Days of our Svájc: Svájc

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Svájc. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. június 6., kedd

Téli morzsák

Az egyetemisták élete nem csak játék és mese… hanem inkább elképesztően sok beadandó. Ebben egyetlen pozitívum van, hogy nem egy rakás vizsga. Mindenesetre így szerencsétlenek hónapokig nem tudnak blogot írni, főleg, ha még néha dolgozni is kell. De lassan vége a félévnek, az Abgabék is fogynak, úgyhogy belendül majd a blogoszféra is, kezdésképpen mindjárt a tél utolsó szösszenetével: Interlakenben voltunk síelni februárban és márciusban is egy-egy hétvégén. Szépséges, havas képek következnek és remélhetőleg hűsítően hatnak a Svájcban tomboló 30°C-ban vagy az otthoni 35-ben.

Szikrázó napsütés útközben

Interlaken felett több síterep is van, az egyik legnagyobb felett terpeszkedik az Eiger, a Mönch és a Jungfrau, mindegyik négyezer méter körüli.

Baloldalon az Eiger, jobbra a Mönch

A kép szélén van az Eiger északi fala (az Eigernordwand), ami a hegymászók körében különlegesen nehéznek és veszélyesnek számít.

A Mönch és a Jungfrau, a kettő között a nyergen pedig
a 3500 méteren taláható Jungfraujoch kutatóállomás

Sínyomok és gleccser
(olyan, mintha éppen rá akarna folyni a sípályára)

Egész napos síelés után este beneveztünk egy kis szánkózásra, a terep közepe táján ugyanis van egy többszáz méteres, kivilágított szánkópálya, ahol lehet rongyolni rendesen, a sikeres beérkezőket pedig vonat viszi fel a kiinduló pontra a következő körre.

Valahol a második körben

A harmadik kör elején említettem Bagolynak, hogy kétfelé válik a pálya és mi eddig mindig a lassún mentünk, ami egy-két kisebb borulást ugyan eredményezett, de van egy másik is, a gyors. Bagoly persze rögtön mondta, hogy há remek, nézzük meg!

A közepéig rendben is ment minden, de azért nem egyszer döngettem lefelé sokkal többel, mint ami ésszerűnek tűnt (szó szerint, nem kicsit szitált a szánkó), de a közepe táján, egy kicsúszás után lettem figyelmes arra, hogy Bagoly éppen tápászkodik felfelé és káromkodik. Cifrán. Mint kiderült, megpróbált fékezni egy viszonylag egyenes szakaszon és az egyik lába beakadt valamibe, majd befordult, aminek következményeként hatalmasat borult, majd gurult, úgy, hogy egyszer ő volt fent, egyszer a szánkó… mint a rajzfilmekben, csak hatalmas hógolyó nem lett belőlük. De úgy tűnt, hogy nagy baj nincs, úgyhogy lecsúsztunk az aljára, sőt mentünk még egy kört. Az adrenalin, az bizony nagy úr. Mire ugyanis beszálltunk az autóba, kezdett fájni az oldala, másnap reggelre pedig két esetben nem fájt úgy rendesen, ha nem mozgott, illetve ha éppen nem vett levegőt… Szóval vasárnapra kímélő programot szerveztünk és kipróbáltuk a régóta bakancslistás Jungfraubahnt. A Jungfraubahn Mönch és a Jungfrau közötti nyeregre visz fel, 3500 méter körüli magasságba, az út egy részét a gleccsserek alá, a hegyoldalba fúrt alagúton keresztül megtéve.

A Schreckhorn (4078 m) útközben, felhőkalappal

Gleccserhasadékok

Felértünk – balra a Mönch

A hátunk mögött Interlaken és a síterep

Jobbra a Jungfrau

Előttünk pedig a gyönyörséges Aletschgletscher

Reppenő varjúval

Aztán megint anélkül

Mint sok már gleccsernéző helyen Svájcban, itt is vágtak egy barlangot a gleccserbe, ahova be lehetett menni kicsit áthűteni magunkat (a tűző napon leginkább izzadtunk).

Vajon mi lehet ez a szürkés réteg?
Próbáltam utána nézni, de eddig nem derült ki.

