Felütés

Június eleje táján. Vizsgaidőszak épphogy lecsengett, Roo ügynök idegei foszlányokban. Esküvő úgy-ahogy kitalálva. Bagoly teljesen rá van kattanva az EB-re. Roo-nak van még egy beadandója, Bagoly agyba-főbe dolgozik. Távolról ünneplünk Titkos ügynökékkel, akik éppen a kenguruk földjén két hónappal beelőztek és házasodtak. Mi pont utána nem sokkal kaptunk szabadságot, így az ő esküvőjük után mentünk (elő)nászútra. Nem baj, a tervek szerint meg ők mennek a mienk után (ami után mi hétfőn mindketten dolgozni megyünk…), szóval az univerzum majd visszatér az egyensúlyi állapotába. Szóval három hét, amit mi jól kitaláltunk, hogy majd előnászutazunk, de ugye nem véletlenül van a nászút az esküvő után. Káoszosnak tűnik, ugye? Hát pont ilyen volt.

Szóval június közepén Roo még hazaugrott 48 órára Magyarországra szervezni, találkozni, egyeztetni, ruhát próbálni és nem mellesleg összepakolni a cuccait az otthoni lakásba, mert kiscsaládi szinten mi egyszerre vizsgázunk, költözünk, szakdolgozunk, esküvőt szervezünk és nászutazunk. Utána péntek délután még egy utolsó beadandó, a tartalékok tartalékát mozgósítva, levezetésképpen összepakolás három hétre, úgy, hogy a hétvégi programon kívül még azt sem tudtuk, hogy az észak-amerikai kontinens melyik csücskei jönnek sorra. A bakancslista bőven hosszabb, mint három hét, így rugalmasan álltunk hozzá, mondván, hogy oda megyünk, ahol jó idő lesz és ahova felférünk a járatokra :)

Indításképpen szombaton még tettünk egy kitérőt Marseille-be, természetesen focimeccset nézni. Igen, a Magyarország-Izlandot. Gyó volt, csak éppen úgy indult a dolog, hogy életünkben először elaludtunk egy repülőjáratot. Végül is volt B-terv, mert az eredetileg kinézett kora reggeli lyoni járat nagyon tele volt és egyáltalán nem volt biztos, hogy felférünk rá, de azért reggel 05:00 helyett 06:37-kor elsőre egy kicsit bambán néztem a telefonra, hogy basszus. Bagoly meg erre a basszusra ébredt fel. Szerencsére ugye előre kinéztünk egy reggel nyolc körüli genfi utat is, onnan egy jó öt óra alatt le lehet vezetni Marseille-be (közvetlen járat nincs) és végül tényleg így alakult, igaz, öt helyett hat és fél óra alatt értünk le, két ’több kilométeres dugó az autópályánt’ kisvárosi roadtripre váltva.

Útközben azért találkoztunk egy régi ismerőssel, akit nem először láttam a napokban. Akkoriban volt ugyanis, hogy az Iron Maiden turnézott Európában és a zürichi reptéren készült a járművükről az alábbi kép. Az együttes frontembere, Bruce Dickinson ugyanis civilben pilóta és egy pár éve repülővel járnak világkörüli turnékra, melyet maga az énekes is szokott vezetni. A legfrissebb Ed Force One a The Book of Souls World Tourhoz egy régi Air France Jumbóból lett átalakítva (Boeing 747-400), mely jelenleg az izlandi Air Atlanta Icelandic tulajdonában áll, akik charter légitársaságként spéci repülőre vágyó kuncsaftokkal foglalkoznak. A két, előtte álló magánrepülő Angela Merkel és François Hollande járgányai, akik a Gotthard-bázisalagút átadására érkeztek.

Azért viccesen festenek hárman egymás mellett, na. (kép innen)

Pár nappal később a párizsi Charles de Gaulle-on gurultunk, ücsörögtem a hátsó ülésen, vizslatva a kinti világot (nem árt, ha képben van az ember, hogy mi van körülötte), egyik gép a másik után, csak a farkincákat – elnézést, függőleges vezérsíkokat – látni, Lufthansa, Air France, Aer Lingus, egyszer csak beúszik a képbe a hatalmas zombifej, kitakar minden mást… miaszösz… jaaa, hogy Eddie az. Eddie, avagy Eddie the Head (’Eddie, a fej’) eredendően egy kellék volt a színpadon, amiből aztán az első album idejére címerállat lett, azóta minden lemezborítón szerepel és az Iron Maidenes cuccok nagy részén is megtalálható.

Hát hogy ne ő kerüljön az Ed Force One farkára? (kép innen)

Na de, Marseille, zúzunk az autópályán, egy ponton rálátni a marseille-i reptérre és ott trónol a közepén Eddie, egy héten belül másodszor. Azóta kiderítettem, hogy az Iron Maiden tourja addigra már véget ért és az Ed Force One konkrétan a meccsre hozott 350 izlandi szurkolót charter járatként Keflavíkból, csak még nem festették át =) A flightradar24 blogja egyébként itt írt egy érdekes szösszenetet a gépről, a lelkes rajongók Ed Force One-fogásait pedig a zenekar is összegyűjtötte a honlapján (erre).

