San Cristóbal & farewell from Puerto Rico

Utolsó délelőttünkön a Castillo de San Cristóbal erődöt néztük meg San Juanban – ez a már sokat emlegetett erődrendszer harmadik tagja – az esetleges távolabb kikötő hajók legénységének szárazföldi támadásával szemben védte a várost. Az erődöt egy ranger (’vadőr' - a National Park alkalmazottja) vezetésével jártuk be, ismét igazi amerikai turistaprogram volt, sok ’Képzeljétek el…’ és ’Akkoriban még nem volt…’ kezdetű mondattal és döbbenetes, még sohasem hallott történelmi és földrajzi tényekkel (pl. hogy a gyarmatosítók nem bántak kesztyűs kézzel az őslakosokkal és hogy Puerto Ricóban melegebb van mint Európában és ez négyszáz éve is így volt). Ezzel együtt érdemes volt végighallgatni a nénit, mesélt érdekes dolgokat az erőd második világháborús átalakításáról – amerikai csapatok állomásoztak itt, így az évszázados falakat betonbunkerek és óvóhelyek tarkítják…

A spanyol armada korszakából

És azok a bizonyos átalakítások

Horizont – a fenti betonmonstrum ablakából

A La Perla és mögötte az El Morro is szépen látszik

Old San Juan felhőkkel díszítve

A betonbunkerekbe ma a National Park költözött – lépcsőházat
sem egyszerű vágni egy méter vasbetonba :)

A tárlatvezetés után még sétáltunk egyet az erődben, örültünk a szépséges időnek – aztán lassan eljött az ideje egy utolsó ebédnek és már szednünk is kellett a sátorfánkat a reptér felé, hogy az éjszaka leple alatt Frankfurtba hoppanáljunk – én legalábbis a jóleső, nyaralás végi fáradtság miatt így érzékeltem a 10 órás repülőutat. Hasta la vista Puerto Rico!

Elköszönős zárókép

Bosque Estatal de Guánica

A Guánica State Forest (spanyulul a címben) az egyik legjobb példája a szubtrópusi száraz erdőnek és egyben talán a legjobb állapotban levő ilyen erdő – ennek oka valószínűleg az is, hogy a terület 1919 óta természetvédelem alatt áll és a ’80-as évek óta bioszféra-rezervátum. Itt kirándultunk egyet - képes bejegyzés következik.

A Guánica Puerto Rico legszárazabb részén található, az északról érkező nedves légtömegek a Cordillera Central északi oldalán lehullatják a csapadék nagy részét – ide már nem nagyon szokott jutni belőle. Árnyékban átlagosan kellemes 27°C van, napon 38°C. Úgy az év 12 hónapjában. Nem jó biznisz errefelé vízszerető növénynek lenni – nem is nagyon vannak ilyenek.

Road ’PR-334’

Belelógott

Karibi felhők

Miután megkerestük az erdő ösvényei között azt, amely a part mentén halad végig – hogy lássunk végre egy kis Karib-tengert is; leparkoltuk a járgányt és elindultunk a délutáni (tűző) napsütésben.

Környezet

Errefelé maximum az ilyen vastaglevelű pozsgás növények
növesztenek ekkora leveleket

Még Bagoly is kalapra fanyalodott

Sziklák és zöldségek

Karib-tenger

Testvérpár

A kék háttér nagyon sokat dob a klíma elviselhetőségén

Kanyargó ösvény

Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy elhagyott strand,
vagy itt akár még természetesen homokos tengerpart is akad :)

Nagyon régi korból maradt itt

Ha olvasóink közül valaki be tudná sorolni rendszertanilag
ez(eke)t az ősdögö(ke)t, ne fogja vissza magát!

Egészen Windows-háttérképes domboldal

Vajon kik lakhatnak ezekben a kis alagutakban?

Captain Jack Sparrow :P

Az öböl szélén strandközelről árulkodó pálmafák

Közelről – karibi hangulat

Lévén ez a napon volt az utolsó esténk Puerto Ricón, úgy döntöttünk, a sziget nyugati oldala felé megyünk vissza San Juan felé és megállunk naplementét nézni :)

Nyugat felé félúton – tiszta Kalifornia

Végül ezt a strandot leltük Mayagüezben –
a homokhupli miatt nem látszik a lényeg...

Hogy mi van mögötte :)

Sorakozó felhőpamacsok az ég alján

Zárókép

Puerto Rico tetején

A Cerro de Punta, vagy Cerro Punta Puerto Rico legmagasabb hegycsúcsa, a Cordillera Central hegységben lelhető fel; mely a sziget közepén húzódik végig, északi és déli részre osztva azt. Ez meglátszik a növényzeten is; az északi rész általában sokkal több esőt kap; mint a déli – így az északi részén nőnek az esőerdők, a délin pedig félszáraz körülményekre jellemző növénytársulásokat találunk. Igazából az ilyesmikre otthon leginkább a ’dzsindzsa’ vagy a ’bozót’ szakszavakat használják, és úgy is kell felkészülni az ottani kirándulásokra – meleg van, úgy értem nagyon meleg, alul homok, felül tűző nap, a kettő között meg tüskék, vastag levelek, tömzsi szárak és áthatolhatatlan kuszaság… Lovely, as always :)

De ne szaladjuk ennyire előre, a Guánica Dry Forest-ben (egy ilyen száraz erdőben) tett látogatásunk a következő bejegyzés témája lesz; most inkább képekben mesélek a Cerro de Puntán tett látogatásunkról.