Jégpingvinek

És egy jégbefagyott Motkány is erre tévedt :)

Jó másfél-két órát bámészkodtunk fent,
aztán szépen lassan elindultunk hazafelé.

A túrát – immár szánkózás nélkül – megismételtük egy hónappal később is, jóval kisebb tömegben, ellenben vizesebb hóval és talán az időjárásnak is lehetett ahhoz, köze, hogy kevesebben voltak.

Amikor ennyit lát az ember a pályából…

És ennyit a következő síliftoszlopból…

... talán érdemes elgondolkodni, hogy szeretne-e egy másodszor látott pályával úgy ismerkedni, hogy egy idő után nem látja, hogy hol van vége a dombnak, hol kezdődik az ég (köd, felhő, bármi), lejtőkről, ívekről, egyéb, sebesség megválasztásához szükséges apróságokról nem is beszélve. Sőt, néha a pálya széle is a homályba vész, egy alkalommal egy lankásabb pályáról teljesen kicsúsztam, de úgy, hogy nem tűnt fel. Csak onnan jöttem rá, hogy egyszercsak elkezdtek süllyedni a léceim a méteres hóban, elakadtak, én pedig repültem előle vagy egy métert és fejjel előre landoltam a már félig latyakosodott hóban. Szerencsére a röhögéstől tartott sokáig felállni, nem a fájdalomtól, no meg kellett keresnem a sportfelszerelésem összes alkotóját. Szóval a végkövetkeztetésünk az, hogy Interlaken gyönyörszép és nyilván ködben is, csak nem látni. Ahogy a pályát sem. Lesson learned :)

2016. augusztus 6., szombat

Felütés

Június eleje táján. Vizsgaidőszak épphogy lecsengett, Roo ügynök idegei foszlányokban. Esküvő úgy-ahogy kitalálva. Bagoly teljesen rá van kattanva az EB-re. Roo-nak van még egy beadandója, Bagoly agyba-főbe dolgozik. Távolról ünneplünk Titkos ügynökékkel, akik éppen a kenguruk földjén két hónappal beelőztek és házasodtak. Mi pont utána nem sokkal kaptunk szabadságot, így az ő esküvőjük után mentünk (elő)nászútra. Nem baj, a tervek szerint meg ők mennek a mienk után (ami után mi hétfőn mindketten dolgozni megyünk…), szóval az univerzum majd visszatér az egyensúlyi állapotába. Szóval három hét, amit mi jól kitaláltunk, hogy majd előnászutazunk, de ugye nem véletlenül van a nászút az esküvő után. Káoszosnak tűnik, ugye? Hát pont ilyen volt.

Szóval június közepén Roo még hazaugrott 48 órára Magyarországra szervezni, találkozni, egyeztetni, ruhát próbálni és nem mellesleg összepakolni a cuccait az otthoni lakásba, mert kiscsaládi szinten mi egyszerre vizsgázunk, költözünk, szakdolgozunk, esküvőt szervezünk és nászutazunk. Utána péntek délután még egy utolsó beadandó, a tartalékok tartalékát mozgósítva, levezetésképpen összepakolás három hétre, úgy, hogy a hétvégi programon kívül még azt sem tudtuk, hogy az észak-amerikai kontinens melyik csücskei jönnek sorra. A bakancslista bőven hosszabb, mint három hét, így rugalmasan álltunk hozzá, mondván, hogy oda megyünk, ahol jó idő lesz és ahova felférünk a járatokra :)

Indításképpen szombaton még tettünk egy kitérőt Marseille-be, természetesen focimeccset nézni. Igen, a Magyarország-Izlandot. Gyó volt, csak éppen úgy indult a dolog, hogy életünkben először elaludtunk egy repülőjáratot. Végül is volt B-terv, mert az eredetileg kinézett kora reggeli lyoni járat nagyon tele volt és egyáltalán nem volt biztos, hogy felférünk rá, de azért reggel 05:00 helyett 06:37-kor elsőre egy kicsit bambán néztem a telefonra, hogy basszus. Bagoly meg erre a basszusra ébredt fel. Szerencsére ugye előre kinéztünk egy reggel nyolc körüli genfi utat is, onnan egy jó öt óra alatt le lehet vezetni Marseille-be (közvetlen járat nincs) és végül tényleg így alakult, igaz, öt helyett hat és fél óra alatt értünk le, két ’több kilométeres dugó az autópályánt’ kisvárosi roadtripre váltva.

