Climate KIC Festival

Utolsó hetünket három nap mély delírium, egy nap adrenalin, aztán egy nap depresszió jellemezte. A delírium részből nem sok rémlik, 10-12 órát ültünk az alábbi teremben, vagy ezerrel pötyögve, vagy a projektor körül a további feladatokat megvitatva.

A szerdai határidő nagyjából ugyanezt hozta ki mindegyik csapatból, rendszerint este hétig a helyszínen múlattuk az időt, de a sok munkában fel sem tűnt, hogy milyen gyorsan repültek a napok. A működésünket az alábbi szerkezet tehette lehetővé:

Ugyanis a derék svájciak a biztonság kedvéért félig-meddig különböző konnektorokat használnak, mint a kontinens többi része: háromvillás, vékony dugók mennek bele eredeti szándék szerint. A hazai vékonyvillás, illetve vékony fejű dugók, mint pl. a mobiltöltők remekül használhatók ott is, azonban a nagyobb fejű vagy vastagvillás dugók, mint például a laptop adapterek csak fizikai erőszak hatására kapcsolhatók a hálózatra, így a hét királya a hotelben 20 frank letétért szerzett adapter és még a kelenföldi Matchben 700 forintért beújított T-elosztó volt, ami rendszerint biztatóan villan egy nagyot, amint a harmadik laptopzsinór belekerül... A képen épp egy angol kolleginának is szolgáltattunk áramot, így még egy európai-brit adapterrel is megtoldottuk a dolgot, hogy teljes legyen a műalkotás. :)

A hosszadalmas egy helyben ücsörgés továbbra is félelmetes mozgási vágyat keltett az emberekben, ennek meg is találtuk a megfelelő levezetési módját: felfedeztük, hogy a Limmatnak van egy szakasza, ahol kétfelé válik és a kiszélesedő mesterséges mellékágban egy "uszoda" lelhető fel, itt próbáltuk levezetni a napközben felgyülemlett feszültséget. Különösen érdekessé tette a dolgot, hogy a folyónak itt is viszonylag erős sodrása van, nem nagyon lehet ellene úszni, így az ember lesétál a kis kiépített stégig, leparkolja a motyóját, aztán elindul felfelé a part mentén, a strand elején beugrik a hideg vízbe - brrr, tényleg az - és utána sodródik lefelé, mint egy darab fa, egészen addig míg el nem éri a megfelelő kiszállási pontot. Az egész processzusban számtalan vicces pont van, ugrás után hirtelen annyira hideg a víz, hogy az első néhány tíz méteren mindenki csak köpköd és fújtat, utána megpróbál felfelé úszni, de elkeseríti, hogy közben továbbra is lefelé halad, csak egy kicsit lassabban, majd pedig ráébred helyzetére, elkezd gondolkodni, hogy is kellene kikerülni élve ebből a kanálisból - jobbra-balra 3-4 m magas fal, a folyó sodrása bentről is elég gyors, nem feltétlenül megnyugtató a helyzet. A létrákat elérve az ember rájön, hogy bizony, egy félméteres padka is van a víz alatt, pontosan abban a magasságban, ahova egy laza mozdulattal a létra felé rugaszkodva beveri a térdét, majd pedig szentségelve megpróbál rákászálódni a betonteknő tetejére, ami tele van kicsi kecskekörömszerű kagylókkal, így kezét-lábát gondosan bevagdosva - mint ahogy a debrecenit szokás sütés előtt - kezd el felkúszni a létrán, csak hogy egy újabb körre induljon. A fenti monológ ellenére kifejezetten frissítő hatású a dolog, csapatban még jó buli is, de azért harmadik körre már kevesen vállalkoznak :)

A három nap melóval és esti túlélőúszással fűszerezett delíriumi állapot után csütörtökön a Climate KIC Festivallal töltöttük a napot, ez a fancy megnevezése a záróeseménynek. Délelőtt meghallgattuk mind a kilenc csapat előadását, ebéd után kihirdették a nyertes csapatot is, szerintem övék volt az egyik legjobb ötlet, arra dolgozták a tervüket, hogy hogyan lehet adatközpontokból, szerverparkokból származó hulladékhővel közelben elhelyezkedő üvegházakat fűteni. A közönségdíjas ötlet egy ghánai komposztgyártó projekt lett, kíváncsi vagyok, hány ötlet valósul meg ténylegesen a kilenc közül, mert egyik-másik igencsak jónak tűnt az előadások alapján.Az eredményhirdetés után este az ETH főépületének tetején az étteremben vendégeltek meg minket vacsorával. A kajánál sajnos azonban az étterem kilátása sokkal menőbb volt...