Az Ed Force One feletti örömködés után némileg zilált parkolókeresés zajlott Marseille-ben, eszünk ágában nem volt ugyanis a stadion közelébe menni autóval a tömeg miatt. Az első kinézett helyet benéztük és elrongyoltunk a kijárat mellett, de szerencsére viszonylag közel találtunk egy másik parkolót, ahol még szabad hely is volt és vagy 100 métert kellett galoppozni a metróig. A biztonsági őr igazán kedvesen próbált segíteni a jegyvásárlásban én meg örültem neki, hogy valamit tudok hasznosítani az általa félig franciául adott infókból (sőt, autópályadíjat is tudtunk franciául fizetni!), aztán irány-darány a meccs. A metrón már mind magyar, mind izlandi szurkolókkal találkoztunk. A stadion környékén özönlött a nép, nem volt különösebben nagy káosz, mégis hemzsegtek a rendőrök. A tájékoztatást viszont nem vették ennyire komolyan, többedszeri nekifutásra sikerült kiderítenünk csak, hogy hol lehet a jegyeket átvenni. Végül ez is összejött, a megfelelő bejáratot is megtaláltuk és a himnuszok idejére be is értünk :) A meccs remek volt, a kaja pocsék (én nem értem, stadionokban miért csak szemetet lehet enni), de ugye egész nap rohantunk, nem volt időnk megállni értelmesebb táplálékért, így betoltuk és örültünk a szép és élvezhető focinak! Na meg az a gól azért kellett, de összességében remek szurkolói élmény volt az egész :) 

A kék sarokban Izland

A pirosban Magyarország

Azon is mosolyogtunk, hogy ha a stadionban kint van 15 ezer izlandi szurkoló – ami a kék sarok méteréből és a stadion 80 ezer férőhelyéből kövekezőleg nem elképzelhetetlen – akkor akár minden huszadik izlandi itt lehet a meccsen, na ez ám a szurkolói hozzáállás :) Meccs után alaposan megünnepeltük a fiúkat, megérdemelte mindkét csapat,

 lőttünk pár képet... (Szép volt fiúk!)

... és elindultunk megkeresni az ismerősöket: egyikükről, volt lakó- és colistársunkról, Mátéról tudtuk, hogy ott lesz, de nagyot néztem, az egyik volt gimis osztálytársam, Adri is előkerült, a párja ugyanis annak a baráti társaságnak a tagja. Kicsi a világ, nagyon vicces volt jó tizennégy év után pont Marseille-ben találkozni és megtárgyalni a világ folyását :) Sajnos nem tudtunk sokáig velük maradni, mert még aznap vissza kellett érnünk Genfbe – amit hajnali fél négyre abszolváltunk is, mert másnap délelőtt indult a masina vissza Zürichbe, hogy elérjük a koradélután Kanadába induló járatot. Folyt. köv. =)

Bagoly à Genève

Mivel viszonylag gyakran megfordulok Genfben, Bagoly vállalkozott rá, hogy megtekinti, hol is töltöm ilyenkor az időmet. Ő is arra a következtetésre jutott, hogy ez egy másik Svájc, de erről majd mesél ő előbb-utóbb.

Némi szervezés után Bagolyt (Baglyot?) összeszedtem a Cornavin pályaudvaron, kerestünk kaját (mi mást???), betoltuk a pizzákat és utána nekiindultunk a városnak. Lesétáltunk a tópartra, megtekintendő a Jet d’eau-t, mégiscsak ez Genf jelképe.

Tóval

 Házakkal

Égbolttal

Bagoly tériszonyos léte ellenére általában szeret magasra mászni, ezért a belvárosi séta után elindultunk a Mont du Salève felé, melyet a turista szakzsargonban a „The Balcony of Geneva” névvel illetnek. Genftől nyugatra található, geográfiailag az Elő-Alpokhoz sorolják, geológiailag viszont a Jura hegység része (ez Svájc nyugati részén húzódik). Mészkő, szóval Sztupy ehemalige mészkődetektora itt garantáltan kiakadna, Tominak pedig csak komoly lelki felkészülés után javasolnám a helyszín meglátogatását.

Így fest – a kép korábbi, most nem volt ennyire szép időnk végig.

Szélesvászon – a középső nagy hupli a Saléve (en.wikipedia.org)

Szóval kisilabizáltuk, hogy melyik busszal kell menni, megkerestük a legközelebbi megállót (én kértem útbaigazítást franciául és a válaszban mindent meg is értettem, elsőre, jihááá), aztán elindultunk felfelé. A 8-as busz végállomása tulajdonképpen egy Genf melletti kisváros, Veyrier. Innen gyalog kell továbbmenni a téléphérique (felvonó) felé, első körben át a határállomáson, merthogy a Salève már Franciaországban van. Hirtelen belémnyillalt, hogy nincs nálam útlevél, de aztán rájöttem, hogy elég a személyi is, tíz perccel később pedig az „ajtó-ablak csukva, redőny lehúzva, határőr sehol” határállomásnál ez is szükségtelennek bizonyult. Szóval átsétáltunk Franciaországba, így már felvehetem a listára a gyalog történő határátlépést is, eddig ilyen nem volt :) Az utcatáblák megváltoztak, de körülbelül ennyit lehetett észlelni abból, hogy másik országban vagyunk. Egészen addig, amíg a téléphérique alsó végállomásán nem mondták azt, hogy 10 perc múlva megy a járgány és 12 perc múlva sehol senki nem volt, majd megérkeztek a BMX-es helyi srácok (fülig sárosan, de elég komolyan felszerelve, valószínűleg elég durva utak lehetnek lefelé), szóval először beszállította őket az időközben megérkező télépherique-es néni, majd 20 perccel az jegyvétel után elindultunk felfelé.

Magasodik

 Kőbánya

A svájci időszámítás és a mániákus pontosság a határon elakadt, ezt lefelé is megtapasztalhattuk – este hétkor jött volna le az utolsó, de még 19:27-kor is közlekedtek a kabinok :) Fent volt egy fél óránk körülnézni, szép tiszta időben nagyon jó lehet innen a kilátás. Azért most sem volt rossz :)

Genf/Genève

Genfersee/Lac Léman – mögötte a Jura vonulatai

A Salève után még sétáltunk egy kicsit Franciahonban, pontosabban Étrembières-ben. Hogy véletlenül se keverjük össze, hogy a határ melyik oldalán vagyunk, elég volt megnézni a helyi általános iskola épületét.

