SUEZ Environnement és AgroParisTech

Csütörtökön a SUEZ Environnement nevű hatalmas víztisztító/szennyvízkezelő/beruházó cég laboratóriumait látogattuk meg, valamint egy elég komolyan összerakott előadássorozatot tartottak meg a kezelt vizet veszélyeztető baktériumflóráktól kezdve a sótalanítók környezeti kockázatáig mindenféléről. A laborok nagyon komolyan fel voltak szerelve, végre élőben láthattam az összes ketyerét, amit környezetminősítés címén be kellett magolni. Egy dolog, hogy kb. mindegyik egy kisebb-nagyobb doboz meg egy kijelző, de így vizsgaidőszak után varázslatos érzés egy GC-MS betűszó alapján sejteni, hogy mi is történik a dobozban. Vizsgaidőszakban egyáltalán nem volt varázslatos a gázkromatográffal kapcsolt tömegspektrométer működésének részleteit magolni... Na mindegy, délután pedig egy 80-100 oldalnyi szakcikk és néhány táblázat alapján kis csapatokban ki kellett dolgoznunk egy recirkuláló rendszert egy olyan üvegházra, ahol 500 négyzetméteren termelnek paradicsomot, talaj nélküli vízkultúrában. Mindezt két óra alatt szakmai pontossággal és indoklással a rendszer típusát és megvalósítását illetően, valamint teljes költségtervvel és megtérülési idővel együtt. Nem unatkoztunk. :)

Pénteken az AgroParisTech egyik kísérleti farmján jártunk, itt a mezőgazdaság különböző ágazatainak üvegházgáz-kibocsátását mérik mindenféle módszerekkel. Nagyon tuti helyen van ez a farmocska, több száz hektár tartozik hozzá, jó volt végre egy kis vidéki levegőt szagolni.

A szokásos workshop során most széndioxid-kibocsátás csökkentő mezőgazdasági stratégiákat kellett kitalálnunk, az alábbi ábra a "pig skyscraper" ötlet vázlatát mutatja. Nem kell következtetéseket levonni, nagyon fáradtak voltunk már a hét végére, volt aki a tehenek tornáztatásából nyert energiát kívánta hasznosítani...

Este egy kis hangulatos étteremben elköltöttük a búcsúvacsoránkat, majd még egy hosszú utolsó sétára indultunk a belvárosban, hogy másnap kialvatlanul, de érdeklődve üljünk fel a Eurostarra, ami Londonba hoppanáltatott minket.

Szerda, parádé, áradás és tűzijáték

Július 14-e Franciaországban nemzeti ünnep: La Fête Nationale, melyet a Bastille lerombolásának évfordulóján rendeznek meg. A franciák nagyon szeretnek parádézni, ezt az is mutatja, hogy rendkívül komolyan veszik a rendezvényt. A Champs-Elysées-ről már írtam, hogy igen széles, nos ilyenkor szükség is van erre, már napokkal korábban megjelennek a tribünök az út két oldalán, ahova a felső tízezer belépő birtokában, koktélruhában és öltönyben vonul ki, megtekinteni a katonai parádét. A Concorde térre egy még nagyobb tribünt építenek, elegánsan francia trikolor tetővel, itt az elnöki pár és illusztris társasága nézi végig a menetet.

A parádé résztvevői már a kezdés előtt felsorakoznak a Champs-Elysées-n, szépen egymás után, a sor valahol a közepetáján kezdődik és egészen a Diadalívig tart, így masíroznak majd a Concorde-térig. Viszonylag jó helyet találtunk a leselkedéshez, először csak ezt láttuk percekig. A tisztek állandóan igazgatták a katonák ruházatát, fegyverét, amit csak értek. Nem tudom, hogy lehet ezt bírni, én egy idő után biztos nehezen viseltem volna. Csak a katonaságánál nem nagyon tűrik a feljebbvaló lepofozását...

Aztán egyszercsak egy lóháton ülő katonai rezesbanda rákezdett, szépen elmasíroztak előttünk.

Őket követte Nicolas Sarkozy egy nyitott terepjáróban vígan integetve, a kép közepén a Pomme de Pain felirat jobb sarka alatt látható éppen. Gondolom, ment éppen a tribünjére. Érdekes volt, hogy viszonylag hangos éljenzés köszöntötte, gondolom a kiöltözött tribünökről meg is tapsolták.

Nem sokkal később hirtelen 3D-s lett a műsor, megszaporodtak a repülők, sajnos a sebességük és a behatárolt látótér (két méretes paltánfa koronája jobbról-balról) miatt csak a harmadik vagy a negyedik menetet tudtam elkapni. Pedig az első menet három gépből állt és szép kék-fehér-piros kondenzcsíkot húztak maguk után.

A masírozó csapatok eközben egymást váltották, mindegyiknek többé-kevésbé másik egyenruhája volt, néha egészen viccesen néztek ki. A fegyverzet is változó volt, akadt aki karddal szaladgált...

...mások pedig inkább a gépfegyverekre esküdtek.

Végül pedig a szállítójárművek, teherautók és tankok végtelen sora következett, voltak köztük lánctalpasok is - ennek nyilván örülnek az útkarbantartók - de sajnos ezt már nem győztük végignézni, időközben ugyanis harmadszor is eleredt az eső.

Nem szép csendesen, hanem masszív zápor formájában, így két alkalommal megúsztuk annyival, hogy visítva berohantunk a legközelebbi étterem félteteje alá, de harmadszor már nagyon nem akart elállni, úgyhogy elválva a többiektől, hamarost a metró felé vettem az irányt. Sajnos mások is így tettek, így csak a negyedik szerelvényre fértem fel. A nap másik célja ugyanis az volt, hogy ellátogatok az Aprószentek temetőjébe, nagyon sok ismert síremlék van itt, többek között szerettem volna megnézni Oscar Wilde vagy Chopin sírját, de leginkább Jim Morrison, a Doors énekesének sírját kerestem volna fel, tisztelegvén a munkássága előtt. Amikor odaértem, a metróból feljőve igen csúnya fellegek fogadtak, de "mit nekem egy kis eső, ma már túléltem háromszor" - gondoltam magamban, elindultam befelé a temetőbe.

Néhány percen belül azonban megdördült az ég és ömleni kezdett az eső, viharos gyorsasággal patakokat képezve a temető útjain...

... melyek folyókká olvadtak össze.