... bár ezzel a panorámával nem sok mesterszakács tudna versenyezni. A csapat így sokkal több időt töltött bámulászással, mint táplálkozással, de így legalább remek fotótémát szolgáltattak nekem :)

A felhők egyébként is jól néztek ki...

... így aztán időről időre be kellett kergetni az embereket a következő fogásokhoz, mert magunktól nem annyira akaródzott bemenni.

A vacsora után egy záróbulival vártak minket egy második emeleti Estike jellegű helyen és kifejezetten meglepő volt, hogy a kezdeti "igyunk egy sört aztán dobbantsunk egy menőbb helyre" felkiáltásból nagyon jó buli kerekedett ott a helyszínen, hajnali háromkor kóboroltunk hazafelé a szálloda irányába, ahol mindenki az ugrándozástól sajgó lábfejeit emlegette egész úton :)

Pénteken reggel igen kómásan találtuk a bandát reggelinél, de nem nagyon szenvedhettünk sokáig a kávék mellett, mert délelőtt még egy ilyen wrap up sessiont túl kellett élni; az értékelő kérdőív kitöltése, a fotók utolsó másolása és pendrive-ok csereberéje közepette megkaptuk a bizonyítványainkat, miközben már volt, akinek el kellett köszönnie a többiektől, megkezdődött az invázió a vasútállomás, illetve a reptér felé. A program után a csökkenő létszámú csapat még benevezett egy utolsó közös ebédre...

... aztán délután - nincs jobb dolgunk alapon - egymást kísérgettük ki a vasútállomásra kisebb-nagyobb csapatokban, aztán este hat felé már kezdtünk igencsak megfogyatkozni, jómagam szomorúan a hotel halljában ragadtam e-maileket írogatva. Nyolc körülre kikeveredtem a repülőtérre, hogy begyűjtsem Bagoly ügynököt, aki svájci mintavételre érkezett a porcukros dombok országába. Szerencsére a nagy búcsúzkodás közepette ez azért pozitív irányba mozdította el a hangulatmérőmet :) Némi késés után a cuccokkal a nyakukban felkerekedtünk Badenen keresztül célpontunkhoz, egy Turgi nevű metropoliszba, ahol Hegyibéka ügynököt látogattuk meg, aki nagyon kedvesen vendégül látott bennünket a hétvégére, sőt csokifondüt főzött nekünk gyümölcsökkel és szombaton nem semmi túrára vitt minket, amiről a következő bejegyzésben fogok beszámolni.

Challenge Uetliberg and a lazy rainy Sunday

A kettővel ezelőtti hétvégén - soha nem fogom magam utolérni - a csapat 80%-ban úgy döntött, hogy hódolunk a svájci nemzeti sportnak, vagyis hegyet fogunk mászni, már ha bele is pusztulunk másnapra. A svájciak ebben a tekintetben két csoportra oszlanak, az egyik szöges bakanccsal a lábán születik, míg a másik csoport kizárólag oda megy fel, ahova vasút, lift vagy sherpás gyaloghintók is járnak. Ez egyébként ugyanígy van a síeléssel, vagy előbb csúsznak mint járnak, vagy soha életükben nem mennek sípálya közelébe, legalábbis helyi munkatársunk, Hegyibéka ügynök elmondása szerint. Kilétére fény derül majd később, de azért sejthetitek is... Na, lényeg az, hogy a csapat egyik fele szombaton reggel fél kilenckor elviharzott a Grosser Mythenre, hogy kellően bedurrantsa az összes harántcsíkolt izomszövetét, míg a lazábbik fele, velem együtt még reggel tízkor a kávé és a főtt tojás mellett is csak erőt gyűjtött az Uetliberg megmászására.

Kiderítettük, hogy van egy olyan lehetőségünk, hogy elvillamosozunk viszonylag közel a hegy tövébe, ahonnan potom 350 métert mászva elérhetjük a kilátót, ami 871 m-es magasságban kezdődik - alulról. Mit nekünk egy kis séta, jót tesz a mozgásszervi nyavalyáinknak, meg jobb lesz utána hűsölni a tóban, nekiindultunk. Fel is értünk vagy egy óra alatt, de olyan kemény emelkedőn és kiépített 45 fokos dőlésszögű szerpentinen vezetett az út, hogy majd elájult a csapat, mire felértünk a gerincre. A vádlijaink ha tehették volna valószínűleg méltóságteljesen üvöltöttek volna, így kifejezetten jól esett, hogy a kilátót és annak a tetejét egy idő után már lépcsőkön lehetett megközelíteni. A gerinc mentén egy elég jól kiépített Wanderweg várja a kirándulni vágyókat, ezt érdemes megnézni, ha erre jártok, nem vészes és időnként igazi álalpesi táj is jár hozzá - álalpesi a következő szombati értelemben, ahol ugyanezt 1900 méteren is előadják a tehenek. A kolomp, a zöld fű és a barna tehenek kombinációja itt is megvan persze, csak a lila Milka logó hiányzik :)

Fentről kifejezetten jó a kilátás, bár a nagy hegyeket eltakarták a felhők, ami azért igazán nem illendő, de nem sokat tehettünk ez ellen.