Útközben azért találkoztunk egy régi ismerőssel, akit nem először láttam a napokban. Akkoriban volt ugyanis, hogy az Iron Maiden turnézott Európában és a zürichi reptéren készült a járművükről az alábbi kép. Az együttes frontembere, Bruce Dickinson ugyanis civilben pilóta és egy pár éve repülővel járnak világkörüli turnékra, melyet maga az énekes is szokott vezetni. A legfrissebb Ed Force One a The Book of Souls World Tourhoz egy régi Air France Jumbóból lett átalakítva (Boeing 747-400), mely jelenleg az izlandi Air Atlanta Icelandic tulajdonában áll, akik charter légitársaságként spéci repülőre vágyó kuncsaftokkal foglalkoznak. A két, előtte álló magánrepülő Angela Merkel és François Hollande járgányai, akik a Gotthard-bázisalagút átadására érkeztek.

Azért viccesen festenek hárman egymás mellett, na. (kép innen)

Pár nappal később a párizsi Charles de Gaulle-on gurultunk, ücsörögtem a hátsó ülésen, vizslatva a kinti világot (nem árt, ha képben van az ember, hogy mi van körülötte), egyik gép a másik után, csak a farkincákat – elnézést, függőleges vezérsíkokat – látni, Lufthansa, Air France, Aer Lingus, egyszer csak beúszik a képbe a hatalmas zombifej, kitakar minden mást… miaszösz… jaaa, hogy Eddie az. Eddie, avagy Eddie the Head (’Eddie, a fej’) eredendően egy kellék volt a színpadon, amiből aztán az első album idejére címerállat lett, azóta minden lemezborítón szerepel és az Iron Maidenes cuccok nagy részén is megtalálható.

Hát hogy ne ő kerüljön az Ed Force One farkára? (kép innen)

Na de, Marseille, zúzunk az autópályán, egy ponton rálátni a marseille-i reptérre és ott trónol a közepén Eddie, egy héten belül másodszor. Azóta kiderítettem, hogy az Iron Maiden tourja addigra már véget ért és az Ed Force One konkrétan a meccsre hozott 350 izlandi szurkolót charter járatként Keflavíkból, csak még nem festették át =) A flightradar24 blogja egyébként itt írt egy érdekes szösszenetet a gépről, a lelkes rajongók Ed Force One-fogásait pedig a zenekar is összegyűjtötte a honlapján (erre).

Az Ed Force One feletti örömködés után némileg zilált parkolókeresés zajlott Marseille-ben, eszünk ágában nem volt ugyanis a stadion közelébe menni autóval a tömeg miatt. Az első kinézett helyet benéztük és elrongyoltunk a kijárat mellett, de szerencsére viszonylag közel találtunk egy másik parkolót, ahol még szabad hely is volt és vagy 100 métert kellett galoppozni a metróig. A biztonsági őr igazán kedvesen próbált segíteni a jegyvásárlásban én meg örültem neki, hogy valamit tudok hasznosítani az általa félig franciául adott infókból (sőt, autópályadíjat is tudtunk franciául fizetni!), aztán irány-darány a meccs. A metrón már mind magyar, mind izlandi szurkolókkal találkoztunk. A stadion környékén özönlött a nép, nem volt különösebben nagy káosz, mégis hemzsegtek a rendőrök. A tájékoztatást viszont nem vették ennyire komolyan, többedszeri nekifutásra sikerült kiderítenünk csak, hogy hol lehet a jegyeket átvenni. Végül ez is összejött, a megfelelő bejáratot is megtaláltuk és a himnuszok idejére be is értünk :) A meccs remek volt, a kaja pocsék (én nem értem, stadionokban miért csak szemetet lehet enni), de ugye egész nap rohantunk, nem volt időnk megállni értelmesebb táplálékért, így betoltuk és örültünk a szép és élvezhető focinak! Na meg az a gól azért kellett, de összességében remek szurkolói élmény volt az egész :)

A kék sarokban Izland

A pirosban Magyarország

Azon is mosolyogtunk, hogy ha a stadionban kint van 15 ezer izlandi szurkoló – ami a kék sarok méteréből és a stadion 80 ezer férőhelyéből kövekezőleg nem elképzelhetetlen – akkor akár minden huszadik izlandi itt lehet a meccsen, na ez ám a szurkolói hozzáállás :) Meccs után alaposan megünnepeltük a fiúkat, megérdemelte mindkét csapat,

lőttünk pár képet... (Szép volt fiúk!)