Ez tartott körülbelül negyed óráig, utána kisütött a napocska, Ágica is elindult csuromvizesen, hogy megkeresse a célpontot, de egy gonosz temetőőr az útját állta azzal, hogy a vihar és a leesett csapadékmennyiség miatt bezárják a temetőt most azonnal, a kapu turn left and then right, viszonltátás. Mondanom sem kell, a végletekig fel voltam háborodva ezen az eljáráson, hogy elmetróztam, megáztam érte és a célegyenesben azt mondják, eddig jöjj és ne tovább, de nem akartam tesztelni a magyar konzulátus tekintélyét - ki tudja milyen tömlöcbe vetnek - így lógó orral elindultam hazafelé. A történethez hozzátartozik, hogy az RER-ről leszállva az évszázad másik legnagyobb felhőszakadását kaptam a nyakamba, így nemes egyszerűséggel leúsztam a Masion de Portugalig, majd a vizes cuccokat szanaszéjjel szórva a szobámban, lerohantam órára. Itt megtartottuk a második business idea pitch-et, mindenkinek volt kb. egy perce elmondani, hogy mire is gondol, aztán jól kielemeztük a dolgokat, sok érdekes ötlet van, a csoportok kialakulásával biztos jó projektek is lesznek majd (5 ember lesz egy csoportban, ez Londonban kerül véglegesítésre).

Este még elosontunk csapatostul a Szajna partra piknikezni, meg ünnepi tűzijátékot nézni, ez nagyjából olyan volt, mint az augusztus 20-i tűzijáték szokott lenni, csak egy kicsit hosszabb ideig tartott és egy kicsit nagyobb volt a nézősereg. Így aztán az este 11-kor kezdődő tűzijáték kb. háromnegyed éjfélre fejeződött be, mi meg az irdatlan tömeg miatt sok gyaloglás után is csak nagy nehézségek árán verekedtük fel magunkat a metróra és hajnali kettő körül értünk haza...

Kedd, VINCI és STADEFRANCE

A keddi nap ismét a site visit-ek jegyében telt, bő másfél óra buszozás - Párizs ugyanis nem csak a szerelmesek, hanem a forgalmi dugók fővárosa is - után eljutottunk az alábbi helyre:
Ez egy olyan cég, akik építenek, átadnak, fenntartanak, javítanak, lebontanak, stb. szóval egy adott cuccot elejétől végéig kísérnek és közben igyekszenek nagyon fenntarthatóak lenni. A bevezetés után mélyvízbe dobtak minket, vagyis egy vastagon szakmai esettanulmány következettt: egy adott épületre kellett hőszigetelést terveznünk, összehasonlítva a különböző hőszigetelő technológiákat. Na ez már nekem is sok volt, de a mérnökök most kiélhették magukat (van néhány a csapatban). Viszont, menő volt a szökőkút az épület előtt és azt is kiderítettem, hogy honnan kapta a cég a nevét: Leonardo da Vinci volt az inspiráció - az életben nem jövök rá magamtól a sok "vinszi, vinszi"-zés alapján...

Délután pedig jött a hosszú ideje beígért meglepetés: meglátogattunk egy olyan ojjektumot, amelyet az a cég üzemeltet, hosszas találgatás után derült ki (Disneyland és az Eiffel-torony volt a favorit), hogy erről van szó:

A Stade de France Franciaország legynagyobb stadionja, 90 000 néző fér el összesen benne. Csak hogy kellően menő legyen a dolog, a stadionkalauzunk felpattant a buszra, majd közölte, hogy legyünk szívesek a saját nemzeti válogatottunkhoz méltóan viselkedni, mert játékosbejárón fogjuk megközelíteni az arénát. Mondanom sem kell, a hollandoknak nem volt nehéz dolguk, a vasárnap este napokig tartó búskomorságba vetette őket, míg a két spanyol példányunk azóta is a fellegekben jár. A franciák leginkább csak zavartan mosolyognak, ha valaki labdát emleget és inkább másra terelik a szót. Bezzeg a svájciak még mindig szívesen társalognak a világbajnokverő meccsükről, a németek pedig Löw fantasztikus stratégiájáról, Müllerről és Özilről. Az angolok meg a németeket emlegetik, nem feltétlenül pozitív kontextusban... Na mindegy, szóval mindenkinek megvolt a maga keresztje, ami a stadionba bevonulást illeti, egyedül én nem nagyon tudtam mit tegyek, így inkább elképzeltem egy kézilabda csarnokot - nem nagyon tudtam volna ugyanis eldönteni, hogy a Belga 22 férfi című klasszikusának melyik jelenete (04:38-tól) illett volna legjobban a magyar futballválogatotthoz.

A játékosbejáró után első utunk a bírók öltözőjéhez vezetett, ez van a legközelebb a kijárathoz, szimplán biztonsági okokból, arra az esetre, ha a bíró nagyon balfasz lenne és gyorsan kellene távoznia a meccs után. Ez egyáltalán nem elképzelhetetlen, gondoljunk csak Lampard meg nem adott góljára, ahol a bírót helikopterrel evakuálták egyes városi legendák szerint. Szerintem ez akkora kacsa, hogy már pulyka, de nincs bizonyítékom. A bírók öltözőjétől jó messze helyezték el a két játékos öltözőt, ezekben a pezsgőfürdőtől a masszázsasztalokig minden megtalálható, de ami nem, azt is beszerzik a játékosoknak, az egyik szerb-francia selejtező után pl. a szerbek 25 frissensült pizzát rendeltettek. A hazai és a vendégöltözőnek van egy külön története, amit alább láttok, az a vendégöltöző.

Igen, a francia válogatott mezei vannak benne felakasztva (nem a mostani, azt a vb után akarták kitenni, de meggondolták magukat valamiért), mert a 98-as vb-n a FIFA döntése alapján a brazil válogatott játszott "otthon", és ők kapták az otthoni öltözőt. Az eredmény után a francia szövetség úgy döntött, hogy a válogatott a Stade de France-ban játszva mindig a vendég öltözőben fog készülni a megmérettetésre. Lehet hogy el kellett volna vinniük az öltöző berendezését Dél-Afrikába is, akkor nem lett volna ilyen gyalázatos a szereplésük...
Az öltözők után szépen felsorakoztunk két sorba, választottunk szövetségi kapitányokat a Climate-KIC edzőmeccsre, aztán komoly pofával bevonultunk a játéktérre.