Zürich sem néz ki rosszul innen...

... de nekem nagyon tetszettek az átellenes irányban található kis völgyaljában lelhető falvacskák, melyek néha egymást érik, de biztos nagyon kellemes lakóhelyek lehetnek. :)

Próbáltam egy panorámaképet is alkotni, ami tökéletesen úgy néz ki, mintha a második és a harmadik harmad között valamit nagyon csúnyán elpiszkáltam volna, de ez a valóságban is többé-kevésbé ilyen, a második képen levő mező és bocik pont ott vannak :)

A kilátó mellett az étteremben egy nagyon vicces dolgot lehetett látni, ide hordták ki a fondümelegítő kis pitliket hűlni, gondolom hogy ne a kedves vendégek orra alatt füstölögjenek egy idő után...

A kilátó után a csapatunk tovább osztódott: egy része az embereknek megelégelte a mászást, néhányan viszont sétáltunk még egy órát a gerincen, hogy aztán teljesen megérdemelten töltsük a délután hátralevő részét a tóparton való alvászattal. :)

Vasárnap igencsak lógott az eső lába, a mi lábaink meg be voltak durranva, az emberek terpeszben közlekedtek és feltűnően nehezen álltak fel vagy ültek le, így alapvetően rehabilitációs célú alvással és mérsékelt mozgással töltöttük a napot, viszont én egy rövidebb sétát azért beiktattam a városban, gyógytorna címén. Így felfedeztem, hogy az eső miatt a Limmat egyik csatornája, aminek a partján akartam sétálni, eléggé ellehetetlenítette a dolgomat:

Eredeti tervemtől eltérően végül megtaláltam a botanikus kertet, itt ajtókat ugyan nem, de aranyos kis lépcsőket sikerült fényképezni.

Olyat is, ami kanyarodott.

A Limmat-csatorna mentén később újabb sportolási lehetőséget fedeztem fel, két vízilabdakaput, amit le lehet ereszteni a víz fölé.

Csak tudnám a ráúszást hogy oldják meg, hiszen egy kis sodra azért itt is van a víznek, vajon mi dönti el, hogy melyik csapatnak kell árral szemben úsznia a kapuhoz?

Hogy kellően illusztráljam a feladatot, ezt a kacsacsaládot nem sokkal feljebb fotóztam, szegény kiskacsáknak igen komoly feladatot jelentett a dokkolás, az egyik csak harmadszor tudott kimenni a partra, első két alkalommal kétségbeesetten hápogva méltatlankodott a folyó bánásmódja ellen. Szerencsére a mamája mindig megbiztatta egy kicsit, mire harmadszorra már ki tudott totyogni a magasabb lépcsőfokig :)

A vízpart után egy kicsit a belvárost is szemügyre vettem, találtam szimpatikus belső udvarokat például, mennyire jó lehet, amikor ez a sok étterem kipakolja az asztalkáit, sok vendég körülöttük, vacsora, stb...

Hazafelé menet pedig sikerült egy záróképnek is alkalmas "Essence of Zurich" fotót lőnöm, legyetek jók, már csak 3-4 posztra való anyagom maradt, így lassan majd teljes gőzzel átadom a stafétabotot Mókus és Maci ügynököknek, de addig még lesz majd egy Climate KIC Festival, egy 2109 m-es magasságba vezető Druesberg-túra és természetesen majd Bagoly ügynök is beszámol az ellene elkövetett gyilkossági kísérletről...

South Pole and the City of Zurich

Az utolsó előtti héten azért két érdekes délutánt sikerült bepréselni az előző bejegyzésben taglalt feszített menetrendbe, megjártuk a Déli-sarkot és körülnéztünk hivatalosan is Zürich városában, igazi turisták módjára idegenvezetővel.

