis mi a jó élet hajtja ezt a cuccot előre. Később némi netes kutatással azért fényt derítettünk a dologra: a mágnesek a járgányban és a sín aljában vannak és ’felrántják’ a vonatot magukhoz, mikor belövik a gondozók a rendszert. Itt találtam egyébként egy egész korrekt videót, ami végre elmeséli (03:28-tól), hogy valahogy úgy kell elképzelni a dolgot, mintha egy mezei villanymotor állórészét felvágták és kiterítették volna a sín aljára, míg a járgányokon a forgórész találtatik. Így tulajdonképpen egy forgó helyett haladó mágneses mező húzza végig a vonatot a pálya mentén, ráadásul szakaszokban, csak az a rész van áram alatt, ami épp kell az elhaladó vonatnak. Ha bárki úgy érezné, nem elég pontos a megfogalmazás, jelentkezzen és vitassuk meg a dolgot =)

A maglev után körülnéztünk még egy kicsit a belvárosban: viszonylag hamar bekeveredtünk egy piacra, ahol elképesztő tömeg volt.

Egy darabig lökölődtünk mi is

Meg néha lőttem fotókat, melyeken a szardíniásdobozokat
 idéző lokális népsűrűségnek nyoma sem volt

De egy idő után annyira sok volt a környezet, hogy kimenekültünk.

Azért egy jópofa kirakatot még leltünk útközben.

Estére bevállaltunk még egy hajóutat a Huangpo folyón, hogy megnézzük a belváros fényeit, de majdnem befürödtünk azzal, hogy csak készpénzzel lehetett fizetni (egy turistákra specializálódott vállalkozásnál) és egy negyvenöt perces fordulóba került a legközelebbi bankautomatát felhajtani.

Nem adtuk fel, elsétáltunk meg vissza
 és már sétálhattunk is a dereglye felé

Partmentén

Természetesen itt sem voltunk egyedül

Ami viszont megdöbbentett, az aktív szemetelés a hajóról. Elfogyott a lónyál? Placcs, a PET-palack a vízbe. Megette a gyerek a chipset? Mehet a zacskó is. WTF? Hányadik században élünk?

Miután nagy nehezen, lokálisan túltettem magam a dolgon,
 próbáltam a kilátásra koncentrálni.

Szerencsére a fényképezőm együttműködött…

… persze neki nem morális, hanem
 stabilizátor- és lencseproblémái voltak.

Utóbbiról azóta kiderült, hogy ez permanens nyavalya,
 de a gép azért még elketyeg.

Kicsit körülményesen, de lehet használni. Ugye? :)

A Huangpo folyó

Ez a hatalmas kék rágógumi-torony valahol elképesztően néz ki.

A tornyos-bornyos parttal szemben hotelek sorakoznak.

Viszont egy szakaszon megvannak a régi,
 néha 80-100 éves épületek.

Annak idején bankoknak, kereskedőházaknak épültek,
 aztán nem egy konzulátus költözött ide.

Ma egy részük szálloda, de akárhogy is,
 ez a partszakasz a stílusa alapján simán lehetne Európában is.

A hajóút után sétáltunk még egyet a The Bundon (ha előző este már egyszer lemaradtunk a dologról – sztori errefelé).

Október létére elég jó idő volt – a menő pólóinkat
 nászajándékba kaptuk, ezúton is köszönjük őket =)

A parton egyébként húsz méterenként esküvői fotók
 készültek – és igen, itt vörösek az esküvői ruhák.

Megkérdeztem egyébként erről a helyi kollégáimat, az van, hogy a tradicionális kínai esküvői viselet a vörös, ami úgy találta meg az útját a modern életbe, hogy a legtöbben két-három ruhát viselnek, egy teljesen tradicionális kínai vöröset a szertartáson és egy nyugati vöröset/fehéret, mindkettőt a fotókon és a partiban. Néha kettőt-kettőt...

Látvány a Bundról teljes fényében.