Észak

Dél

Valahogy így fest a környék a Ponce felé vezető úton

Ponce a sziget déli felén a legnagyobb város, innen volt a legegyszerűbb megközelíteni mind a Cerro de Puntát, mind a Guánicát. A Cordirella Central hegységen ugyan végighalad egy keskeny, nagyrészt hegyi utacska, a Ruta Panorámica; amit tulajdonképpen nagyon is érdemes lenne végignézni, ha az embernek lenne erre két napja; mert ahogy a nevéből is sejthető, tiszta időben gyönyörű kilátás nyílik róla, végig lehet nézni szinte az egész szigetet. Ez egyébként egy felhőtlen napon szinte a Cerro de Puntára is igaz, de nekünk sajnos nem volt ilyen szerencsénk.

Ruta Panorámica (forrás)

Valahol ott fent kanyarog

És ilyen rajta kanyarogni – előttünk a célpont

Az útikönyvben némiképp homályos leírás szerepelt arról, hogy pontosan hogy lehet oda felmenni – a gyaloglást idő hiányában nem vállaltuk be; így kerestük egy darabig a szervizutat, ami felvisz az előző képen látott adótornyokhoz. Némi kavargás után sikerült megtalálni, de ha lehet, ez feleolyan keskeny, kétszer olyan meredek és tízszer gödrösebb volt, mint a Ruta Panorámica, ezt mindjárt az első tíz méteren a műanyag lökhárító és a kerékdob belső borítása bánta – még jó, hogy a közép-amerikai vezetési stílusra tekintettel biztosítással együtt hoztuk el az autót a hét elején.

A Cordirella Central vonulatai nyugat felé – a felhők itt már kezdik megenni

A Ruta Panorámica

Kanyarog

Kb. ennyire volt csak tiszta időnk, valahol a távolban az már a Karib-tenger

Miután kellően megcsodáltuk a kilátást és elsajnálkoztuk magunkat, hogy a trópusi klíma miatt itt még a svájci sztenderdeknél is kevesebb tiszta időjárású nap van – pedig ez nagy szám – elindultunk lefelé a Guánica irányába. Folytatása következik :)

Vidéki idill

Mit néztetek meg? Rádióteleszkópot???

Igen, azt is. Az egyik előre tudott úticélunk volt. Puerto Ricóban van ugyanis a világ legnagyobb rádióteleszkópja, nem lehetett kihagyni!

Az Observatorio de Arecibo, avagy a ’The William E. Gordon Telescope’ a hegyek között található; a jó 10 millió dollárba fájó szerkezet a világ legnagyobb rádióteleszkópja (ha ez a tény az előző bekezdés óta ez elfelejtődött volna); tányérjának átmérője 305 méter. Maga a tányér nem mozgatható, viszont a felette lógó vevőkészülék igen, így a zenit 20°-os környezetében levő rádióforrásokat lehetséges megfigyelni vele = nagyjából abban a tartományban használható, ahol a Föld a „legkövérebb”. Akit jobban érdekel, hogy pontosan hogyan és mire használják; itt és itt például olvasgathat :)

Ez a hatalmas alumínium tányér a világ végén található, kilométereket kell kanyarogni az egysávos hegyi úton, mire az ember eljut az első olyan tábláig; hogy 'a mobiltelefonokat és egyéb rádióhullámok hullámhosszán dolgozó ketyeréket tessenek kikapcsolni' – ugyanis ezek tényleg megzavarhatják a teleszkópot, ha éppen mérnének vele valamit. Odaérve két kapu, három biztonsági őr és egy rakás lépcső után már be is léphettünk az ojjektumba.

Üdvözöljük kedves vendégeinket!

A kiállítás maga a kályhától kezdte az obszervatórium működésének magyarázatát, részletes leírások voltak a teljes elektromágneses spektrumról, annak gyakorlatilag minden létező felhasználásáról, de még a holdraszállásról is. A földszint alapos átbogarászása után sem jöttünk rá teljesen, hogy mégis mi a bánatot méricskélnek ezzel az izével. Az emelet ezzel szemben jobban emlékeztetett egy konferencia előterére, mint egy interaktív kiállításra; így itt hamar elvesztünk a diagramok és pontos hivatkozások erdejében; mint gondoltuk volna.

Ijesztő

Ezek utánnémileg lelombozva, de még mindig reménykedve kitértünk a kilátóteraszra, hogy megtekintsük a célpontot.

Lö tányér

Teleszkópcipő – a hócipő mintájára – ezzel
mászkálnak rajta, ha javítani kell valamit

Felül lóg a teleszkóp „szeme”, vagyis a vevőketyere

Ilyen lemezekből áll az egész pitli

Miközben szemléltük ezt a kis müzlistálat, feltűnt, hogy érkezett egy inges, bakancsos, tipikusan helyi szakembernek kinéző ürge és felajánlotta a látogatóknak, hogy fél óra múlva kezdődik itt egy mérése, amit meg kell várnia, addig lehet tőle kérdezni :) No, több se kellett nekünk; mindjárt le is támadtuk egy rakás kérdéssel és ő meglehetősen készségesen és részletesen válaszolgatott. Többek között végre kiderült, hogy alapvetően csillagászati méréseknél használják a teleszkópot, utána is néztem, hogy mi mindenre tudtak már választ adni a segítségével; például hogy a Merkúr 88 nap helyett 59 nap alatt fordul körbe (egyszer!), aztán a teleszkóp méréseivel bizonyították be a neutroncsillagok létezését és a ’90-es évek elején itt végzett mérésekkel találtak először a Naprendszeren kívüli bolygókat. Meg persze körülbelül folyamatos sorbanállás van mindenféle méréssorozattal a teleszkóp ajtaja előtt; de ennek nagy részét az én környész agyam hosszas cikkolvasás és gondolkodás után (vagy még azután sem) lenne képes felfogni. Azt is mesélte a bácsi, hogy kb. egy-másfél évvel kell számolni, ha valaki mérni szeretne; természetesn proposal, indoklás, minden ilyesmi után egy bizottság dönti el, hogy a feladat érdemes-e arra, hogy a teleszkóp zsúfolt határidőnaplójában helyet kapjon.

Szóval okés, mérni mindenki akar itt. De vajon ki akar itt, a világ végén, a coquí-k és a spanyolul beszélő szomszédok között dolgozni és lakni? Azt mondta az ürge, hogy igen, valóban nem egyszerű konstans munkaerőt találni, mert a helyi egyetemisták nagyrészt elmennek a Mainland-re (kontinentális USA) tapasztalatot szerezni végzés után és rendszerint ott is maradnak; így munkaerő-vadászat szempontjából olyan a helyzetük, mint bármely Isten háta mögötti kutatóhelynek, csak a legeltökéltebb tudósok jönnek ide hosszabb időre dolgozni. Ennek megvan az az eredménye is, hogy teljesen vegyes csapatuk van, európaiak, ázsiaiak, amerikaiak – minden akad – és persze van fluktuáció. 

Arra is rákérdeztünk, hogy tényleg lehet-e látni a mérési eredményeken, ha valaki telefonál a mérés idején mondjuk valahol a kilátóteraszon; azt mondta a fickó, hogy ezt konkrétan igen, de inkább afféle háttérzajként vannak jelen a mobiltelefonok jelei; ahogy a tévé- és rádióadásokat továbbító hullámok is. Ugyanakkor az utóbbi évek digitális mozgalma révén úgy látják, hogy ezek, az eddig egyértelműen észlelhető jelek egyre gyengülnek, mivel a digitális átállással egyre kevesebb forrás van belőlük. A digitális jelek sokkal inkább "belesimulnak" a háttérzajba; így azokat sokkal nehezebb észlelni; csak a megemelkedett háttérértékek látszanak.

Az is szóba került, hogy miért ide építették a teleszkópot; erre három indokot mondott; egyrészt csillagászati okokból minél közelebb kellett lennie az Egyenlítőhöz, ez tekintve az építtető (az amerikai állam) kilétét; már nem adott túl sok lehetőséget; másrészt szerették volna, ha amerikai földön épül (a ’60-as évek elején épült; akkoriban ez egy hangyányit nagyobb súlyú kérdés volt); harmadrészt pedig szükség volt egy hatalmas, természetes tányérszerű képződményre, hogy ne kelljen feltétlenül meteoritkráter méretű medencét ÁSNI. Így nagyjából a jelen helyszín 5 kilométeres körzete maradt az esélyesek között, azon belül meg már egyértelmű volt, hogy a legnagyobb gödröt érdemes választani.

Hát így jött össze :)

A beszélgetés végén (miközben rájöttünk, hogy már negyedórája zárnának) megköszöntük a fickónak az érdekes társalgást és a válaszokat, aztán elindultunk hazafelé. Nem gondoltuk, hogy ekkora szerencsénk lesz az itteni idegenvezetéssel és bizony különös fényt vetett az eset az aznap délelőtt elszenvedett las Cavernas del Río Camuy-beli látogatásra és a smasszerszerű idegenvezető nénire…

Útközben

Vidéki tájkép

Partmente, valahol északon

Elmosódott emlék