Kedden a fent emlegetett Déli-sark alatt értett South Pole Carbon Assessment and Management Ltd. elnevezésű céget látogattuk meg, akik offseteléssel foglalkoznak és immár többtíz alkalmazottal működtetik a vállalatot, ami talán azt mutatja, hogy mégsem olyan reménytelen dolog ez. Egy kis gyorstalpaló: offsetelésnek azt nevezzük, amikor egy egyén vagy cég úgy dönt, hogy azt a mennyiségű üvegházhatású gázt, amit valamilyen cselekedete folytán kibocsátott, semlegesíteni akarja valamilyen formában, rendszerint közvetett úton. Ilyenkor felkeres egy ezzel foglalkozó céget, aki azt mondja, hogy ennyi és ennyi pénzért pajtás ültetek neked fát vagy befektetek egy szélturbinába vagy vízerőműbe, ami elnyel vagy megspórol annyi üvegházgázt a jövőben, amennyit te kibocsátottál, így tulajdonképpen egálban lesz az üzlet a globális mennyiséget nézve. Ez egyrészt elég kemény dolog, annak idején a saját repüléseimre is néztem ilyen témát - egy része már offsetelve van, sőt egyes légitársaságok már a jeggyel együtt ajánlják a szén-dioxid kompenzációt. Egy mezei Budapest-Edinburgh-út egy átszállással kb. fél tonna szén-dioxid kibocsátással jár fejenként, ami egy nagyon durva becslés, 15 honlapot néztem végig, amelyek 0,34 és 0,96 tonna között mindenféle értéket mutattak, hol egy (honnan-hova), hol öt (járattelítettség, átszállás, stb.) adat alapján, amit közel sem mondanék megbízható eredménynek. A fent említett 0,52 tonna az átlagos érték, de ekkora szórásnál a fene se tudja, hogy mennyi köze van a valósághoz. Kicsit eltértünk a témától, de most vissza is tudunk kanyarodni a South Pole-hoz, nekik is felvetettem a problémát, azt mondták, hogy annyira képlékeny egyelőre a tudományos konszenzus a témában, hogy nincs ultimate képlet, amit mindenki használna. Ugyanis nem csak arról van szó, hogy betöltök ennyi és ennyi kerozint a gépbe oszt lesz belőle szén-dioxid és csókolom, hanem ez szén-dioxid egyenértéket jelent, igyekeznek figyelembe venni a többi üvegházhatású gázt is, valamint fontos tényező is, hogy milyen magasságban történik a kibocsátás, amit még nem tudtak teljes mértékben megfejteni, csak sejtik, hogy nem mindenhol azonos ugyanakkora kipöfögött mennyiség hatása. Meg például az sem mindegy, hogy átszállsz-e az utadon, mert felszálláskor és leszálláskor több üzemanyag fogy. Sőt a gép telítettsége is befolyásolja értelemszerűen az egy főre jutó kibocsátást. Nos, a South Pole szerint az ominózus repülőút 3 tonna szén-dioxid egyenérték kibocsátással jár, ez potom hatszor annyi mint a másik 15 honlap átlaga, a fene se érti ezt... South Pole-ék legalább közzéteszik, hogy mi alapján számolnak, de ha nincs kivel összehasonlítani, akkor nem megyek vele sokra. Mindenesetre egyelőre bízom a Lufthansában és az Easyjetben, hogy a saját karbonlábnyomukat meg tudják becsülni, és azt is meg kell jegyezzem, hogy ezt a témát kifejezetten szívesen bevállalnám diplomatémának, majd meglátjuk, lesz-e belőle valami, mert ez a katyvasz, lehet, hogy piacilag működik, de hogy nagy része messze jár a valós kibocsátási értékektől, az hótbiztos. Jó lenne tudni, melyik... Ja, és fontos megjegyezni, hogy maga az offsetelési lehetőség nem azt jelenti, hogy mostanról hawaii-dizsi-fogyasszunk, amennyi jól esik, majd offseteljük, csak egy mütyür lehetőség, hogy levágjuk a kislábujj-körmünket a karbonlábnyomunkról, nem több.
Magáról a cégről azt még elmondanám, hogy az egyik legjobb fej társaság volt - bár készültek a standard ppt-vel mint mindenki más - boxzsákkal, sörrel és nagy kék ücsörgős labdákkal vártak minket, amiért cserébe szétbombáztuk az előadásukat kérdésekkel - ez általában meg szokta lepni az előadóinkat, de örülnek is neki, hogy nagyon aktív hallgatóság ez a csapat. Így hamar sörözős beszélgetéssé fajult a helyzet, egyértelműen ez volt a favourite site visit :)
Csütörtökön délután Zürich városával ismerkedtünk meg, elsőként a városháza egyik alsó termében az alábbi makettet volt szerencsénk megtekinteni: baloldalt az Uetliberg, Zürich hegye, 871 m magas, jobb oldalt a Zürichsee, amelyBŐL olyan egy óránál ered a Limmat, tőle balra, a kép közepén az öreg városrész hangulatos középkori utcácskákkal, egészen a Sihlig.

A makett 1:500 méretarányú, talán ebből a szögből még jobban látszanak a méretei. Már ekkor fel kellett volna tűnnie, hogy az Uetliberg a néháy száz méteres szintkülönbség ellenére nem csak kis dombocska, de ezt csak szombaton fogtuk fel teljes valójában...