Jelmondat

A határ egyébként valahol döbbenetes. Nyilván az ember sem szögesdrótot, sem berlini jellegű falat, sem csaholó kutyákat nem vár, de azért teljesen meg voltunk lepve, hogy effektíve zárva van a határállomás, senkit sem érdekel, hogy ki megy ki vagy be. Svájc aláírója a Schengeni Egyezménynek, de azért határőrökkel a vonaton Ausztria felé gyakran lehet találkozni és a költözéskor is kérdéses volt, hogy időben ideérünk-e elvámoltatni a cuccokat. A határ két oldalán itt kb. ugyanolyan házak állnak (fentről lehetett látni, hogy kb. minden harmadiknál a kertben medencével), autók jönnek-mennek egyik oldalról a másikra, nyilván sokan járnak át Svájcba dolgozni a magasabb fizetések miatt és sokan jönnek át ide lakni az alacsonyabb megélhetési költségek miatt. Amolyan jelzésszerűen egy magasabb kerítés húzódik az út mellett a határ mentén, de csak annyi, hogy ne lehessen átugrani, hanem mászni kelljen. Néhol az utcák mintha vakon végződnének, de igazából nem. Még zebra is van :)

Határ. A túloldalon Svájc.

Kis franciaországi kirándulásunk után visszatértünk Svájcba, némi buszozás után még sétáltunk egyet a belvárosban, aztán hazafelé kipróbáltuk a helyi tömegközlekedés (Transports publics genevois) különlegességét, a kis lapos hajókat, melyek két-két állomás között közlekednek ingajáratban a Genfi-tavon.

 Hajóra várva

A szomszéd stég lakója

Alkonyat lévén, a hajókázás után már elindultunk a szállásunk felé, tekintve, hogy másnap hajnalban volt még egy utolsó köröm Madridba, Bagoly pedig garfieldi vonásait meghazudtolva a reggel nyolcas („Quelle horreur!”, vagyis „Micsoda horror!”) vonattal indult vissza Zürichbe, hogy nekiessen a hétfői munkanapnak.

SUEZ Environnement és AgroParisTech

Csütörtökön a SUEZ Environnement nevű hatalmas víztisztító/szennyvízkezelő/beruházó cég laboratóriumait látogattuk meg, valamint egy elég komolyan összerakott előadássorozatot tartottak meg a kezelt vizet veszélyeztető baktériumflóráktól kezdve a sótalanítók környezeti kockázatáig mindenféléről. A laborok nagyon komolyan fel voltak szerelve, végre élőben láthattam az összes ketyerét, amit környezetminősítés címén be kellett magolni. Egy dolog, hogy kb. mindegyik egy kisebb-nagyobb doboz meg egy kijelző, de így vizsgaidőszak után varázslatos érzés egy GC-MS betűszó alapján sejteni, hogy mi is történik a dobozban. Vizsgaidőszakban egyáltalán nem volt varázslatos a gázkromatográffal kapcsolt tömegspektrométer működésének részleteit magolni... Na mindegy, délután pedig egy 80-100 oldalnyi szakcikk és néhány táblázat alapján kis csapatokban ki kellett dolgoznunk egy recirkuláló rendszert egy olyan üvegházra, ahol 500 négyzetméteren termelnek paradicsomot, talaj nélküli vízkultúrában. Mindezt két óra alatt szakmai pontossággal és indoklással a rendszer típusát és megvalósítását illetően, valamint teljes költségtervvel és megtérülési idővel együtt. Nem unatkoztunk. :)

Pénteken az AgroParisTech egyik kísérleti farmján jártunk, itt a mezőgazdaság különböző ágazatainak üvegházgáz-kibocsátását mérik mindenféle módszerekkel. Nagyon tuti helyen van ez a farmocska, több száz hektár tartozik hozzá, jó volt végre egy kis vidéki levegőt szagolni.

A szokásos workshop során most széndioxid-kibocsátás csökkentő mezőgazdasági stratégiákat kellett kitalálnunk, az alábbi ábra a "pig skyscraper" ötlet vázlatát mutatja. Nem kell következtetéseket levonni, nagyon fáradtak voltunk már a hét végére, volt aki a tehenek tornáztatásából nyert energiát kívánta hasznosítani...

Este egy kis hangulatos étteremben elköltöttük a búcsúvacsoránkat, majd még egy hosszú utolsó sétára indultunk a belvárosban, hogy másnap kialvatlanul, de érdeklődve üljünk fel a Eurostarra, ami Londonba hoppanáltatott minket.

Szerda, parádé, áradás és tűzijáték

Július 14-e Franciaországban nemzeti ünnep: La Fête Nationale, melyet a Bastille lerombolásának évfordulóján rendeznek meg. A franciák nagyon szeretnek parádézni, ezt az is mutatja, hogy rendkívül komolyan veszik a rendezvényt. A Champs-Elysées-ről már írtam, hogy igen széles, nos ilyenkor szükség is van erre, már napokkal korábban megjelennek a tribünök az út két oldalán, ahova a felső tízezer belépő birtokában, koktélruhában és öltönyben vonul ki, megtekinteni a katonai parádét. A Concorde térre egy még nagyobb tribünt építenek, elegánsan francia trikolor tetővel, itt az elnöki pár és illusztris társasága nézi végig a menetet.