Itt éppen ezerrel készültek a pénteki atlétikai versenyre, ahol Usain Bolt és barátai rendeztek partit, a képen éppen a futópályát pingálják a rekortánra.

A lelátón ücsörgöve majdnem egy órán keresztül mesélt a kalauzunk a rendezvényekről, mivel itt koncerteket és színházi előadásokat tartanak. Így megtudhattam, hogy Celine Dion 300 pár cipővel érkezik a koncertjeire, Madonna azonnal elhagyja a helyszínt a koncert után, az AC/DC tagjai nem hisztiznek és hogy a U2-nak van a legnagyobb színpadja, a stadion 1/3-át elfoglalja. A színházi előadások között vannak saját produkcióik is, a Ben Hurt 5 éves munkával állították színpadra: pl. 1 hónapon keresztül itt tartották a lovakat, amíg a lovas versenyre és a tömegre meg a zajra készítették fel őket. 3000 tonna vörös homokot terítettek szét ehhez a küzdőtéren, ráadásul kétszer, mert a felkészülés kellős közepén, a 2006-os vb-döntő után egy hónappal a francia-olasz selejtezőt rendeztek... Így aztán egy nap alatt 3000 tonna homok összegyűjt, egy futballpályányi gyeptégla lerak, majd másnap reggel gyep felszed, 3000 tonna homok vissza. Valahol megdöbbentően sok energia néhány óra mulatságért - mind a sport, mind a színház esetében. A koncertek sem sokkal jobbak, egy-egy U2-koncert felszerelését 90 kamion szállítja a helyszínre, ebből 60 maga a színpad...
A stadion kívetítői majdnem a legnagyobbak a világon, egyedül a Dallas Cowboys stadionjában vannak ennél méretesebbek. Mindegyik kivetítő (kettő van összesen) 195 négyzetméteres, ez durván a kelenföldi lakás négyszerese. El tudom képzelni, mennyi kakaó kell ahhoz, hogy ez működjön.

A stadion méretei is elég durvák: legnagyobb állapotában 90 000 néző fér be (néha a színpadi miatt 10-15 ezerrel kevesebb), a tető súlya másfél Eiffel-toronnyi és az alsó 25 000 embernyi lelátót a játéktér helyigény szerint - rögbizni is szoktak - 15 méternyit tudják mozgatni előre-hátra (10 darabra felosztva, darabonként 15 óra alatt, pneumatikus emelőkkel). Nagyon sokszor megkérdeztük a bácsit, hogy rámehetnénk-e esetleg a gyepre, de az atlétikai pálya friss festése miatt sajnos nem engedték. Így hát csak a pálya széléről tudok záróképet mutatni, a masinát letettem a földre, hogy minél jobban lássék a stadion mérete.

Bagoly ügynök jelenti Párizsból

Elég komoly előítéletekkel vágtam neki utamnak eme metropolisba, amelyek részben igazolódtak is, részben azért szerencsére nem. Eleve sose volt egy szimpatikus népség nekem ez a csigazabáló nemzet, rendkívüli örömet okozott például válogatottjuk rapid és heveny röhögőgörcsöt okozó távozása focivb-ről. Előzetesen egy arrogáns népség képe sejlett fel bennem, akik bár tudnak, de nem hajlandóak értelmes nyelven (= én is értem) beszélni.

No, az úgy volt, hogy a Charles de Gaulle repülőtér kinn van a halál f..., akarom mondani nagyon messze van Párizstól. Gondolom többek között azért, mert marha nagy. Van 3 terminál, illetve a kettes terminálon A, B, C, D, E, F... mittomén mennyi alterminál vagy mi. Még a helyi hév, az RER is kétszer megáll a reptéren, illetve inkább alatta. Naszóval azt kitaláltam (a helyi bkv honlapja alapján), hogy mivel fogok utazni 3 napos ottlétem alatt. Ez nem volt egyszerű, ugyanis ezek a derék jómunkásemberek az információk felét csak franciául tették fel a honlapra, én meg azt a nyelvet nem bírom - google translator rulez. A közlekedési rendszerről dióhéjban: zónás rendszer van, ezeket a zónákat úgy kell elképzelni, hogy mint egy céltábla egyre nagyobb sugarú körsávjai (már régen volt geometria, szóval Def körsáv = két koncentrikus körvonal közé eső terület) veszik körül Párizst, a legbelső zóna maga a város, az 1-es sorszámot kapta, és aztán van még 5 zóna. A reptér az ötös zónában van. Paris visité kártyát akartam venni, ami az 1-3 zónában érvényes, ez ilyen bérletszerű dolog, arra megyek vele, amerre és ahányszor akarok, de csak az 1-3. zónában. Ági megtudakolta egy bennszülöttől, hogy hogyan lehet kioptimalizálni a bejutás költségét: venni kell egy jegyet az első olyan állomásig, ami már a 3. zónában van, ott kimenni az állomásról (minden állomáson a bejáratnál ellenőrzik a jegyed, beengedőkapu van, nincs jegy nem mész be, és a kimenetelnél is ellenőrzik a jegyed a legtöbb állomáson, csak érvényes jeggyel tudsz kimenni), szerezni Paris visité kártyát, visszamenni, következő RER-rel bemenni. No ebből sikeresen abszolváltam a feladatokat addig, amíg megszereztem a Paris visite kártyát.

A kedves eladó hölgy, aki adta, felhívta figyelmemet, hogy olvassam el a mellé adott tájékoztatót, mert természetesen egy kanyi szót nem tudott angolul. Abban az állt, hogy ez a jegy két darabból áll, egy kuponból, amire rá kell írni a dátumot meg a sorszámát a másik darabnak, amire meg a nevemet kell ráírni. És persze mindezt még az első utazás előtt. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy addig nem érvényes a jegy, amíg mindezt meg nem teszem. A probléma ott kezdődött, hogy nem adott a pénztáros olyan papírt, ami a sorszámot tartalmazza. Nagy nehezen elmutogatta, hogy nincs neki olyan. Én akkor többször kérdeztem, hogy mi legyen, de csak azt sikerült elérnünk, hogy mondott valamit franciául hosszan, amit én nem értettem, én meg angolul próbálkoztam, amit ő nem értett. Érdekes egy párbeszéd volt :). Egy helybélit elkaptam, hogy tud-e angolul, "a little bit", jött a válasz. Először arra gondoltam, hogy megkérem, hogy fordítson a pénztáros kisasszonnyal való kommunkációm során, ugyanis a legutóbbi élményem az volt a little bit angol nyelvtudással, hogy Norvégiában az árufeltöltő egy boltban simán útbaigazított, hogy hol találom a paradicsomlevet. No ez a jóember annyira jól tolta az angolt, hogy amennyire ő tudott angolul, annyira még tán én is tudok franciául. Kb. 5 perc alatt elmagyaráztam, hogy mi a bajom, tán fel is fogta, és mondta, hogy menjek be a belvárosba és ott egy nagy állomáson majd tudok szerezni ilyen kártyát.