A makett és a kevéssé sikeres előadóstílus miatt élvezhetetlen várostervezésről szóló előadás után jött az igazi turistajelmez, három csoportra bomolva kedves idegenvezető nénikkel sétált a banda egyet a városban.

Sok egyéb mellett felsétáltunk a Lindenhofra, ahonnan remek kilátás nyílt a Limmatra és a belváros egy részére, nem is értem, hogy nem sikerült magamtól felfedezni ezt a helyet. Jobb oldalon középen az ETH főépülete a nagy koszbarna izé, utolsó este ennek a tetőteraszán volt a búcsúlakoma :)

A látvány mindenesetre már innen is szép volt, amit az alábbi kép is bizonyít :)

Megtaláltam a kedvenc kirakatomat - mellesleg ez valami ruhabolt...

... és felfedeztem, hogy Zürich jó svájciakhoz méltóan az órák városa, itt található Európa legnagyobb toronyórája, a nagymutató négy embernyi magasságú.

A svájciak pontos emberek, nem kukoricáznak, ha időről vagy órákról van szó, egy utcával arrébb van back-up is az előző órához, csak hogy ne bízzanak semmit sem a véletlenre.

Ezenkívül egyes utcákban az amerikaiakat megszégyenítő mennyiségű lobogót tűznek ki, csak hogy nehogy elfelejtsd, hogy Svájcban vagy, ha esetleg mindenki csöndben van, a horribilis svájci német kiejtés ugyanis minden egyéb esetben félreérthetetlenül jelzi ezt.

A kis terecskék szinte mindegyikén van valami kis csobogó vagy kutacska, mindegyikből friss és hideg vizet lehet inni, alapvetően nincsenek rossz körülmények ehhez, valószínűleg a Zürichsee vize is tisztább, mint ami itt Kelenföldön jön a csapból... Amit a svájciak egyébként fintorogva koszos víznek neveznek pl. egy-egy hevesebb esőzés után a Limmatban, az nálunk a kristálytiszta Balaton, nem láttak még ezek igazi haragoszsöld, felkavart iszappal teli balatoni viharos képet :)

A sztorik meg az idegenvezető nénik nagyon szórakoztatóak voltak, az egész képet csak az árnyékolta be, hogy már induláskor ilyen idő volt...

... ami két óra múlva a Zürichsee partjáról már így nézett ki.

Így aztán hajóra szállásunk idején már szemerkélni is kezdett az eső, majd kint a nyílt vízen a széllel együtt bekergette a fél bandát a hajó belsejébe. Én kint maradtam, mondván kemény gyerek vagyok, de szerencsémre az utazás csak tíz percig tartott: egy kedves kis étteremben vacsoráztunk vendéglátóink jóvoltából, ami igazán jól sikerült, sőt, az utána következő afterpartival hajnali háromra hazakeveredve egyetlenegy szavunk sem lehet...

PS: Volt másnap, amikor reggel fél nyolckor berregett a vekkertelefon, de hát a versenyszellem sem hagyott minket aludni, így kénytelenek voltunk magunkat egy újabb business plannel töltött napba belevetni.

Első hét Zürichben

Bár tulajdonképpen már hazatértem, a naplókat, hajónaplókat és így a blogokat sem szokás félbehagyni, így befejezem a történetet még néhány poszt formájában. Az alábbit egy hete kedden írtam, de az utolsó napok hajrájában annyira semennyi időm nem volt feltenni és összevadászni a képeket hozzá, hogy most jutottam el idáig. De, jobb későn mint soha...

"Az elmúlt egy hetet nem bontanám külön napokra, ugyanis nagyjából az összes egyforma volt, íme a szokásos napi menetrend: reggel 7.30-kor pittyeg valami telefon, az ember odavág egyet, akkor kemény kilenc percig kussban marad, de sajnos a 7.39-es csörgés elnyűhetetlenül jelzi, hogy ideje áttérni a függőlegesek rendjébe. Katie, a szobatársam hasonló beállításokkal rendelkezik mint én: sokáig nyújtani a felkelést, majd a lehető leggyorsabban felöltözni és lerongyolni a reggelihez, így büszkén kijelenthetem, általában nyolckor már lent szoktunk lenni, ami nem rossz teljesítmény. A reggeli általában csapatostul megy, az más kérdés, hogy a szállodai alkalmazottaknak valószínűleg már elege van az állandó ökörködésből, jól összeszokott bandaként ez már reggeli közben beindul. Elég sokféle táplálékból lehet válogatni, a kedvencem a párizsi és a főtt tojás, utóbbit nagyon jól álcázták egy egész hétig, mire rájöttünk, hogy mi lakik a fonott kosárban... A reggeliből doggy baggel való lejmolást és szendvicsgyártást az amerikaiak kezdték el, viszont mostanra össznépi sporttá nőtte ki magát. Ez vagy minősíti a személyzet éberségét, vagy egész egyszerűen elnézik a dolgot nekünk, mert eddig egyszer sem hordtak le senkit miatta. Reggeli után viszonylag tempósan, kisebb-nagyobb csapatokban szoktunk suliba indulni, egészen a Central nevű megállóhelyig - kemény nyolc perc séta - ahonnan a poénos rész következik. Az ETH-t innen kétféle módon lehet ésszerűen megközelíteni, az egyik az összevissza kanyargó, hegymászó villamos, a másik viszont az 1889 óta működő Polybahn, aminek a neve is arra utal, hogy a Polytechnikum felé viszi az embereket.