A parádé résztvevői már a kezdés előtt felsorakoznak a Champs-Elysées-n, szépen egymás után, a sor valahol a közepetáján kezdődik és egészen a Diadalívig tart, így masíroznak majd a Concorde-térig. Viszonylag jó helyet találtunk a leselkedéshez, először csak ezt láttuk percekig. A tisztek állandóan igazgatták a katonák ruházatát, fegyverét, amit csak értek. Nem tudom, hogy lehet ezt bírni, én egy idő után biztos nehezen viseltem volna. Csak a katonaságánál nem nagyon tűrik a feljebbvaló lepofozását...

Aztán egyszercsak egy lóháton ülő katonai rezesbanda rákezdett, szépen elmasíroztak előttünk.

Őket követte Nicolas Sarkozy egy nyitott terepjáróban vígan integetve, a kép közepén a Pomme de Pain felirat jobb sarka alatt látható éppen. Gondolom, ment éppen a tribünjére. Érdekes volt, hogy viszonylag hangos éljenzés köszöntötte, gondolom a kiöltözött tribünökről meg is tapsolták.

Nem sokkal később hirtelen 3D-s lett a műsor, megszaporodtak a repülők, sajnos a sebességük és a behatárolt látótér (két méretes paltánfa koronája jobbról-balról) miatt csak a harmadik vagy a negyedik menetet tudtam elkapni. Pedig az első menet három gépből állt és szép kék-fehér-piros kondenzcsíkot húztak maguk után.

A masírozó csapatok eközben egymást váltották, mindegyiknek többé-kevésbé másik egyenruhája volt, néha egészen viccesen néztek ki. A fegyverzet is változó volt, akadt aki karddal szaladgált...

...mások pedig inkább a gépfegyverekre esküdtek.

Végül pedig a szállítójárművek, teherautók és tankok végtelen sora következett, voltak köztük lánctalpasok is - ennek nyilván örülnek az útkarbantartók - de sajnos ezt már nem győztük végignézni, időközben ugyanis harmadszor is eleredt az eső.

Nem szép csendesen, hanem masszív zápor formájában, így két alkalommal megúsztuk annyival, hogy visítva berohantunk a legközelebbi étterem félteteje alá, de harmadszor már nagyon nem akart elállni, úgyhogy elválva a többiektől, hamarost a metró felé vettem az irányt. Sajnos mások is így tettek, így csak a negyedik szerelvényre fértem fel. A nap másik célja ugyanis az volt, hogy ellátogatok az Aprószentek temetőjébe, nagyon sok ismert síremlék van itt, többek között szerettem volna megnézni Oscar Wilde vagy Chopin sírját, de leginkább Jim Morrison, a Doors énekesének sírját kerestem volna fel, tisztelegvén a munkássága előtt. Amikor odaértem, a metróból feljőve igen csúnya fellegek fogadtak, de "mit nekem egy kis eső, ma már túléltem háromszor" - gondoltam magamban, elindultam befelé a temetőbe.

Néhány percen belül azonban megdördült az ég és ömleni kezdett az eső, viharos gyorsasággal patakokat képezve a temető útjain...

... melyek folyókká olvadtak össze.

Ez tartott körülbelül negyed óráig, utána kisütött a napocska, Ágica is elindult csuromvizesen, hogy megkeresse a célpontot, de egy gonosz temetőőr az útját állta azzal, hogy a vihar és a leesett csapadékmennyiség miatt bezárják a temetőt most azonnal, a kapu turn left and then right, viszonltátás. Mondanom sem kell, a végletekig fel voltam háborodva ezen az eljáráson, hogy elmetróztam, megáztam érte és a célegyenesben azt mondják, eddig jöjj és ne tovább, de nem akartam tesztelni a magyar konzulátus tekintélyét - ki tudja milyen tömlöcbe vetnek - így lógó orral elindultam hazafelé. A történethez hozzátartozik, hogy az RER-ről leszállva az évszázad másik legnagyobb felhőszakadását kaptam a nyakamba, így nemes egyszerűséggel leúsztam a Masion de Portugalig, majd a vizes cuccokat szanaszéjjel szórva a szobámban, lerohantam órára. Itt megtartottuk a második business idea pitch-et, mindenkinek volt kb. egy perce elmondani, hogy mire is gondol, aztán jól kielemeztük a dolgokat, sok érdekes ötlet van, a csoportok kialakulásával biztos jó projektek is lesznek majd (5 ember lesz egy csoportban, ez Londonban kerül véglegesítésre).

Este még elosontunk csapatostul a Szajna partra piknikezni, meg ünnepi tűzijátékot nézni, ez nagyjából olyan volt, mint az augusztus 20-i tűzijáték szokott lenni, csak egy kicsit hosszabb ideig tartott és egy kicsit nagyobb volt a nézősereg. Így aztán az este 11-kor kezdődő tűzijáték kb. háromnegyed éjfélre fejeződött be, mi meg az irdatlan tömeg miatt sok gyaloglás után is csak nagy nehézségek árán verekedtük fel magunkat a metróra és hajnali kettő körül értünk haza...

Kedd, VINCI és STADEFRANCE

A keddi nap ismét a site visit-ek jegyében telt, bő másfél óra buszozás - Párizs ugyanis nem csak a szerelmesek, hanem a forgalmi dugók fővárosa is - után eljutottunk az alábbi helyre:
Ez egy olyan cég, akik építenek, átadnak, fenntartanak, javítanak, lebontanak, stb. szóval egy adott cuccot elejétől végéig kísérnek és közben igyekszenek nagyon fenntarthatóak lenni. A bevezetés után mélyvízbe dobtak minket, vagyis egy vastagon szakmai esettanulmány következettt: egy adott épületre kellett hőszigetelést terveznünk, összehasonlítva a különböző hőszigetelő technológiákat. Na ez már nekem is sok volt, de a mérnökök most kiélhették magukat (van néhány a csapatban). Viszont, menő volt a szökőkút az épület előtt és azt is kiderítettem, hogy honnan kapta a cég a nevét: Leonardo da Vinci volt az inspiráció - az életben nem jövök rá magamtól a sok "vinszi, vinszi"-zés alapján...