Hangulatfotó

Estére beugrottunk még az egyik hotel tetőteraszon levő éttermébe, ahol utcáról beeső vendégeket is fogadnak (ezúton is köszönet a helyi kollégámnak a tippért).

Nem rossz kilátással, na. Hyatt on the Bund,

 ha valaki esetleg arra járna, érdemes felnézni.

Nem sokkal később pedig elindultunk hazafelé, én a szállásra, Bagoly pedig a reptérre, hogy elérje az éjszakai visszajáratot - közben ugyanis az NFL beleszólt a menetrendbe. Rá két hétre ugyanis egy másik utat terveztünk, de szabadság híján nem sok játéktere maradt már Bagolynak. És ha a Green Bay délután helyett este játszik, akkor újratervezés van, hogy a meccs is mindenképpen beleférjen az egyébként tervezett látogatós programba. Így Bagoly arra gyúrt, hogy most a hétfő reggeli helyett egy vasárnap éjszakai járattal megy haza, azon alszik egyet, hétfőn pedig bemegy dolgozni. Mákja volt, összejött a dolog, bement dolgozni, szabadnap megmentve, a folytatás pedig hamarost következik =)

Reggel a Jing'an-templomban

Másnap reggel (miután Bagoly ismét megpróbálta kienni a szálláshelyet a vagyonából, majd a nap hátralevő részében nyögött, hogy túl jól sikerült a projekt), szóval pihenésképpen a közel található Jing’an-templomot néztük meg: ez egy buddhista templom, melynek az eredetijét vagy 1800 éve építették, akkor még egy folyócska partján. Aztán az 1200-as években a Song-dinasztia áttelepíttette a jelenlegi helyére, az 1900-as évek elején a templom lett a végállomása az első villamosvonalnak, sőt Mao idején szolgált műanyaggyárként is. 1972-ben porig égett és a 1980-as években építették újra, azóta újra templomként szolgál, és időről időre bővítgetik (hah, megvan a magyarázata a vasbeton szerkezetnek, amin ottjártunkkor csodálkoztunk egy kicsit, mivel még nem olvastunk utána).

A szomszédság – a templom körül ólálkodik a 21. század
 (maga a templom a távolban középen látszik)

Bevalljuk, nem értünk különösebben a buddhista templomokhoz, ezért inkább a csendes szemlélődő szempontjából nézelődtünk.

Lépcsős

Az egyik csarnok mellett elnézve

Emeletek

Hervadók – de valahogy még mindig szép =)

Üvegdobozok a háttérben

Mindenből egy kicsi

Átjáró

Szomszédok

Szépséges fafaragások – akkor még
 nem tudtuk, hogy ’csak’ harminc évesek

Nagy jövés-menés volt egyébként, de az úriember
 pont egyedül sétált és nagyon illett a képbe

Dejó minden pitlibe ültetni valamit!

Az egyik terembe bepillantva

Kiskert a hátsó udvarban – zárókép.

A templom után ismét a nagyvilág felé fordultunk és kimentünk a reptérre. No, nem azért mert elvonási tüneteim lennének, ha 24 óráig nem érzek kerozinszagot, hanem mert Sanghajban egészen egyedi módon is ki lehet jutni a Pudong Airportra. Maglev. Folyt. köv. =)

Sanghaj

Sanghaj Kína és egyben a világ legnagyobb metropolisza (elővárosokkal együtt jó 24 millióan lakják). Munkaügyben jártunk errefelé, egyedül ez a longhaul úti cél hiányzott még a gyűjteményből. (Nyáron megfordultam az ománi Muscatban is, de nem készült belőle bejegyzés, mert nyári 43°C-os, sivatagi melegben sok minden való nekem, csak nem a városnézés, így nem sokat láttam Omán fővárosából – talán majd egyszer télen.) Szóval, Sanghaj, szerencsére minden jól alakult, ember is felfért a járatra, irány a Távol-Kelet. Odaérés után azért egy két-három órás alvást bevállaltunk, de aztán a nyakunkba vettük a várost.

Sanghaj kereskedelmi csomópont, éppúgy tele van
 üvegpalotákkal, mint a világ összes többi nagyvárosa

Első körben a belváros felé vettük az irányt

Banképületek, tipikus financial district – akárhol lehetne a világon

Azért ezekről az épületekről már lehet tudni,
 hogy merre találhatók =)

Balra, a kicsit takarásban látható, egyébként egy sörnyitóra erősen emlékeztető épület a Shanghai World Financial Center, az előtérben a csipkézett, Empire State Buildingre hajazó monstrum a Jin Mao Tower, jobbra a csavart legnagyobb torony pedig a fantáziadús Shanghai Tower névre hallgat. Utóbbit 2016-ban nyitották meg, 632 m magas és a dubaji Burj Khalifa, illetve a Tokyo Skytree után a világ harmadik legmagasabb szerkezete. Fel kellett menni körülnézni, noha a pénztárnál szinte bocsánatkérően említették meg, hogy hát, öhmm, nem túl jó az idő, ugye tudjuk, hogy felhők vannak és lehet, hogy nem látni semmit. Persze a lényeg az volt, hogy ez esetben nem jár vissza a belépő ára. Azért bevállaltuk. És egész mákunk lett, sőt a felhőkön átszűrődő fényekkel jópofa volt a belváros.

Itt még inkább csak elmosódott – a háromlábú szörny
jobbra az Oriental Pearl TV Tower

Sörnyitó a szomszédban

Így talán jobban látszik

Alakul a felhőtlenség

Shanghajt a Huangpu-folyó szeli át - itt a háttérben

A túlpartján szállodák sorakoznak menő kilátással

Esténként pedig tömérdek sétahajó furikázik a vizén fel-alá

Tiritarkán kivilágítva

Miután felülről végigmustráltuk a várost, úgy döntöttünk, hogy az a folyópart elég jól néz ki, sétálunk egyet arrafelé. Na jó, meg előzetesen kértem tanácsot a helyi kollégáimtól, hogy mit ajánlanak első látogatás alkalmával mindenképpen megtekintésre érdemesnek és a ’The Bund’ – ez a folyóparti, felhőkarcolókra néző sétány neve – az első volt a listán. Csak Bagoly ugye szereti a tornyokat, úgyhogy tornyok first.

Íme, mindhárom.

Nagyváros – kisebbnek tűnt az autós forgalom,
 mint Pekingben, de lehet, hogy csak a hétvége miatt

A tornyok aljában kezdünk éhesek lenni (helyi idő szerint este nyolc, otthon meg éppen jól megkésett ebédidő), úgyhogy kerítettünk egy pizzát (igen, egzotikus kajákkal még mindig hadilábon állunk) és betoltuk, mielőtt továbbindultunk.

Vacsorakilátás felhők mögé bújó
 Holddal és Shanghai Towerrel

Pizza után Bund, de körülbelül csak tíz percig élvezhettük a dolgot, ugyanis szombat este tízkor lekapcsolják a díszkivilágítást, puff, mindenki menjen haza. Valahol értem, spórolni kell, valahol meg fura, hiszen többezres tömeg hömpölyög ilyenkor a folyóparton, meg ül az éttermekben… újraneveljük a fogyasztói társadalmat? Vajon mennyire működik?

Kilátás a The Bundról – már lekapcsolva.

Hát, nálunk biztosan, ha már így alakult, úgy döntöttünk, hogy visszadöcögünk a szállásra és alszunk egyet, hogy másnap hamarabb nekiugorhassunk a napnak. Persze így is egy óra volt visszaérni és hatalmas sprintet kivágva értük el az utolsó metrót este tizenegy táján.

Amin rajtunk kívül egyébként nem sokan voltak – asszem,
 nagyobb utaskapacitással kell számolniuk napközben =)