Egy rövidke kis funikulárról van szó, kemény 41 szintkülönbséget küzd le, 100 másodperc alatt viszi fel a hallgatóságot az ETH főépületének terasza elé.

Az egész csapat felhőtlenül lelkesedik érte, a kocsik elején van egy kis nyitott tér, oda szoktunk beseregleni és még egy hét után is visító gyerekek módjára élvezzük a dolgot, már többször megfordult a fejünkben hogy fent maradunk rajta néhány körre. A fenti kijárata kifejezetten stílusos, nagy szívfájdalmunk, hogy este hét után már nem jár, így amikor későn végzünk, nem tudunk Polybahnnal hazamenni, pedig az összes iskolábajárós módszer közül, amit eddig tapasztaltam, ennek van a legnagyobb feelingje :)


A reggeli kötelező Polybahnozás után vagy előadáson ülünk, vagy a szemináriumi termekben a laptopok előtt kétségbeesett arccal vitatjuk a hiányzó piackutatási adatainkat, vagy azt, hogy ki legyen a leendő cégünk CEO-ja és ki írja meg a Sales Forecastot. Az ilyen betűszavakról, mint a CEO, egy hónapja halvány fogalmam se volt, így most nektek is elmondom, hogy a CEO a Chief Executive Officert jelenti, magyarul ő a főmufti. Három-négy óra fejtágítás vagy gépelés után elérkezettnek látjuk általában az időt az ebédelésre, ez kezdetben az egyetem menzáin történt, ahol nem túl jó - a párizsinál kilométerekkel jobb - étkeket mérnek 5-20 frank között. 5 frank ETH-s diákigazolvánnyal, vagy minimális tápanyagigénnyel (plain sajtostészta sok olajjal), 20 frank egészséges salátával, urambocsá' levessel együtt. Ó igen, tessék kiszámolni, kemény 4020 forint mai középárfolyamon. Kommentben meg lehet írni, hogy Svarcnál a Hunyadi Kisvendéglőben mit lehet ezért kapni...

Nem olyan régen felfedeztük, hogy egy utcával lejjebb van egy fantasztikus szendvicses hely, afféle Marika néni kávézója, csak legfeljebb Marika nénit itt Tante Heidi-nek hívják. Van nagyon tuti saját mentás teájuk, de az abszolút favorit a szendvics: nagyméretű, puffancsszerű, de masszív kenyérkékbe tesznek amit kérsz, mindenféle szószokkal, husival (éljen a pulykasonka), sajttal és rengeteg zöldséggel, és meg is sütik a kész szendvicseket. Éppen elég ebédre, néha még sok is, de finom, azt kérsz bele, ami tetszik, és 8-10 frank az ára, kenyértől függően. Ha belegondolok, hogy ez 1600-2000 forint, akkor csuklok egyet, de reálisan ennél olcsóbban nehéz jóllakni Zürichben. Hacsak nem akarok két hétig olajos sajtos tésztát enni... Ebéd után szépen mindenki visszaszállingózik a kis alagsori szobákba, két csapat van egy teremben, ami max. 10 embert jelent összesen, többnyire csendben és nyugiban pötyög mindenki, csak néha szabadul el a hülyeség, többnyire a Google-alkalmazásoknak köszönhetően, mint a Wave vagy a fordítóprogramok. Időnként szentségelni is szoktak ez emberek, ez főleg akkor jellemző, amikor az internet gondol egyet és szabadságra megy néhány percre. Érdekes, hogy az ETH épületeiben az emeletek nem számozva, hanem betűzve vannak: az E betű az Erdgeschoss vagyis földszint, attól lefelé megyünk az A irányába - a legmélyebb a C - felfelé, pedig egészen P-ig vannak emeletek. A dolog logikáját nem tudom megfejteni, már Londonban is komoly fejtörést okozott a lift gombjai között a G és a B, a megfejtést várom a kommentek között, svájci csoki beígérve - esetleg van, aki már meg is kapta :)

Általában hat és hét óra között szokott elforrni az emberek agyvize, ilyenkor szépen lassan, egyéni tűrőképessége szerint mindenki összegyűjtögeti a kávéspoharakat, csokipapírokat és elszállingózunk a Polybahn felé. Átmeneti felélénkülés után - a Polybahn menetszelének köszönhetően - a csapat egyik fele elmegy valami olcsó étterembe (hogy tudnak az emberek ennyi főtt kaját enni?), a másik fele meg az élelmiszerboltban esik egyik döbbenetből a másikba az árak láttán...


