Gátnézőben

Az Iguazút és a pofára eséssel végződött Need for Speed utánérzést követően másnap már tudatában voltunk annak, hogy Brazíliában már egy órával később van, így időben sikerült elindulni a tényleges gátnéző túrára. Először arra gondoltunk, hogy szerzünk taxit időről időre – a gát után még további terveink is voltak, de a szállodában kerítettek egy ürgét, aki nemcsak vállalta, hogy egész nap fuvaroz minket, hanem egész pöpecül beszélt angolul, pl. elmesélte, hogy itt a hármas határ környékén az emberek nagy része ért portugálul és spanyolul is – méghozzá javarészt a tévécsatornáknak köszönhetően. Az angol már csak hab a tortán. Egyébként a fuvarral úgy sejtjük, hogy nem járt rosszul, mivel egy részét közös megegyezéssel brazil reálban fizettük ki – elfogyott az argentin pesónk – miközben az utóbbi kb. óránként százalékokat vesztett az értékéből. Kiszámíthatatlan dolog ez a valutaváltás... Na de vissza a gáthoz.

Az Itaipút 1975-ben kezdték építeni, 1984-ben nyitották meg és 2002-ben fejezték be. A gát jó 200 m magas, az egész építmény több, mint 7 kilométer hosszú és a megtermelt áram mennyisége évi 90 TWh táján van. Úgy hat Paksnyi. Összesen 20 turbina lakik az erőmőben, kettő mindig takarékra van téve (egyezmény az országok között), így ezt a brutál mennyiségű energiát 18 turbinával állítja elő. A turbinák fele Paraguayé, a másik fele Brazíliáé, de Paraguay energiaigényét többszörösen fedezni lehetne a tíz turbinájukból ömlő kakaóval, így a nagy részét az általuk termelt energiának azonnal exportálják Brazíliába, ahol a cucc nagy része az innen 1000 illetve 1500 km-re fekvő São Pauolóba és Rio de Janerióba utazik… A gáthoz busszal vitték be a népet, megálltunk több ponton is körülnézni.

PR-fotó

Mákunk volt, a spillway-en (túlfolyó) éppen csordogált valami =)

Csak a harmada van megnyitva, de a túlfolyó
teljes kapacitása az Iguazú negyvenszeresével lenne egyenlő

Gátkanyar

A fehér csövek egy-egy turbinához tartoznak

Közelebbről – jobb oldali házikó a gáton egy ötemeletes épület

Csordogál – a túlfolyó végén van egy kisebb betonakadály,
ami megdobja felfelé a víztömeget, hogy az lezuhogva
 ne erodálja annyira erősen a folyómedret

Tenger a túloldalon

Meg kell azért említeni, hogy a Paranán az elöntött területen
 volt egy, az Iguazúnál is nagyobb vízesés – mindennek megvan az ára

Spillway a távolban – megyünk át Paraguayba :)

Sínek a gát tetején

A másik irányba

Lenéz

Az irányítóépület a kis szökőkúttal a háttérben

Nem lehet betelni vele

Autók és zebrák méretaránynak

Turbinatápcsövek

Spillway felülről

Félig üresen

Paraguay kakaója erre áramlik

A jobb oldalt spriccelő vizet csak hűtésre használják

A fehér csövek közelről

Bejutottunk – jó 120 méterrel lejjebb
  látható az eredeti rockbed (a folyómeder alja)

Épphogy csak csörgedezik a víz benne, mint egy kis patakban

Keresztmetszet – az itt használt beton mennyiségéből
 a riói Maracanã stadiont is fel lehetne építeni

Csövek életnagyságban

Az egyik irányítóterem

A fele spanyolul, a fele portugálul

És a biztonság kedvéért még a frekvencia sem egyforma, a paraguayi turbinák 50 Hz-en, a brazil turbinák 60 Hz-en tolják – az előbbi exportált részének készült egy külön transzformátorállomás a nagyvárosoktól nem messze, ahol az 50 Hz-ből 60-at csinálnak…

Vízhozamok – a Cataratas del Iguazú is látható
(ehe, meg az irányítóteremben álló a karácsonyfa teteje is :P)

Ilyen volt – a Paranán bal oldalt lent látható sziklákat hívták
 a helyi őslakosok nyelvén ’Itaipu’-nak vagyis ’a zúgó sziklának’

Az ideiglenes meder kialakítása

Felrobbantják az ideiglenes medret eddig szárazon tartó gátat

Paraná mindenhol

Építési terület az eredeti mederben

Érkezik az egyik apró turbina-alkatrész

Túlfolyás a maximumon

Turbinatakarítás – két lapát között egy munkás a méretarány

A piros körök alatt laknak az egyes turbinák

Csavar és társa =)

Pörög

Két látogató méretarányak

A piros nyíllal jelzett alkatrész teteje látható az előző képen :)

A gát belseje – minden piros kör alatt egy turbina lakik

Nem látni a folyosó végét

Gátkresz =)

Ami még döbbenetes az egész gátban, az az, ahogy remeg, morog az egész – nyilván ez a mennyiségű víz nem csörgedezve fog átvonulni a cuccon…

Zárókép

Vízesés Argentínában

Buenos Aires után továbbálltunk Argentína Misiones tartományába. Gondolom, ti sem vágnátok ez alapján, hogy ez miért jó, úgyhogy elárulom, itt található a Cataratas del Iguazú vízesés az Iguazú folyón. Mesélhetném, hogy 2,7 km széles, a folyó sok ágra szakad, a víz meg 60-80 métert esik, de inkább nézzétek meg.

Nem terepasztal. (kép innen)

A kanyarulat bal oldala Brazília, a jobb Argentína. Nincs messze Paraguay sem, az Iguazú folyó innen 23 km-re ömlik bele a Paranába, ahol a három ország közös határpontja is leledzik. Mindenképpen érdekes helynek ígérkezett, különösen, hogy a Paraná folyón nem sokkal feljebb található az Itaipu gát, mely a világ második legnagyobb gátja a kínai Három-szurdok-gát után. Két napra is bevállaltuk a környéket.

Tájékozódási segédlet (kép innen) - kattintással nagyítható

Csak hogy még több kontextusba helyeződjön a dolog: nem picike dzsungelfalvakról van szó, az argentin Puerto Iguazú a legkisebb, de az is nyolcvanezres, a brazil Foz do Iguaçu 265 ezer lelket számlál, a paraguayi Ciudad del Este pedig 320 ezres, amivel az ország második legnagyobb városa. A két reptér együttesen jó kétmilliós forgalmat bonyolít (gondolom nagyrészt érdeklődő turisták), ami gazdasági szempontból nem rossz, ha azt nézzük, az ötöde Ferihegy éves forgalmának... Az egész placc szubtrópusi klímával bír, meleg, csapadékos téllel és forró, vizes nyárral. Sötétedésre értünk oda, mire kikeveredtünk a csomagokkal együtt, csak a párás esőerdő, meg a tücskök (vagy hasonló, zizegő állatok) vártak bennünket. Szerencsére akadt taxi is, kanyargós, kétsávos úton döcögtünk az előzőleg szokás szerint csomagvárás közben booking.com-on vadászott hotelbe. Másnap terveztük az Iguazú argentin oldalának felderítését, így este csak arra futotta az energiánk, hogy összeszedjünk néhány szórólapot, hogy mit érdemes megnézni, meg beszervezzünk egy gátnéző túrát másnap estére, a brazil oldalra. Pizsamafellövés. Tíz órával később konstatáltuk, hogy világos van, illetve hogy valószínűleg az elmúlt tíz órából kilencben esett az eső, méghozzá amolyan trópusi módra és nem nagyon akar elállni. Azért reggeliztünk egyet, legalább közben kiderült, hogy a kolibrik nem csak hogy esőben is repkednek, de hogy itt még többen vannak - időről időre rájártak az ablakok előtti virágágyásra lefetyelni =)

Ezen felbátorodva szereztünk egy taxit – ez itt a tömegközlekedés bevett formája – és elszállíttattuk magunkat a vízesés argentin oldalára. Belépő, szuvenírbolt, szuvenírbolt, szuvenírbolt, kisvonat a legtávolabbi ponthoz. Az egyik szuvenírboltban még beújítottunk két esőponcsót – mint kiderült, ezek eső nélkül sem jöttek rosszul, de így legalább combtól felfelé vízhatlanok lettünk. A kisvonat a jobb oldali fehér szaggatotton döcögött végig, utána mi pedig becsoszogtunk a rózsaszín magasjárdán a Garganta del Diablo-ig, vagyis az Ördög torkáig. Itt zuhog le kb. a folyó fele, ennek megfelelően mindent elborító vízpára és hangzavar szintű csobogás mellett lehet belenézni.

Navigáció (kép innen)

Mintha dézsából öntenék – még a kisvonatról

Egy ág az Iguazú pár tucatja közül

’Maradj az ösvényen, a növényzetben
 kígyók lehetnek.’-című tábla. Kösz.

A magasjárda

Balra már a Garganta del Diablo fröcsköli
 a vizet – az esőhelyzet viszont kezdett javulni

Az Ördög torkában

Nem fért bele semmilyen szögből a fotómasinába,
 de nem lehetett betelni vele

Döbbenetes látvány – a jobb oldalt alul
 kígyózó izé végén álltunk (kép innen)

Víziegerek

A Garganta del Diablo után visszatrappoltunk a kisvonathoz és megcéloztuk a középső útvonalat, ahol a sok kis vízesés mentén lehetett végigmenni.

Útközben találkoztunk ormányos medvékkel

Vagyis koátikkal. Hmm, a koátit a helyesírás-ellenőrző nem komálja, de mivel Gerald Durrell így hivatkozik a koátikra az Állatkert a kastély körül című könyvében, ezek koátik és punktum. A koátik egyébként roppant vicces állatok, kicsi, dodzsemautókba oltott mosómedvékre emlékeztetnek (a farkuk rendszerint egyenesen mered felfelé, teljesen olyan, mintha valami láthatatlan plafonra lennének felfüggesztve) és csapatban mozogva hangosan sipítoznak egymásnak, non-stop. Kevés viccesebb találkozásom volt egy csapat erdei állattal, mint a koátikkal =) Egyébként az ezzel kapcsolatos Durrell-féle sztorit is meg kell, hogy osszam veletek: történt ugyanis, hogy az állatkertben (Durrell sajátja, Jersey szigetén alapította, ma is működik – bakancslista!!!), na szóval születtek kicsi koátik, akik simán kifértek a szülőknek szánt rács résein és rendszeresen kijártak játszani. Nem is volt ezzel gond (a napi pár tucat látogatón kívül, akik rendszerint jelentették, hogy elszabadult egy egész falka vadállat – csak jelzem, egy bébi koáti a csivava méretkategóriájába tartozik), szóval amíg egyik nap a koátibébik kint randalíroztak és arra nem jött az állatkerti teherautó. Koátik fárszt kapnak, uzsgyi az első fedett hely. A női mosdó. Állatkerti gondozó (úriember) sziszegve fék, irányaz említett illemhelység, mielőtt valamelyik állatnak baja esik. Beszámolója szerint életében nem érezte hülyébben magát, mint amíg ki nem derült, hogy az összes koáti egy fülkében van, épségben, a többiben meg éppen nincs senki =) Olvassatok Állatkert a kastélybant, érdemes!

Vissza a látott koátikhoz – kicsit elmosódott kép,
 de jól látszik a csíkos farkincájuk

Átértünk a kis vízesések fölé

A fák között is látni itt-ott, ahogy kifolynak

Szépséges

Meg jó párás, de a látvány, azért talán átjön

Szinte végtelen a vízesések sora

Vízesés után méltóságteljesen csorog tovább

Zöld kupac a mélyben

Alulról is meg lehet csodálni

Talán itt látszanak ’kis’ vízesések méretei,
 szemben is ácsorognak, meg lent is van méretarány =)

Most egyébként a sok eső miatt ilyen sárgás a víz színe
 (napok óta több esett a vízgyűjtőn, mint szokott)

Egy régi magasjárda maradványai

A felső kör után alulról is megnéztük a ’kicsi’ vízeséseket
 (a ’nagy’ alatt a Garganta del Diablót értjük)

Más fehéregyensúllyal

Bagoly megnézte közelről is – utána
 facsarni lehetett a vizet a nadrágja szárából

Garganta a távolban

Próbáltam róla szebb képet csinálni, de szinte lehetetlen
 – a pára meg adott, nem lehet szünetelteni :P

Kifelé menet találkoztunk még ezzel a patkányszerűséggel is,
 de nem tudtam beazonosítani

Nem kapibara (a világ legnagyobb rágcsálója), mert van farka. Nincs mellette sem geológuskalapács, sem tízforintos méretaránynak, de olyan foxiszerűre gondoljatok. Nagyon örülnék neki, ha valaki megfejtené, hogy ő mi.

Az Iguazú után bevállaltuk, hogy a helyi buszjárattal, majd gyalog jutunk vissza a szállásunkra. A busz szerencsére egyben maradt útközben, az összes tankcsapda ellenére, de erősen hiszünk benne, hogy csak a kosz tartotta össze, mert anyag már nem mindenhol volt benne… túléltük. A 200E kérem, egy modern, kényelmes és biztonságos módja az utazásnak. Legalábbis ebből a szemszögből nézve. Szóval, visszaértünk Puerto Iguazúba, sétáltunk még egy kicsit a szállásunkig.

Metropolisz

A hotelbe visszaérve gondoltuk, még egy gyors zuhany, aztán megyünk, mert jó 50 km ide a gát, másfél óra csak elég lesz, mire kezdődik az esti díszkivilágítás-show (tényleges gátlátogatásra csak másnapra kaptunk jegyet). De előbb szerezzünk egy járgányt. Recepció. Aha, kilenckor kezdődik, akkor a taxi… ööö, kilenckor argentin vagy brazil idő szerint? Ööö, mi is ööö, basszus, brazil idő szerint, ami egy órával korábban, tehát 45 perc múlva. Fff. Mennyi idő alatt lehet eljutni oda? Hát, nem is tudja, majd a taxist megkérdezik, de menjünk, hátha. Cucc le, rendelési papír felkap, kicsi fekete Opel Corsa (melyet ott egyébként Vauxhall Nova néven ismernek) megérkezik egy eszméletelnül pacsuliszagú fiatal sráccal, aki alig pöncög angolul = taxi. Mi, harminc perc múlva Itaipu? Háááát. Háááát. Üljünk be, megpróbálja. Gondoltuk, csak tudnak valamit a helyiek, mert még határellenőrzés is lesz (az Itaipu már Brazíliában van!), padlógáz. Kicsi Corsa veszettül tép, srác szentségel spanyolul, tíz perc múlva meg már az argentin határőrt győzködi, hogy ugyanmár, nincs (most itt?) az útlevele, de van két utas, át kell vinni őket, külföldiek, esküszik, még ma vissza fog jönni Argentínába, nem marad Brazíliában, becsszó! Határőr csóválja a fejét, meh, oké, nekünk pecsétel. Tépünk tovább. Eddig is imádkoztunk, hogy oké, jó lenne azt a gátat megnézni, de még jobb lesz majd karácsonyra egészben hazamenni, de nincs mese, a fickónak ki lett adva, hogy kilence oda kell érni. A biztonságérzetünkön nem segít, hogy amint átértünk, megálltunk az első piros lámpánál és megjelentek a kolduló kissrácok, a taxis srác ösztönösen lenyomta az összes ajtónyitó gombot… Pár lámpával később tört angolsággal magyarázott arról, hogy ’This Brazilians… they driving… crazy… very craaaazy.’ Hogyne.

Eddigre már világossá vált számunkra, hogy az ügy kezdettől veszett fejsze nyele volt, hiszen fél tízkor Foz do Iguaçu utcáin ötvenes táblánál nyolcvannal repesztve is kicsi a valószínűsége, hogy bármilyen szcenárió keretei között odaértünk volna a kilenckor kezdődő programra. Mármint azon kívül, hogy nem felejtjük el, hogy Brazília egy órával előbbre jár. A hotel személyzete és a taxis srác is mondhatta volna, amikor rájöttünk, hogy elszámoltuk az időt, hogy semmi értelme átrongyolni, mert az az 50 km távolság nagyrészt város ötvenes, hetvenes táblákkal, de ez nem történt meg. Mindenesetre ott álltunk 21:39-kor (brazil idő szerint) az Itaipu jegyirodája előtt és átvehettük a másnapra szóló jegyeinket. Szép fogás. Kicsit lelombozva visszatértünk az autóhoz, szegény srác többször elnézést kért ('sorry, very sorry, I driving very fast… but sorry'), mondtuk neki, hogy nem ő tehet róla, vagy a drivingja, de tényleg. Aztán felkerekedtünk, vissza Argentínába, mondván hogy másnap délelőtt tízre jövünk vissza. Folyt. köv. :)

UI: Pluszpont jár a taxis srácnak, hogy a kaland közben Placebóra és Guns N’ Rosesra felfűzött Best of Estike szólt az autórádióból =)