Gondoltam ok, akkor veszek külön be jegyet, és onnantól használom a Paris visité kártyát (nesze neked költségoptimalizálás). Az automata szerencsére tudott angolul, viszont a kártyámra azt böffentette vissza, hogy carte non gare, amit nem értettem, hiszen addigra már két másik helyen tudtam vele fizetni. Olybá tűnt, hogy itten nagy szopóágra kerülés van, senki nem beszél értelmes nyelven, kinn vagyok a világ végén, max felülhetek egy vonatra, aztán ha érvénytelen a jegyem, akkor ki tudja mi történik velem, lehet, hogy helyben kivégeznek, ezek itt nem lacafacáznak. Végül a pénztárostól akartam jegyet kérni Párizsig, jelezte, hogy érvényes a Paris visité innentől már (nyilván, eredetileg azért vettem ezt itt, csak jött nekem a tájékoztató azzal, hogy kell hozzá a másik kártya is). Én megpróbáltam megkérdezni, hogy akkor ez így másik kártya nélkül jó-e, mintha haloványan azt válaszolta volna, hogy igen, ha ő arra válaszolt, amit én kérdeztem, és fordítva. Ok, mondom, akkor bemegyek, aztán amint lehet szerzek ilyen cuccot hozzá, addig csak nem találkozom kivégzőosztaggal. Felszálltam a RER-re, és persze rögtön a következő állomáson felszálltak ellenőrizni, kis fosás, hogy akkor most tutterfrankó lesz-e így a dolog, volt kis nyomogatós kütyüjük, amivel a többiek jegyét jó egy percig vizsgálgatták, előttem meg lepergett, hogy majd jól el fogom nekik magyarázni angolul, hogy ahol én vettem ezt a csodás jegyet, ott nem volt a másik kártyából, és becsszó, én mindent megtettem az ügy érdekében, ők meg franciául magyarázzák majd, hogy választhatok a kerékbe töretés és a karóba húzás közül. Végül azt történt, hogy átnyújtottam a jegyet, az ellenőr pedig egy "merci" kíséretében 5 másodperc múlva visszaadta. Ez némi megnyugvással töltött el. Végülis ebből az volt a tanulság, hogy a franciák nem tudnak angolul, de mind a pénztáros kisasszony, mind a helybéli maximálisan próbált segíteni, annak ellenére, hogy szemmel láthatóan nem értették, hogy mi a bajom, hiszen tulajdnoképpen tök érvényes jegyem volt.
Ezen kalandok után megérkeztem Ági szállására, ott meglepődve konstatáltam, hogy nem működik a hűtő, de ez még a kisebbik baj, így még lehet élni, de az internet sem akart rendesen működni, és ez azért már több, mint felháborító. Hosszú percekbe került, mire elkezdtek csöpögni a bitek a kábelből, mégis, már órák óta nem neteztem, mi van, ha azóta már összedőlt a világ - de szerencsére nem így történt. Ezen kívül borzasztó meleg is volt, meg is jegyeztem, hogy én egy olyan helyről jövök, ahol van szélessávú internet, van egy bazi nagy hűtő (és működik is), klimatizált a helyiség, és akkor ez meg Nyugat-Európa?
A terrorfenyegetettség meg ilyen kérdések eddig maximum a reptéri ellenőrzésekkor jutottak eszembe, itt viszont két olyan dolog is volt, ami - számomra legalábbis - Magyarországon elképzelhetetlen. Az egyik az, hogy mikor felültem az RER-re, akkor feltettem a csomagomat a fej feletti csomagtartóra, és mielőtt elindultunk volna, egy biztonsági fazonnak kinéző ürge végigment a vonaton és mutogatott a csomagomra, és valamit hablatyolt, hogy kié ez a bagázs. Miután jeleztem, hogy az enyém, megnyugodott és továbbment. Gondolom attól fosnak, hogy valaki otthagy egy csomagot és az majd felrobban. A másik számomra meglepő jelenség az volt, hogy a legfrekventáltabb, tursiták által legtöbbet látogatott helyeken (konkrétan például az Eiffel-torony alatt) többször is láttam, hogy katonák 3-as csoportban gépfegyverrel a nyakukban a népeket pásztázva járkálnak fel és alá. Gondolom terroristákat kerestek ártalmatlanná tevés céljából. Az mondjuk vicces volt, hogy a gépfegyveres katonák vasággyal együtt voltak 40 kilók, és mindehhez olyan 170 centis magasság társult. Lehet, hogy Sárközy nem engedélyezi, hogy nála magasabb katonákat kivezényeljenek az utcára.
Aki ismeri Bagoly ügynököt, az tudhatja, hogy mennyire fontos számára a megfelelő mennyiségű és minőségű alvás, illetve az, hogy bioritmusa némileg eltér a szokásostól (mármint az embereknél megszokottól, a baglyok bioritmusával viszont elég sok egyezést mutat). A lényeg az, hogy péntekről szombatra virradó éjjel, a szokásos ütemterv szerint már 2 órakor alvást próbáltam kivitelezni, ám ez csak mérsékelten sikerült, így mintegy két órával később mérsékelten kipihenten "ébredtem" a forgolódásból. Sem a reptéri taxiban töltött mintegy 25 perc, sem a repülőre várakozás, sem a repülőút nem volt alkalmas megfelelő minőségű alvásra, így meg sem nagyon próbáltam. Az imént már írtam róla, hogy milyen megpróbáltatásokon kellett átesnem, míg megérkeztem a szálláshelyre, nyilván az alvás itt sem jött szóba. Ezek után meg persze rögtön kellett menni várost nézni - borzalom. Sétálgattunk mindenfelé, és jó-jó, ezek azért tulajdonképpen szép helyek, meg minden (erről Zsebibaba ügynök részletesen írt, én nem ismételném a dolgot), de én meg álmos voltam, és az meg nem olyan jó. Ezen kívül meg még meleg is volt, ami szintén nem jó. Hosszas sétálás után eljutottunk a Thüil.... kertjébe (valami egészen hülye magán- és mássalhangzó-keverékkel fejeződik be a szó). Ott szerencsére mindkét fent említett problémára megoldást tudtunk találni, úgy mint egyrészt volt kút, amiből ivóvíz jött, másrészt meg voltak ülőalkalmatosságok. Ez utóbbiakból kettő fajta volt, egyrészt ilyen normális szék alakú székek, másrészt meg olyan székek, amiket kicsit mintha megnyomorítottak volna. További beszéd helyett inkább jöjjön egy kép, hogy hogyan is nézett ez ki:


No, ebben az alkalmatosságban, illetve ahogy az a képen is látszik, a normális fajta alkalmatosságot mintegy lábtartóként használva egészen kényelmesen lehetett ejtőzni, olyan sokan sem voltak, az autók is messze jártak, illetve az árnyas fák alatt a hűs csapvizet kortyolgatva egész jól ki lehetett pihenni a nagy fáradalmakat. Ezek a zöld székek csak úgy ott voltak szétszórva a parkban, és bárki, aki arra járt arrébb tehette őket, meg ejtőzhetett rajtuk. Meglepő módon volt belőlük elég, mindenfelé volt szabad darab, bármerre lehetett rajtuk tehénkedni egy picit. Ez nagyon jól ki van találva, a Margitszigeten is be lehetne rendezni pár ilyent, és aki meg ki akarja vinni esetleg (bár ez mind gyalog, mind busszal elég nehézkesnek tűnik), arra mondjuk csúnyán kéne nézni a kijáratoknál, amiből azért nincsen túl sok a szigeten. Jó persze valami vandálbiztos műanyagból kéne csinálni, de pár (megfelelően kibélelt) nokiásdobozért cserébe szívesen leszervezném a dolgot. A lényeg, ami a lényeg, hogy ezzel a részével különösen elégedett voltam Párizsnak, ami rá is fért a városra a korábbi kalandok után.

A budapesti valóság visszaköszönt abban, hogy a társadalmi különbségek meglátszanak itt is az utcán, a pestihez hasonló mennyiségű koldust láttam, illetve a reptéren a megérkezéskor a termináltól a rer-ig vezető fedett folyosón tömény, hogyismondjam folyékony halmazállapotú emberi végtermék szaga terjengett (nesze neked, megérkeztél Párizsba). Amikor felültem a rer-re, egy asszony végigment a szerelvényen, mindenkinek kiosztott egy kis papírt, amin az volt angolul, hogy ő mennyire szerencsétlen, és hogy adjunk neki pénzt. Szóval ez volt az első két momentum, ami Párizsba érkezve fogadott. A befelé úton meg felszállt egy fazon egy gyerekkel meg egy gitárral, és énekeltek a kocsi közepén, majd persze kalapoztak. Mindenesetre ahogy énekeltek, az nem volt végül is olyan rossz. Ami még feltűnt, hogy rengeteg a nem fehér ember. Statisztikát nem csináltam, de mondjuk kb. 40% fehér, 40% fekete és 20% egyéb, főként indiai illetve arab jellegű emberke volt mindenfelé. Érdekes módon a kéregetők többsége a legutóbbi csoportba tartozott, itt szinte csak úgymond kreol hajléktalant lehetett látni, Pesten, ha jól emlékszem, a hajléktalanok tipikusan inkább a magyarok közül kerülnek ki. Az volt még látványos, hogy a nagy turistalátványosságok környékén az ilyen mozgóárusok, akik a mindenféle Eiffel-tornyokat meg karkötőket árulták azért lényegében sosem fehérek voltak. További érdekesség volt, ahogy az igazi Eiffel-torony alatt mini Eiffel-tornyokat nagy vaskarikáról áruló emberkék néhány rendőr megjelenésére egy pillanat alatt eltűntek a terepről. A Défense negyedben jegyeztem meg különösen, de akárhol is igaz, hogy kamasz gyerekek csoportjaiban teljesen vegyesen előfordultak mindenféle színű gyerkőcök is. Zsebibaba ügynök is írt már róla, de nekem is ki kell emelnem a tömegközlekedés állapotát. Van vagy 5 RER vonal, meg tizensok metróvonal, annyi, hogy nincs annyi érdemben különböző szín (egyébként is, mint tudjuk, a barack az egy gyümölcs, és nem szín, valamint 16 szín van összesen). A nagyobb állomásokon 5-6 keresztezi közülük egymást, nem egy helyen annyit kell a föld alatt mászkálni az átszálláshoz, mintha elmennél Budán a körtérről a Bocskai útig. Ezt elősegítendő van néhol mozgójárda, míg ugye a pesti négyes metrónál inkább minden bokornál megáll majd a szerelvény, ha egyszer elkészülnek vele. Az állomásokon hatalmas területek vannak több szintben beépítve a föld alatt. Itt nagyon azt éreztem, hogy ez egy tök más nagyságrend, mint amit Budapesten tömegközlekedésként ismerünk. Az viszont mindenképpen igaz, hogy elképesztően koszosak az állomások és főleg az aluljárók. Megerősíthetem, hogy a budapesti metró ehhez képest csodálatosan tiszta, és bizony néhány aluljárónk is sokkal normálisabban néz ki, mint a párizsiakból jónéhány. Na jó, azért a fentiek ellenére tetszett Párizs, bár azért nem laknék ott, nekem már túl nagy a nyüzsi. A székeket a Tüil... kertjéből meg jó lenne importálni a Margitszigetre.
A sok-sok élmény után Bagoly ügynök érzékeny búcsút vett Zsebibaba ügynöktől, majd a kifelé menő RER-en is átélt apróbb izgalmakat (a szerelvény nem állt meg minden állomáson ugyanis), és visszatért kelet Párizsába, hogy előteremtse az ilyen hétvégék fedezetét.

La Défense, foci, Montmartre

A La Défense Párizs pénzügyi negyede, kicsit sem hasonlít a város többi részére, nyomokban sem található meg a homokkő vagy a mediterrán zsalugáterek, helyette üveg és acél minden mennyiségben. Ezzel együtt tetszetős, sőt, időnként igen impozáns negyedről van szó, bár valószínűleg nem tapasztaltuk meg teljes valójában, mivel a vasárnap sikerült meglátogatni. A képek sokkal többet mondanak, mintha itt szövegelnék, íme:

Ha nem lenne elég, hogy csillog minden, még egymásban is tükröződnek is az épületek, káprázzon a Ti szemetek is:

La Défense - részlet


A sok futurisztikus csillogás után célba vettük az estére készülve a Stade de France-ot, de sajnos már bezárt, mire odaértünk. Ezzel együtt nem maradtunk le a futball-élményról, a szállásommal szomszédos kis húszezres rögbistadionban néztük kivetítőn a vb-döntőt, amit a többezres tömeg és a sok spanyol illetve holland szurkoló egészen hangulatossá tett. Kifelé menet komoly fiesta indult a szurkolók között, főleg amikor egyes autókról lobogó spanyol zászlók bukkantak elő. Persze az is lehet, hogy identitászavaros, vagy még inkább futballsiker-hiányos franciák voltak...


Hétfőn még sorra vettük a hiányzó dolgokat a listánkon, elsőként elREReztünk, elmetrózunk a Montmartre negyedig. Földrajzilag ez Párizs legmagasabb pontja, tetején a Sacré Coeur bazilikával.

A bazilikához vezető lépcsősor aljában meglehetősen erőszakos módszerrel karkötőket árulnak, kicsit elbambultunk, mire máris ott termett előttünk két afrikai úriember, és secperc alatt elkezdték fonni a karkötőt a kezünkön. Közben kérdezgették, hogy honnan jöttünk, satöbbi, mint amikor a fodrásszal beszélget az ember, aztán ők lepődtek meg talán leginkább, amikor fizetésre került a sor, ugyanis nem kérdezték előtte tőlünk, hogy van-e nálunk készpénz egyáltalán, gondolták "hülye turisták, biztos ötveneurósokkal rohangálnak". Na, ez nem jött be, hiába lobogtatták előttünk a tízeuróst, hogy ilyet kérnek/db, be kellett érniük a nagy nehezen összevakart három euróval két karkötőért - a vége ráadásul már csak 10 centesekből jött össze - de kénytelenek voltak elfogadni a helyzetet, mégiscsak ciki lenne lebontani a karkötőt a "vásárló" kezéről... Mindenesetre két karkötővel gazdagabban indulhattunk felfelé dombtetőre. A Sacré Coeur-höz egy nagyon rövid kis siklószerűséggel lehetett felmenni, összesen kemény 100 méter hosszú, de legalább itt is megvolt a funikulár-élmény, persze nyomába sem érhet mondjuk a Fløyenre vezető tizenvalahány állomásos kis csodának, amit Bergenben láttunk. Utóbbival van aki munkába jár - nem meglepő, ha valaki egy 400 méteres hegyről a fjord partjára jár mondjuk dolgozni, mégsem jöhet le minden reggel gatyaféken...


Jellemző montmartre-i utcakép, nagyon tetszett ez a része Párizsnak, több hazai városra emlékeztetnek ezek a kis utcák, többé-kevésbé beszélnek az emberek angolul, a metró itt kb. olyan mint a földalatti Budapesten, közel vannak egymáshoz és a felszínhez is az állomások és meglepően tiszták is. Ez egyébként egy olyan probléma, amivel nem nagyon tudok mit kezdeni: a párizsi tömegközlekedés legjellemzőbb tulajdonsága a redva, eszméletlen mocskosak az állomások, a falak, takarítót valamikor a múlt században láttak utoljára és irdatlan tömeg van reggel-délben-este. Egeret (München, Olympiazentrum) és patkányt (Berlin, Ostbahnhof) még nem láttam - galamb van éppen elég, vadászrepülőként zúgnak el a fejedtől tíz centire az egész városban - viszont mély döbbenettel konstatáltam, hogy kultúrembernek kinéző egyének szemetelnek. Kibontják, a csomagolást ledobják ahol éppen állnak és átlépnek rajta. Sokan, szinte Párizs bármely pontján. Ismét meg kell állapítsam, a BKV tiszta, tágas és lehet használni. :)

Ha már egyszer a Montmartre közelébe jutottunk, gondoltuk érdemes még két metrómegállót bevállalni a Vörös Malomért. Nekem nagyon furcsa volt, hogy eddig mindig múltbeli környezetben, fotókon, éjszakai képeken, illetve filmben láttam, így szép nappali fényben, a dolgozó párizsiak és a képbe állandó belelógó autók között sikerült egy kicsi illúziót rombolni. Ezzel együtt érdekes volt látni élőben, ahogy a Szajna-parton üldögélve állandóan a Nyomorultak jelenetei jutnak eszembe, itt is lepörgött lelki szemeim előtt néhány filmkocka.

A mulató után a Pompidou-központ felé vettük utunkat, ha ezzel kapcsolatban politikailag korrekt akarok maradni, akkor annyit merek csak mondani, nincs még egy ilyen a világon. Egyébként egy kortárs művészeti múzeum, hát úgy is néz ki :)

Hétfőn délután Monsieur Simon hazautazott - valakinek dolgozni is kell kettőnk közül - így még a maradék jegy birtokában egyedül vettem nyakamba a várost, elsétáltam a Luxemburg kertbe, lőttem még egy sorozatot az Eiffel-toronyról, valamint csavarogtam egy kicsit a Latin-negyedben. A Luxemburg-kert fő attrakciója számomra az alábbi alkotmány volt, különösen ajánlom tápp-rajongó olvasóink figyelmébe. A parkban, a kastély mögött van egy nagy szökőkút, már-már tónak néz ki, nos, ennek a közepén leltem ezt a kacsaházat :)

Ezt a szobrot már bőven kifele menet vettem észre a kert egyik csendesebb részén, egészen más hangulata van, mint a tó körül zsibongásnak vagy a szabócentivel nyírt sövényeknek. Jó is lesz zárókép gyanánt :)

Vendég a háznál

Tehát, Kossuth-rádió - különkiadás, Párizs, Vendég a háznál című műsorunkat olvassák: Bagoly és Zsebibaba ügynökök Párizsban, avagy mire megyünk négy nyelvvizsgával, amiből egy sem francia. Kicsit konkrétabban: Őfelsége I. Simon Győző vette a fáradtságot, szombaton reggel hétkor felült egy Air France járgányra, hogy tiszteletét tegye a csigazabálók főhadiszállásán. Csekély hat órával később már szemügyre is vehette a sanyarú körülményeket, melyek közé kerültem, de a fenti időszak nagy részét a Charles de Gaulle reptérről való bejutás tette ki, eltartott egy darabig, amíg a francia mondatokból kisilabizáltuk - én időnként telefonoskisasszonyként - hogy hogy működik a ParisVisite kártya, mi kell hozzá, melyik zóna határán kell a másik jegyről átváltani erre és hogy 26 éven aluliként kemény 3,40 euróért enyém egész Párizs 24 órára a hétvégén. Ennek örömére egész szombaton szaladgáltunk mint a pók a falon, csak szombaton több mint 10 km-t sikerült gyalogolni, aminek az eredményeként az elkényelmesedett informatikusok vízhólyagokat is begyűjtöttek. A túrát egy kisebb templomocskánál kezdtük, itt szembesültünk a turistaáradattal először, ami egész hétvégén kísértett bennünket, valamint azzal is, hogy szerencsére nem CSAK franciául hablatyoló humanoidokkal van tele a város, amiért utólag is nagyon hálásak vagyunk, kezdtük nagyon hülyének érezni magunkat az konstans lenéző francia tekintetektől.

A Notre Dame után a Louvre-on és a Tuileriák kertjén keresztül sétáltunk ki a Concorde-térre, sorra véve a Tour de France fontosabb helyszíni mérföldköveit. Az Champs-Élysées-n már szombaton is bőszen készültek a parádéra, a Bastille lerombolásának alkalmából minden évben katonai erődemonstrációt tartanak - a franciák imádnak felvonulni - így már javában lengenek a trikolor zászlók a fák között. Félelmetes szélességű egyébként ez az utcácska, elfér a szélén két hosszú park, szökőkúttal, szobrokkal, rózsákkal, giccsel, egy nagyobb sétány két oldalt, tekintélyes fasor az út mindkét oldalán, plusz 4-4 sáv még az úton, csak hogy a sok Renault, Peugeot és Citroen-tulajdonos tudjon hol gurigázni.

Az utcatábla annyira megtetszett, hogy muszáj volt megörökíteni, íme, legtöbbször ezt a típusú táblácskát kell keresni, amikor egy térképpel a kezedben kétségbeesetten próbálod megállapítani, hogy merre van a legközelebbi metrómegálló.

A Champs-Élysées végén a Diadalív alatt éppen a július 14-i parádé főpróbáját tartották, nagy össznépi ünneplés meg Marseilles-ezés lesz holnap, ki is megyünk megnézni csapatostul, áttették délutánra a tréingünket, hogy megcsodálhassuk a francia haderő színét-javát. Viszont biztos, hogy nem tudok majd ilyen közel férkőzni az események egyik középpontjához, a koszorúzáshoz:

Végül pedig egy sajátos építmény felé vettük az utunkat, néhány metrómegállónyira a Diadalívtől, az alábbi képeket sikerült alkotni:

A La Défense, avagy a pénzügyi negyed a szmogban, szintén az ojjektumról:

És íme lám, maga az ojjektum:


Nos, azért lehetett sejteni, hogy Gustave Eiffel remekművéről van szó, ez volt az egyik kedvencünk, tényleg pofás darab, gondoltuk, haza kellene vinni Kelenföldre, jól mutatna a Bikás-dombon a városközpontban, de még inkább Győrben mondjuk a Magvassy mellett. :) A torony aljában 200 méteres körzetben minden négyzetcentiméteren kisebb-nagyobb Eiffel-tornyokat árulnak, ki kendőről, ki nagydarab kulcskarikákról lóbálja a sok kicsit, meg egy-két villogó, vagy üvegbe zárt példány is akad. Érdekes az Eiffel-torony/EUR árfolyam. Bent a városban 2 tornyot kapsz egy euróért, ahogy közeledünk a toronyhoz, úgy inflálódik az aprótorony, először 3, majd 4 torony is jár egy euróért, sőt a metróról leszállva egyenes 5 tornyocskát vágnak utánad az alkalmi kereskedők. Az igazi tövében már a turistaátvágási ráta is érvényesül, aki nem tömegközlekedéssel jön (néhányszáz méterrel arréb van értelmes megálló), azt megrövidítik egy toronnyal, ismét csak 4 Eiffel-torony/ 1 EUR az árfolyam. Iszonyat vékony fémből vannak ezek a cuccok, nem használhatók a porfogáson kívül semmire, de sehol máshol nem kapni másik fajtát, hol van már az masszív Eiffel-torony kínálat, aminek egy példánya 20 éve áll a nagyszüleim tévéje tetején... Egyszer ráejtettem a lábamra, valahol ott kezdődött a hegek gyűjteménye... Sok a merengés, inkább még egy kép az alant piknikező, relaxáló turistákról, párizsiakról, árusokról, kis tornyokról:

Most ez a kép tetszett meg még azok közül, amiket a tornyon készítettünk, Szajna-part, egy-két hidacska, meg egy irdatlan üvegház, ami a természettudományi múzeumnak ad otthont. Ezzel a képpel zárjuk mai írásunkat, de jön majd a folytatás is, melyben a La Défense csillogásába és a Montmartre kaotikus világába nyerhetnek betekintést.

École Polytechnique rulez

Hétfőn az ilyenkor szokásos welcome-hangulat jegyében a Luxembourg-kert melletti Mines ParisTech kampuszán hallgattunk rövidebb-hosszabb fejtegetéseket arról, hogy mi is lesz ebben a hat hétben, de egy-két esettanulmány is sorra került, például a buecher.de alapítója tartott egy nagyon tuti előadást. Igen színvonalas az oktatói gárda, ezt talán még jobban példázza a kedd-szerda-csütörtök: az École Politechnique-ben (ez is a ParisTech része, az egyik legmenőbb mérnökképző intézmény Franciaországban) napi 10 órában töltötte belénk az észt egy 20 fős ottani csapat. Három részre osztották a program résztvevőit, forgószínpad-szerűen minden nap mást csináltunk, délelőtt elméletben, délután gyakorlatban. Így aztán kedden délelőtt egy kis műszeres távérzékelés, koncentrációk mérése és numerikus modellezés volt a menü, vagyis néhány előadás után a harmadcsapat egyik fele lézerrel lövöldözve méricskélte a felhőket, a másik fele (köztük én is), pedig klímamodellekkel és időjárás előrejelző modellekkel szórakozott. Nagyon tuti, ezekről mindig csak mesélnek otthon, de még életemben nem láttam belőlük egy normális diagramot. Eddig. Szerdán rövid és hosszú hullámhosszú sugárzást mértünk, valamint teljes sugárzási mérleget számoltunk ez alapján különböző területekre, legalább menni fog majd az államvizsgán. Ma, csütörtökön pedig szél- és napenergia témában alkottunk, szintén ezen a kampuszon van a SIRTA, a francia meteorológiai szolgálat főhadiszállása, egy kicsit maceráltuk a radarokat, a LIDAR-okat (UV és látható tartományban bocsátanak ki hullámokat, valamint mérik a visszajövő cuccot), a SODAR-okat (lásd az előzőt, csak itt hanghullámok vannak) - na ez hangosan pittyeg, többszáz méterről is hallani egész nap - meg a kanalas és UH-s szélmérőket is meglátogathattuk. Persze utána a mért és korábbi eredmények alapján meg kellett mondani, hogy 4-5 kitünetett pont közül hova és miért és mekkora szélturbinát kellene/lehetne állítani, de végül megállapítottuk, hogy a párizsi medence kijelölt pontjai alkalmatlanok erre, ahol elég nagy a szélerősség, ott véletlenül az egyik reptér van - faszán mutatna mellette egy 120 m-es szélturbina, a pilóták örülnének a legjobban - a másik legjobb pont pedig az Eiffel-toronytól pár kilométerre a szállásunkkal szemben levő Parc Montsouris lenne, itt meg talán a párizsi városvezetésen lenne nehéz keresztülverni egy ilyen monstrumot. Persze ha nem az üzemben levő meteorológiai mérőállomásokon gyűjtött adatokból dolgoznánk, akkor reálisabb lenne a feladat, de a lényeg így is átjött. Összességében azt kell mondjam, nagyon tuti volt a Polytechnique gárdája, rengeteget foglalkoztak velünk kis csoportokban, odafigyelve, egy csomó olyan dolgot láthattam, használhattam, amiről évek óta tanulok és külön jó pont jár a fantasztikus helyszínért: ez valójában egy 4000 fős kampusz Párizstól délre - hehe, a népessége 16x akkora, mint Alsóhetény - olyan, mint egy kis város, irdatlan mennyiségű sportlétesítményük van, nagyon menő parkjuk meg minden, szóval egészen oda meg vissza voltunk tőle, az egész csapat, pedig összességében láttunk már egy-két egyetemet. Na, kép is legyen, íme itt töltöttem az elmúlt három napot, ez az egyik bejárat a sok közül:

Ez pedig a hátsó udvar, tisztességes portákon a tyúkok helye:

well, in the summertime...

... when the weather's high, you can stretch right up and touch the sky."

Ha nem is az eget, de valami ahhoz nagyon közelit sikerült elérnem, bejutottam a Climate-KIC konzorcium hathetes nyári egyetemi programjába, mely a klímaváltozás és a vállalkozás, vállalkozói lét kapcsolódási pontjait veszi sorra gyakorlati szempontból. Így a nyár nagy részét Párizsban, Londonban és Zürichben töltöm, többé-kevésbé tanulás jellegű tevékenységgel. Itt meg kell jegyezzem, jelenleg a második napon vagyunk túl, a napi 10 órányi tropospheric physics és market analysis inkább a "többé" kategóriát valószínűsíti. No, de ne rohanjuk sehova, első mondataim között hódolnék a nagy elődök előtt: Zoliló, Kata, Bori, Márti, Laura, Gyöngyi valamint Müszy és Tschybe kalandjai nagy hatással voltak az életemre a reggeli kávé melletti ébredezésemre, így ezennel megígérem, igyekszem majd méltó módon a nyomdokaitokba lépni.
A történet valahol ott kezdődik, hogy Katáék gyönyörűséges esküvője és lagzija után reggel nyolckor kómásan sátrat bontottunk az emberrel - miután a szembeszomszéd fél nyolckor szentségelve kijött hálózsákostul, hogy nem tud aludni, remélem Norvégiában nincsenek hasonló problémái. :) Nem sokkal később egy M7-Kelenföld-idegbeteg összepakolás-Ferihegy útvonalat megjárva hirtelen egy startoló Airbuson találtam magam, az ülésbe préselődve. Persze hogy szokás szerint amint lezuttyantam a helyemre, elaludtam, nincs is hatékonyabb ébresztő, mint amikor egy tisztességes utasszállító nekilódul a kifutópályán. Ébredés utáni első pillanatban még az esküvő képe volt előttem, nehezen is tudtam összeegyeztetni azzal a gyorsulással. No, nem baj, van ilyen, két órával később már az Eiffel-torony szmogból kilógó sukár alakját csodálhattam leszállás közben, majd némi kerülővel elverekedtem magam a Cité Universitaire-hez.

A bennszülöttek tényleg nem viccelnek, már a reptérbuszon minden franciául van, életemben először hálával gondoltam Madame Guillotine által hajdanán belémvert mondatfoszlányokra. Az egyetemi kampusz is hasonló francia feliratokkal van ellátva, a tájékoztatók, a faliújságok, minden franciául van, amit azért nehéz felfognom, mert itt majdnem az összes hallgató külföldi, az egész egyetemen... Ennek megfelelelő volt a bejelentkezés is: hosszas rajzolós activity után átverekedtem magam az angolul maximum 17 szót beszélő portáson, majd elfoglaltam a helyem a House of Portugal 409-es szobájában. Menő minden, van saját fürdőkalitkám, megfordulni sem lehet benne anélkül, hogy be ne vernéd valamelyik könyököd, a hűtő is éppoly büdös, mint annak idején a Coliban, egészen otthonos, viszont nem nagyon merek belegondolni egy esetleges mikrobiológiai mintavételbe... Ezeket megállapítva kellő mértékben diszpergáltam az egy bőröndnyi cuccomat a szobában - ajánlom George Carlin Stuff című fantasztikus videóját a témában - aztán beájultam aludni, nos, nem nagyon kellett noszogatni. :)

-->