Én az utóbbiba tartozom, a legolcsóbb megoldás a fél liter tej 95 izéért, ami 5 izével kevesebb az egy franknál, meg a 70-90 izé közötti péksütik, de ha már szőlőt vagy almát is szeretne enni az ember, akkor nem ússza meg a vacsit 8-10 frank alatt. Lehet kapni kis dobozkákban mindenféle sült kaját is, nuggeteket, fél csirkét, ha nem eszik sokat az ember, akkor jobban megéri, mint a menza, de az Umíniumnak nem ajánlanám ezt a megoldást :) A napi ájulásközeli kitérő után rendszerint a hotel a következő megálló, de csak addig, amíg ledobáljuk a cuccokat, ugyanis a napi 8-10 órányi ücsörgés félelmetes sportolási és/vagy mozgási vágyat kelt az emberekben, majdnem minden második este tóparti foci/úszás/frizbizés és ezek kombinációi alkották a programot a portable vacsorával kiegészítve. Ez a múlt hétre volt főleg igaz, holnap lesz a business plan és a final presentation finise, így az elmúlt három-négy napot 10-12 órányi melóval toltuk, hogy időben készen legyünk... Na jó, meg az is benne volt a pakliban, hogy szombaton a csapat egyik fele megmászta a Grosser Mythent, ami 1900 méter magasságban végződik valahol, lenyomtak valami 900 méteres szintkülönbséget, a másik fele pedig a környékben, a 800 méteres dombocskákon szaladgált, amivel nem is lenne semmi gond, ha a nyerget nem 30 %-os lejtőkön lehetne megközelíteni minden oldalról, ami felfelé rendkívül jót tesz a vádliknak, amíg be nem görcsölnek, lefelé pedig jótékony hatással van az ülőgumókra. Ha másnap nem kell tíz órát ülni rajtuk. Erről fog majd szólni a következő mese, képes beszámolóval, egyelőre csak annyit, hogy az elmúlt néhány napban mesteri szintre fejlesztettük a terpeszben járást és két napig feltűnően nagy lélekjelenlét kellett a csapat nagy részének ahhoz, hogy felálljon bármilyen ülőalkalmatosságról, amin korábban helyet foglalt..."

A múlt hét vasárnap

Sajnos a másfél hétből csak egy napot sikerült lefaragnom eddig, ezt tudjátok be a business plan-ek és a megmászott hegycsúcsok következményének... Múlt héten, az első teljes napunk Zürichben a vasárnap volt, ami javarészt azzal telt, hogy egy kiadós alvás után az egész csapat a Zürichsee mellett határozott, kisebb nagyobb fürtökbe tömörülve indultunk el a tópartra. A lakóhelyünk a vasútállomás melletti utcában található, ennek ellenére nem hangos - pedig hogy hiányzik a Víízvezetéékszerelőőő - viszont az ide vezető út egy diszkrét kirakatú, mégis árulkodó "peepshow" táblával ellátott üzlethelyiség és egy drugstore kereszttüzében halad el, utóbbi kirakatában hemzsegő Bob Marley-k és a gesztenyefalevelek nem arra utalnak, hogy egy amerikai patika tévedt volna ide... Hogy egy háromcsillagos szálloda mégis mit keres itt, azt majd egyszer valaki megfejti, én inkább a tóhoz vezető utunkról mesélek, íme a cél:

Zürich nem egy hatalmas hely, kb. 400 ezer lakosa van a közigazgatási határokon belül, és a zürichiek szeretik az képzelni, hogy másfélmillió az agglomeráció lakossága, de ezt Svájc többi része tagadja. Majd előbb-utóbb megoldják ezt a kérdést, de az évszázadok óta fennálló zürichiek-többi svájci ellentét erősen emlékeztet a pestiek-vidékiek szindrómára, amiből nem ma fogunk kigyógyulni. Maga a város alapvetően egy vizes-hegyes vidék, ez alatt az értendő, hogy van ugye a Zürichsee, meg az ebből kifolyó Limmat és a Limmatba párszáz méterrel arréb torkolló Sihl folyó (a képen jobbról érkezik a Limmat, az a kék, balról a Sihl, az a sárbarna)...