... és elindultunk megkeresni az ismerősöket: egyikükről, volt lakó- és colistársunkról, Mátéról tudtuk, hogy ott lesz, de nagyot néztem, az egyik volt gimis osztálytársam, Adri is előkerült, a párja ugyanis annak a baráti társaságnak a tagja. Kicsi a világ, nagyon vicces volt jó tizennégy év után pont Marseille-ben találkozni és megtárgyalni a világ folyását :) Sajnos nem tudtunk sokáig velük maradni, mert még aznap vissza kellett érnünk Genfbe – amit hajnali fél négyre abszolváltunk is, mert másnap délelőtt indult a masina vissza Zürichbe, hogy elérjük a koradélután Kanadába induló járatot. Folyt. köv. =)

2016. július 19., kedd

Terepgyakorlat Svájcban

Igen, terepgyakorlat. Merthogy Zsebi ügynök bevállalt még pár félévet, hogy egyszer majd földrajzot taníthasson.

Az első terepgyak, amikor Zürich környékén mászkáltunk, így zajlott:

Helyszín I: a szépen kibukkanó rétegeket kéne látni 1000-1500 méter tszf magasságban - a megvalósítást nehezíti az 500 méteren levő felhőalap. Evvan, szép időt rendelni még terepre sem lehet.

Helyszín V: csápos kút és szivattyútelep megtekintése - a kulccsal rendelkező Mitarbeiter nincs a megbeszélt helyszínen, a telefont nem veszi fel. Game over.

De a legszebb - helyszín III: kavicsbánya, az évek óta látogatott és két nappal korábban, a bejáráskor még meglevő feltárást betemették öt méter vastagon földdel, a kupac tetején még ott trónol a kicsi sárga Caterpillar... nem álltunk neki ásni.

A második már egész jól ment, két napig kalapáltunk köveket Tessinben/Ticinóban, vagyis Svájc olasz részén. A környék tízpontos volt – képes beszámoló következik.

Kilátás

Fókusz

Kéregmestermű az avarban

Április

Amikor a csobogók körül még jég van reggelente

Tavaszi napsütés

Rügyfakadás

Kiülős pad

Az időnk nagy részét a Verzasca-völgyben töltöttük, leginkáb a patakmederben kúszva-mászva, de a völgy több szempontból is érdekes. Az egyik legeldugottabb völgy a környéken, így az évszázadok során elég nehéz sorsa volt a lakóinak. Amíg csak mezőgazdaságból lehetett élni, még úgy ahogy eldöcögött a szekér, de pénzért másnak dolgozni már nem nagyon lehetett, így a 19. századtól kezdve az elvándorlás lett a legmeghatározóbb tényező a völgy életében. Különösen a kalifornai aranyláz után indult be a dolog, aki tudott, ment ki Ámerikába szerencsét próbálni. Az 1930-as években ez a kapu bezárult, a Verzasca-völgy meg nagyrészt konzerválódott, ahogy volt, egészen addig, amíg egyrészt a szerencsés kivándoroltak el nem kezdtek hazajönni és/vagy átalakítani a házakat nyaralónak, illetve amíg meg nem épült a völgy alsó végében a folyót felduzzasztó gát, melynek bevételeiből a völgy települései is részesülnek. Harmadik fontos tényezőként megjelent a turizmus, egy csomó gyalogos és bringás túraútvonal halad át a völgyön, lehet siklóeernyőzni és kajakozni is, bár utóbbit kifejezetten csak haladóknak ajánlják. A felújításokkal együtt igyekeztek megőrizni a völgyre nagyon is jellemző Rustici-kat (farmháznak lehetne fordítani), így kicsit olyan, mintha az ember időnként a századelő idején találná magát két házikó között. Lájk.