Délután pedig jött a hosszú ideje beígért meglepetés: meglátogattunk egy olyan ojjektumot, amelyet az a cég üzemeltet, hosszas találgatás után derült ki (Disneyland és az Eiffel-torony volt a favorit), hogy erről van szó:

A Stade de France Franciaország legynagyobb stadionja, 90 000 néző fér el összesen benne. Csak hogy kellően menő legyen a dolog, a stadionkalauzunk felpattant a buszra, majd közölte, hogy legyünk szívesek a saját nemzeti válogatottunkhoz méltóan viselkedni, mert játékosbejárón fogjuk megközelíteni az arénát. Mondanom sem kell, a hollandoknak nem volt nehéz dolguk, a vasárnap este napokig tartó búskomorságba vetette őket, míg a két spanyol példányunk azóta is a fellegekben jár. A franciák leginkább csak zavartan mosolyognak, ha valaki labdát emleget és inkább másra terelik a szót. Bezzeg a svájciak még mindig szívesen társalognak a világbajnokverő meccsükről, a németek pedig Löw fantasztikus stratégiájáról, Müllerről és Özilről. Az angolok meg a németeket emlegetik, nem feltétlenül pozitív kontextusban... Na mindegy, szóval mindenkinek megvolt a maga keresztje, ami a stadionba bevonulást illeti, egyedül én nem nagyon tudtam mit tegyek, így inkább elképzeltem egy kézilabda csarnokot - nem nagyon tudtam volna ugyanis eldönteni, hogy a Belga 22 férfi című klasszikusának melyik jelenete (04:38-tól) illett volna legjobban a magyar futballválogatotthoz.

A játékosbejáró után első utunk a bírók öltözőjéhez vezetett, ez van a legközelebb a kijárathoz, szimplán biztonsági okokból, arra az esetre, ha a bíró nagyon balfasz lenne és gyorsan kellene távoznia a meccs után. Ez egyáltalán nem elképzelhetetlen, gondoljunk csak Lampard meg nem adott góljára, ahol a bírót helikopterrel evakuálták egyes városi legendák szerint. Szerintem ez akkora kacsa, hogy már pulyka, de nincs bizonyítékom. A bírók öltözőjétől jó messze helyezték el a két játékos öltözőt, ezekben a pezsgőfürdőtől a masszázsasztalokig minden megtalálható, de ami nem, azt is beszerzik a játékosoknak, az egyik szerb-francia selejtező után pl. a szerbek 25 frissensült pizzát rendeltettek. A hazai és a vendégöltözőnek van egy külön története, amit alább láttok, az a vendégöltöző.

Igen, a francia válogatott mezei vannak benne felakasztva (nem a mostani, azt a vb után akarták kitenni, de meggondolták magukat valamiért), mert a 98-as vb-n a FIFA döntése alapján a brazil válogatott játszott "otthon", és ők kapták az otthoni öltözőt. Az eredmény után a francia szövetség úgy döntött, hogy a válogatott a Stade de France-ban játszva mindig a vendég öltözőben fog készülni a megmérettetésre. Lehet hogy el kellett volna vinniük az öltöző berendezését Dél-Afrikába is, akkor nem lett volna ilyen gyalázatos a szereplésük...
Az öltözők után szépen felsorakoztunk két sorba, választottunk szövetségi kapitányokat a Climate-KIC edzőmeccsre, aztán komoly pofával bevonultunk a játéktérre.

Itt éppen ezerrel készültek a pénteki atlétikai versenyre, ahol Usain Bolt és barátai rendeztek partit, a képen éppen a futópályát pingálják a rekortánra.

A lelátón ücsörgöve majdnem egy órán keresztül mesélt a kalauzunk a rendezvényekről, mivel itt koncerteket és színházi előadásokat tartanak. Így megtudhattam, hogy Celine Dion 300 pár cipővel érkezik a koncertjeire, Madonna azonnal elhagyja a helyszínt a koncert után, az AC/DC tagjai nem hisztiznek és hogy a U2-nak van a legnagyobb színpadja, a stadion 1/3-át elfoglalja. A színházi előadások között vannak saját produkcióik is, a Ben Hurt 5 éves munkával állították színpadra: pl. 1 hónapon keresztül itt tartották a lovakat, amíg a lovas versenyre és a tömegre meg a zajra készítették fel őket. 3000 tonna vörös homokot terítettek szét ehhez a küzdőtéren, ráadásul kétszer, mert a felkészülés kellős közepén, a 2006-os vb-döntő után egy hónappal a francia-olasz selejtezőt rendeztek... Így aztán egy nap alatt 3000 tonna homok összegyűjt, egy futballpályányi gyeptégla lerak, majd másnap reggel gyep felszed, 3000 tonna homok vissza. Valahol megdöbbentően sok energia néhány óra mulatságért - mind a sport, mind a színház esetében. A koncertek sem sokkal jobbak, egy-egy U2-koncert felszerelését 90 kamion szállítja a helyszínre, ebből 60 maga a színpad...
A stadion kívetítői majdnem a legnagyobbak a világon, egyedül a Dallas Cowboys stadionjában vannak ennél méretesebbek. Mindegyik kivetítő (kettő van összesen) 195 négyzetméteres, ez durván a kelenföldi lakás négyszerese. El tudom képzelni, mennyi kakaó kell ahhoz, hogy ez működjön.

A stadion méretei is elég durvák: legnagyobb állapotában 90 000 néző fér be (néha a színpadi miatt 10-15 ezerrel kevesebb), a tető súlya másfél Eiffel-toronnyi és az alsó 25 000 embernyi lelátót a játéktér helyigény szerint - rögbizni is szoktak - 15 méternyit tudják mozgatni előre-hátra (10 darabra felosztva, darabonként 15 óra alatt, pneumatikus emelőkkel). Nagyon sokszor megkérdeztük a bácsit, hogy rámehetnénk-e esetleg a gyepre, de az atlétikai pálya friss festése miatt sajnos nem engedték. Így hát csak a pálya széléről tudok záróképet mutatni, a masinát letettem a földre, hogy minél jobban lássék a stadion mérete.

Bagoly ügynök jelenti Párizsból

Elég komoly előítéletekkel vágtam neki utamnak eme metropolisba, amelyek részben igazolódtak is, részben azért szerencsére nem. Eleve sose volt egy szimpatikus népség nekem ez a csigazabáló nemzet, rendkívüli örömet okozott például válogatottjuk rapid és heveny röhögőgörcsöt okozó távozása focivb-ről. Előzetesen egy arrogáns népség képe sejlett fel bennem, akik bár tudnak, de nem hajlandóak értelmes nyelven (= én is értem) beszélni.

No, az úgy volt, hogy a Charles de Gaulle repülőtér kinn van a halál f..., akarom mondani nagyon messze van Párizstól. Gondolom többek között azért, mert marha nagy. Van 3 terminál, illetve a kettes terminálon A, B, C, D, E, F... mittomén mennyi alterminál vagy mi. Még a helyi hév, az RER is kétszer megáll a reptéren, illetve inkább alatta. Naszóval azt kitaláltam (a helyi bkv honlapja alapján), hogy mivel fogok utazni 3 napos ottlétem alatt. Ez nem volt egyszerű, ugyanis ezek a derék jómunkásemberek az információk felét csak franciául tették fel a honlapra, én meg azt a nyelvet nem bírom - google translator rulez. A közlekedési rendszerről dióhéjban: zónás rendszer van, ezeket a zónákat úgy kell elképzelni, hogy mint egy céltábla egyre nagyobb sugarú körsávjai (már régen volt geometria, szóval Def körsáv = két koncentrikus körvonal közé eső terület) veszik körül Párizst, a legbelső zóna maga a város, az 1-es sorszámot kapta, és aztán van még 5 zóna. A reptér az ötös zónában van. Paris visité kártyát akartam venni, ami az 1-3 zónában érvényes, ez ilyen bérletszerű dolog, arra megyek vele, amerre és ahányszor akarok, de csak az 1-3. zónában. Ági megtudakolta egy bennszülöttől, hogy hogyan lehet kioptimalizálni a bejutás költségét: venni kell egy jegyet az első olyan állomásig, ami már a 3. zónában van, ott kimenni az állomásról (minden állomáson a bejáratnál ellenőrzik a jegyed, beengedőkapu van, nincs jegy nem mész be, és a kimenetelnél is ellenőrzik a jegyed a legtöbb állomáson, csak érvényes jeggyel tudsz kimenni), szerezni Paris visité kártyát, visszamenni, következő RER-rel bemenni. No ebből sikeresen abszolváltam a feladatokat addig, amíg megszereztem a Paris visite kártyát.

A kedves eladó hölgy, aki adta, felhívta figyelmemet, hogy olvassam el a mellé adott tájékoztatót, mert természetesen egy kanyi szót nem tudott angolul. Abban az állt, hogy ez a jegy két darabból áll, egy kuponból, amire rá kell írni a dátumot meg a sorszámát a másik darabnak, amire meg a nevemet kell ráírni. És persze mindezt még az első utazás előtt. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy addig nem érvényes a jegy, amíg mindezt meg nem teszem. A probléma ott kezdődött, hogy nem adott a pénztáros olyan papírt, ami a sorszámot tartalmazza. Nagy nehezen elmutogatta, hogy nincs neki olyan. Én akkor többször kérdeztem, hogy mi legyen, de csak azt sikerült elérnünk, hogy mondott valamit franciául hosszan, amit én nem értettem, én meg angolul próbálkoztam, amit ő nem értett. Érdekes egy párbeszéd volt :). Egy helybélit elkaptam, hogy tud-e angolul, "a little bit", jött a válasz. Először arra gondoltam, hogy megkérem, hogy fordítson a pénztáros kisasszonnyal való kommunkációm során, ugyanis a legutóbbi élményem az volt a little bit angol nyelvtudással, hogy Norvégiában az árufeltöltő egy boltban simán útbaigazított, hogy hol találom a paradicsomlevet. No ez a jóember annyira jól tolta az angolt, hogy amennyire ő tudott angolul, annyira még tán én is tudok franciául. Kb. 5 perc alatt elmagyaráztam, hogy mi a bajom, tán fel is fogta, és mondta, hogy menjek be a belvárosba és ott egy nagy állomáson majd tudok szerezni ilyen kártyát.

Gondoltam ok, akkor veszek külön be jegyet, és onnantól használom a Paris visité kártyát (nesze neked költségoptimalizálás). Az automata szerencsére tudott angolul, viszont a kártyámra azt böffentette vissza, hogy carte non gare, amit nem értettem, hiszen addigra már két másik helyen tudtam vele fizetni. Olybá tűnt, hogy itten nagy szopóágra kerülés van, senki nem beszél értelmes nyelven, kinn vagyok a világ végén, max felülhetek egy vonatra, aztán ha érvénytelen a jegyem, akkor ki tudja mi történik velem, lehet, hogy helyben kivégeznek, ezek itt nem lacafacáznak. Végül a pénztárostól akartam jegyet kérni Párizsig, jelezte, hogy érvényes a Paris visité innentől már (nyilván, eredetileg azért vettem ezt itt, csak jött nekem a tájékoztató azzal, hogy kell hozzá a másik kártya is). Én megpróbáltam megkérdezni, hogy akkor ez így másik kártya nélkül jó-e, mintha haloványan azt válaszolta volna, hogy igen, ha ő arra válaszolt, amit én kérdeztem, és fordítva. Ok, mondom, akkor bemegyek, aztán amint lehet szerzek ilyen cuccot hozzá, addig csak nem találkozom kivégzőosztaggal. Felszálltam a RER-re, és persze rögtön a következő állomáson felszálltak ellenőrizni, kis fosás, hogy akkor most tutterfrankó lesz-e így a dolog, volt kis nyomogatós kütyüjük, amivel a többiek jegyét jó egy percig vizsgálgatták, előttem meg lepergett, hogy majd jól el fogom nekik magyarázni angolul, hogy ahol én vettem ezt a csodás jegyet, ott nem volt a másik kártyából, és becsszó, én mindent megtettem az ügy érdekében, ők meg franciául magyarázzák majd, hogy választhatok a kerékbe töretés és a karóba húzás közül. Végül azt történt, hogy átnyújtottam a jegyet, az ellenőr pedig egy "merci" kíséretében 5 másodperc múlva visszaadta. Ez némi megnyugvással töltött el. Végülis ebből az volt a tanulság, hogy a franciák nem tudnak angolul, de mind a pénztáros kisasszony, mind a helybéli maximálisan próbált segíteni, annak ellenére, hogy szemmel láthatóan nem értették, hogy mi a bajom, hiszen tulajdnoképpen tök érvényes jegyem volt.
Ezen kalandok után megérkeztem Ági szállására, ott meglepődve konstatáltam, hogy nem működik a hűtő, de ez még a kisebbik baj, így még lehet élni, de az internet sem akart rendesen működni, és ez azért már több, mint felháborító. Hosszú percekbe került, mire elkezdtek csöpögni a bitek a kábelből, mégis, már órák óta nem neteztem, mi van, ha azóta már összedőlt a világ - de szerencsére nem így történt. Ezen kívül borzasztó meleg is volt, meg is jegyeztem, hogy én egy olyan helyről jövök, ahol van szélessávú internet, van egy bazi nagy hűtő (és működik is), klimatizált a helyiség, és akkor ez meg Nyugat-Európa?
A terrorfenyegetettség meg ilyen kérdések eddig maximum a reptéri ellenőrzésekkor jutottak eszembe, itt viszont két olyan dolog is volt, ami - számomra legalábbis - Magyarországon elképzelhetetlen. Az egyik az, hogy mikor felültem az RER-re, akkor feltettem a csomagomat a fej feletti csomagtartóra, és mielőtt elindultunk volna, egy biztonsági fazonnak kinéző ürge végigment a vonaton és mutogatott a csomagomra, és valamit hablatyolt, hogy kié ez a bagázs. Miután jeleztem, hogy az enyém, megnyugodott és továbbment. Gondolom attól fosnak, hogy valaki otthagy egy csomagot és az majd felrobban. A másik számomra meglepő jelenség az volt, hogy a legfrekventáltabb, tursiták által legtöbbet látogatott helyeken (konkrétan például az Eiffel-torony alatt) többször is láttam, hogy katonák 3-as csoportban gépfegyverrel a nyakukban a népeket pásztázva járkálnak fel és alá. Gondolom terroristákat kerestek ártalmatlanná tevés céljából. Az mondjuk vicces volt, hogy a gépfegyveres katonák vasággyal együtt voltak 40 kilók, és mindehhez olyan 170 centis magasság társult. Lehet, hogy Sárközy nem engedélyezi, hogy nála magasabb katonákat kivezényeljenek az utcára.
Aki ismeri Bagoly ügynököt, az tudhatja, hogy mennyire fontos számára a megfelelő mennyiségű és minőségű alvás, illetve az, hogy bioritmusa némileg eltér a szokásostól (mármint az embereknél megszokottól, a baglyok bioritmusával viszont elég sok egyezést mutat). A lényeg az, hogy péntekről szombatra virradó éjjel, a szokásos ütemterv szerint már 2 órakor alvást próbáltam kivitelezni, ám ez csak mérsékelten sikerült, így mintegy két órával később mérsékelten kipihenten "ébredtem" a forgolódásból. Sem a reptéri taxiban töltött mintegy 25 perc, sem a repülőre várakozás, sem a repülőút nem volt alkalmas megfelelő minőségű alvásra, így meg sem nagyon próbáltam. Az imént már írtam róla, hogy milyen megpróbáltatásokon kellett átesnem, míg megérkeztem a szálláshelyre, nyilván az alvás itt sem jött szóba. Ezek után meg persze rögtön kellett menni várost nézni - borzalom. Sétálgattunk mindenfelé, és jó-jó, ezek azért tulajdonképpen szép helyek, meg minden (erről Zsebibaba ügynök részletesen írt, én nem ismételném a dolgot), de én meg álmos voltam, és az meg nem olyan jó. Ezen kívül meg még meleg is volt, ami szintén nem jó. Hosszas sétálás után eljutottunk a Thüil.... kertjébe (valami egészen hülye magán- és mássalhangzó-keverékkel fejeződik be a szó). Ott szerencsére mindkét fent említett problémára megoldást tudtunk találni, úgy mint egyrészt volt kút, amiből ivóvíz jött, másrészt meg voltak ülőalkalmatosságok. Ez utóbbiakból kettő fajta volt, egyrészt ilyen normális szék alakú székek, másrészt meg olyan székek, amiket kicsit mintha megnyomorítottak volna. További beszéd helyett inkább jöjjön egy kép, hogy hogyan is nézett ez ki:


No, ebben az alkalmatosságban, illetve ahogy az a képen is látszik, a normális fajta alkalmatosságot mintegy lábtartóként használva egészen kényelmesen lehetett ejtőzni, olyan sokan sem voltak, az autók is messze jártak, illetve az árnyas fák alatt a hűs csapvizet kortyolgatva egész jól ki lehetett pihenni a nagy fáradalmakat. Ezek a zöld székek csak úgy ott voltak szétszórva a parkban, és bárki, aki arra járt arrébb tehette őket, meg ejtőzhetett rajtuk. Meglepő módon volt belőlük elég, mindenfelé volt szabad darab, bármerre lehetett rajtuk tehénkedni egy picit. Ez nagyon jól ki van találva, a Margitszigeten is be lehetne rendezni pár ilyent, és aki meg ki akarja vinni esetleg (bár ez mind gyalog, mind busszal elég nehézkesnek tűnik), arra mondjuk csúnyán kéne nézni a kijáratoknál, amiből azért nincsen túl sok a szigeten. Jó persze valami vandálbiztos műanyagból kéne csinálni, de pár (megfelelően kibélelt) nokiásdobozért cserébe szívesen leszervezném a dolgot. A lényeg, ami a lényeg, hogy ezzel a részével különösen elégedett voltam Párizsnak, ami rá is fért a városra a korábbi kalandok után.

A budapesti valóság visszaköszönt abban, hogy a társadalmi különbségek meglátszanak itt is az utcán, a pestihez hasonló mennyiségű koldust láttam, illetve a reptéren a megérkezéskor a termináltól a rer-ig vezető fedett folyosón tömény, hogyismondjam folyékony halmazállapotú emberi végtermék szaga terjengett (nesze neked, megérkeztél Párizsba). Amikor felültem a rer-re, egy asszony végigment a szerelvényen, mindenkinek kiosztott egy kis papírt, amin az volt angolul, hogy ő mennyire szerencsétlen, és hogy adjunk neki pénzt. Szóval ez volt az első két momentum, ami Párizsba érkezve fogadott. A befelé úton meg felszállt egy fazon egy gyerekkel meg egy gitárral, és énekeltek a kocsi közepén, majd persze kalapoztak. Mindenesetre ahogy énekeltek, az nem volt végül is olyan rossz. Ami még feltűnt, hogy rengeteg a nem fehér ember. Statisztikát nem csináltam, de mondjuk kb. 40% fehér, 40% fekete és 20% egyéb, főként indiai illetve arab jellegű emberke volt mindenfelé. Érdekes módon a kéregetők többsége a legutóbbi csoportba tartozott, itt szinte csak úgymond kreol hajléktalant lehetett látni, Pesten, ha jól emlékszem, a hajléktalanok tipikusan inkább a magyarok közül kerülnek ki. Az volt még látványos, hogy a nagy turistalátványosságok környékén az ilyen mozgóárusok, akik a mindenféle Eiffel-tornyokat meg karkötőket árulták azért lényegében sosem fehérek voltak. További érdekesség volt, ahogy az igazi Eiffel-torony alatt mini Eiffel-tornyokat nagy vaskarikáról áruló emberkék néhány rendőr megjelenésére egy pillanat alatt eltűntek a terepről. A Défense negyedben jegyeztem meg különösen, de akárhol is igaz, hogy kamasz gyerekek csoportjaiban teljesen vegyesen előfordultak mindenféle színű gyerkőcök is. Zsebibaba ügynök is írt már róla, de nekem is ki kell emelnem a tömegközlekedés állapotát. Van vagy 5 RER vonal, meg tizensok metróvonal, annyi, hogy nincs annyi érdemben különböző szín (egyébként is, mint tudjuk, a barack az egy gyümölcs, és nem szín, valamint 16 szín van összesen). A nagyobb állomásokon 5-6 keresztezi közülük egymást, nem egy helyen annyit kell a föld alatt mászkálni az átszálláshoz, mintha elmennél Budán a körtérről a Bocskai útig. Ezt elősegítendő van néhol mozgójárda, míg ugye a pesti négyes metrónál inkább minden bokornál megáll majd a szerelvény, ha egyszer elkészülnek vele. Az állomásokon hatalmas területek vannak több szintben beépítve a föld alatt. Itt nagyon azt éreztem, hogy ez egy tök más nagyságrend, mint amit Budapesten tömegközlekedésként ismerünk. Az viszont mindenképpen igaz, hogy elképesztően koszosak az állomások és főleg az aluljárók. Megerősíthetem, hogy a budapesti metró ehhez képest csodálatosan tiszta, és bizony néhány aluljárónk is sokkal normálisabban néz ki, mint a párizsiakból jónéhány. Na jó, azért a fentiek ellenére tetszett Párizs, bár azért nem laknék ott, nekem már túl nagy a nyüzsi. A székeket a Tüil... kertjéből meg jó lenne importálni a Margitszigetre.
A sok-sok élmény után Bagoly ügynök érzékeny búcsút vett Zsebibaba ügynöktől, majd a kifelé menő RER-en is átélt apróbb izgalmakat (a szerelvény nem állt meg minden állomáson ugyanis), és visszatért kelet Párizsába, hogy előteremtse az ilyen hétvégék fedezetét.