... körbe pedig viszonylag meredeken emelkedő néhányszáz méteres dombocskák, mint például az Uetliberg, Zürich "hegye", aminek a tetején egy kilátó meg egy svájci mértékkel is borsos árú szálloda található. Előtérben immár a Zürichsee, meg a pofátlan hattyúk, melyek nem átallanak kaját kunyerálni a parton ücsürgő humanoidoktól.

A Limmat partján sétálva már a városon belül megjelenik az ipari mennyiségű vízijármű, a helyiek szerint már nem nagyon lehet dokkot bérelni a közelben, ha hajót veszel, akkor számíts arra, hogy a tó másik végében tudod majd csak tartani, ami mégiscsak 50 kilométerrel arrébb van. Csak el ne felejtsem, mikor legközelebb yachtot veszek.

A folyó partjáról időről időre betértünk a kis utcákba, kedves kis középkori jellegű utcácskák vannak a belvárosban szép számmal, erősen emlékeztetnek Pécs belvárosára.

A tópartra kiérve szemrevételeztük a tájat, és meg kellett állapítanunk, hogy azért ez nem rossz hely: a háttérben, a túlparton az első vonulat olyan 7-800 m magas - Zürich maga 400 méteres tengerszint feletti magasságon van - a második 1200-1500 méter, a harmadik a felhők alatti havas hegyek meg inkább 2000 és 3000 között. Mint az azóta kiderült, nagy szerencsénk volt a tiszta idővel, azóta sem láttuk ezeket a hegyeket, a legkisebb front is már betakarja őket felhőpaplanokkal.

A tóparton alapvetően két élőlénycsoport található, növények:

...és állatok. Biztos vannak gombák is, de nem volt nálam mikroszkóp.

A kacsamama nagyon jó fej volt, hagyta fotózni a gyerekeit mindenkinek, pedig ahányan köréje sereglettünk, azt már egy Vouge címlapnak is el lehetett volna adni... A tóban egyébként sok halat is látni, meg a Limmatban is, szerencsétlenek igyekeznek visszaúszni a tóba, de ez elég kemény meló, mert nagyon erős sodrása van. Biztos a Sihlben is vannak, de az olyan retkes sárbarna rendszerint, mint a tisztességes magyar folyók áradáskor. Ennek még nem sikerült megfejtenem az okát, de nagyon nyilvánvaló a különbség, főleg, hogy a Limmatban méternél mélyebbre lehet látni és ragyogó kék színe van.

A Zürichsee partján hosszú zöld füves sétányok vannak, sok helyen lehet fürdeni, ezt teszteltük is, jó hideg a víz, hamar mélyül is, így leginkább mártózásra alkalmas csak, a balatoni kilométeres gyaloglásokat nem lehetne itt megrendezni. Néhány órányi ücsürgés, foci és ökörködés után besokkaltam és elindultam várostnézni, így felfedeztem, hogy Zürichben a villamosok hegyet tudnak mászni, ahova pedig már ez is kevés, oda az élelmes helyiek siklókat és fogaskerekűeket építenek, amelyek a tömegközlekedés részeként a bérletemmel igénybevehetők. Természetesen első dolgom volt kipróbálni mindet, ami járt hétvégén, ami meg nem, arról majd holnap mesélek. Az egyik sikló a Rigiblick, nem semmi helyeken megy felfelé, nem ám várhegy, meg sziklafal... vágány a semmi fölött, oszt kapaszkodj fiam.

Meglehetősen pofás helyre visz fel, szívesen beköltöznék a baloldali ház tetőterébe.

A fogast itt meglepő módon Dodlerbahnnak hívják - otthon 60-asnak újabban - nos ez Zürich legmenőbb szállodájába a Grand Hotel Dodlerba szállítja az utasokat, így csak csökkentett üzemmódban tudtam tájképet készíteni a hotel oldalából. Nem merek belegondolni, hogy hány frankba kerül akár a küszöbön is aludni ezen a helyen...

Némi további városi csalinkázás után visszatértem a tópartra, hogy összeszedjem a többieket, akik részben beépültek a tó köves partszakaszába és lassú algásodásnak indultak, míg részben odaragadtak a szép zöld fűhöz, miután ettől mind London, mind Párizs megfosztott eddig bennünket. Záróképként tekintsétek meg a Kugelbrunnent, vagyis Golyókutat, aminek az a poénja hogy a víz egy egytonnás gránitbogyó alól bugyog fel, viszont a hidrosztatikának - és a gondosan beállított kútnyomásnak - köszönhetően meg tudja emelni a golyót, amit kézzel is könnyedé lehet így forgatni. Íme: