Második etap – Irány Dél-Amerika

Szóval majdnem pont egy évvel ezelőtti eseményekről folytatjuk a beszámolónkat –  de legalább az  évszak stimmel. Tanzániából hazaérve (bejegyzések erre), ahogy említettük, éppen hogy csak átpakoltunk és már téptünk is vissza a reptérre, hogy elcsípjük az aznap délutáni rio de janeirói járatot. Rióba nem a Swiss, hanem a leányvállalata, az Edelweiss repül – előző évben már volt hozzájuk szerencsénk, amikor Calgary-ba repültünk velük (így). Kicsit más a profiljuk, mint az az előbbinek, főleg nyaralóhelyekre specializálódnak.

Akárhogy is, én kevésbé tudtam a kajára vagy a kedves kiszolgálásra koncentrálni, ugyanis odaúton is még bőszen beadandót írtam – a félévnek ugyanis még éppen nem volt vége és le kellett még adnom a tanítási gyakorlatom beszámolóját. Mi másra használjon az ember egy tizenkét órás repülőutat, mint a visszajelzések átolvasására és a dokumentum véglegesítésére? Na jó, meg azért egy kicsit aludtam is, tekintve, hogy előző nap késő este indultunk Tanzániából és ugyan aludtunk egy kicsit a hazaúton, de a kora reggeli leszállás után rongyoltunk haza mosni, majd összepakoltunk és délután kettőkor már újra a reptéren toporogunk, hogy akkor irány Brazília. Szerencsére a tizenkét órába mind a meló, mind az alvás belefért, sőt még egy kis kaja is, de helyi idő szerint este kilenc körül, amikor leszálltunk (európai idő szerint hajnali egy és kettő között), és már több mint 24 órája úton voltunk, hát kevésbé volt őszinte a mosolyunk. Egyébként felmerült, hogy Afrikából egyenesen Dél-Amerikába repüljünk (most komolyan, kilométerben mi értelme van visszajönni az Egyenlítőnek erre a felére?), de lényegében nincs olyan értelmes járat, amivel ezt meg lehetne oldani és jegyet is tudtunk volna szerezni rá. Majdnem minden megoldás egy európai, amerikai vagy közel-keleti nagyvároson keresztül vezetett volna, akkor meg már haza is ugorhatunk mosni és átpakolni. Így is lett.

Végül este kilenc után Rióban találtuk magunkat, itt szereztünk egy reptéri szállodában egy szobát, kiteregettük a vizes ruhákat (a szárítás nem fért bele a Svájcban töltött nyolc órába) és fellőttük a pizsit egy pár órára. Másnap reggel négykor ugyanis keltünk és belekezdtünk a járatlottóba a Galeão nemzetközi reptéren, a valódi úti célunk, a chilei San Pedro de Atacama felé. Ugye rögtön el tudjátok helyezni a térképen, nem? Mi sem tudtuk volna, mielőtt rá nem került a bakancslistára. Rióból ugyanis még el kell repülni Santiagóba, ez Chile fővárosa, 4 óra repülővel, onnan pedig a Chila északi részén fekvő Calamába (további 2 óra), majd onnan további egy óra autózásra fekszik San Pedro de Atacama városkája.

Orientációs segédlet az első két szakaszra.

Laza napnak tűnik, nem? Főleg úgy, hogy minden járat agyon van foglalva. Ennek megfelelően mindjárt az elején meglepődtünk, mivel Bagoly felfért az első járatra Santiagóba, míg én Rióban ragadtam. Gyorsan felosztottuk a zsét, megnéztük, hogy mindenkinél a saját útlevele találtatik-e, majd útjára bocsátottam a kedves páromat. Én pedig tovább kilincseltem a pultoknál, hogy ugyan már, melyik santiagói járaton van hely? További két tömött járat és némi helyzetelemzés után úgy döntöttem, hogy São Paulóból sokkal jobbnak néz ki a helyzet, úgyhogy átrepültem oda, de mivel a negyven perces utat sikerült másfél óra késéssel abszolválni, mindjárt le is késtem két potenciális járatot. Éljen. Közben Bagoly jelentkezett Santiagóból, hogy megérkezett, rendben van, kellett tennie egy kisebb vargabetűt a városba (ennek a részleteiről majd beszámol ő), de egyébként már újra a reptéren van és próbál eljutni Calamába. Aztán további három járatról szorultam le Santiago felé és már csak a Brazíliában mindenfelé kapható ’pão de queijo’-k, vagyis a kis sajtoskenyér-falatkák (aminek a tésztájában is sajt van és melegen tálalják, nyamm) tartották bennem a lelket, amikor is egyszer csak szerencsém volt és felfértem a LATAM (Dél-Amerika legnagyobb légitársasága) egyik gépére. Mindezt persze félig portugálul és/vagy spanyolul leboltolva, a helyi check-inesek angoltudása ugyanis az én portugálommal/spanyolommal egy szinten mozgott néha. Obrigada.

Mindenesetre úton voltam én is Santiago felé, eddigre Bagoly már éppen Calama felé tartott, ahol érkezés után nekem is leboltolt egy transzfert San Pedro de Atacamába, érkezzek akár aznap este, akár másnap délelőtt. Merthogy este hétre értem oda Santiagóba és még egy dobásom volt Észak-Chilébe – viszont úgy tűnt, hogy Fortuna istenasszony mégiscsak a kegyelmébe fogadott a nap végére: felfértem az utolsó járatra Calama felé. Muy bien, nincs ennél jobb hír chilei idő szerint este nyolckor egy átdrukkolt és nem éppen kipihenten kezdett nap után... a lényeg, hogy irány Calama. 

Este tízkor leszállunk, Zsebi ki, cucc összeszed, nevezett kisbusztársaság becéloz, igen, a férjem járt már itt, igen, a fura névvel, G és Y egymás mellett, igen egy retúrjegyet foglalt nekem San Pedróba – közben Európában, meg a szervezetem szerint is hajnali négy van – és útnak indulunk a sötétben is holdbélinek látszó tájon. San Pedro de Atacama ugyanis 100 kilométerre Calamától, az Andokban fekszik, sivatagi éghajlaton és jó 2500 méter tengerszint feletti magasságon – ennek megfelelően nagyrészt kő, só, lámák és vulkánok veszik körbe. Ezeket jöttünk megnézni :)

Azért este fél tizenkettőkor, amikor a szállásunk elé odaérve felhívtam Baglyot, hogy fáradjon már ki a recepcióra és zsilipeljen be, egyfajta ’hi honey, I’m home’-jelleggel, mindketten megállapítottuk, hogy nem teljesen vagyunk százasok. De örültünk neki, hogy odaértünk mindketten, ráadásul másfél napon belül, hah.

Egy tisztességes alvás és reggeli után a rákövetkező napot az akklimatizálódásra szántuk – a 2500 méter tengerszint feletti magasság nem lenne önmagában gond, azt Svájcban sem szoktuk megérezni, 3000 méter alatt eddig nem volt gond sem túrázáskor, sem síeléskor – viszont mivel itt még magasabbra készültünk (többek között 4000 méteren aludni), jó öltetnek tűnt egy napot San Pedróban és a környékén eltölteni. Ott ugye júniusban tél eleje van, így este jól jött a dzseki, sőt, később kiderült, hogy nem volt ökörség a télikabátjainkat és síaláöltözetet sem elhozni :)

Reggeli után körülnéztünk a kisvárosban

Jó négyezer lakosa van San Pedro de Atacamának

Nagyrészt turizmusból élnek, sokan jönnek a világ minden tájáról
a környék sivatagi csodáit megnézni

Chile egyébként, amellett, hogy egy nagyon hosszú, keskeny és néhol magasan fekvő ország, Dél-Amerika egyik gazdag államának számít, ez egy főre jutó GDP-je nagyobb, mint Magyarországé. San Pedro de Atacama a közeli Atacama-sivataggal közös nevet visel, amely a világ egyik legszárazabb területe és a Salar de Atacamát, a világ harmadik legnagyobb sós, felszíni síkságát foglalja magába. Ezen kívül nem kevés hatezres hegycsúcs, szépséges lagúnák és további sós síkságok találhatók a környékén – így lett San Pedro de Atacama a turizmus egyik csomópontja. Amellett, hogy egymást érik a bányák a környéken – sok száz kilométeren keresztül, amiből szintén nem kevés GDP-t lehet összedobni, na.

Utcakép San Pedróban

Frissítő

A majdnem 6000 méter magas Licancabur vulkán magasodik a városka fölé

Ezeket a piros autókat a hatalmas antennákkal
(itt be van tűzve a hátuljába), a bányákban használják

A környéken rengeteg ilyet látni, ráadásul a helyiek elmondása szerint ezeket biztonsági okokból hamar cserélni kell: a bányavállalatok pár tízezer km után újakat vesznek és ilyenkor lepasszolják a régieket a használtautó-piacra. Mint azt később megtapasztaltuk, a piros terepjáró bazinagy antennával errefelé olyan gyakorisággal bukkan fel, mint a 13. kerületben a trolik.

Licancabur a város felett – utoljára 10-12 ezer évvel ezelőtt tört ki

Tél van, na. A legközelebbi határátkelő Bolívia felé
 (a hegyeken át) le is volt zárva a hó miatt.

Ebből a vöröses kőzetből épül szinte minden

Legyen az templom, kávézó…

Vagy kocsma.

Blöki és biciklik

Focipálya a háttérben – elvégre ez még mindig Dél-Amerika

Tájkép az öt-hatezres hegyekkel

Volcán – a Licancaburral nem lehet betelni :)

Szieszta

A délelőtti séta és némi ügyintézés (le kellett zsírozni a következő három nap programját) után délután beneveztünk egy túrára a közeli Valle de la Lunába, vagyis a Hold Völgyébe. Ez volt az első találkozásunk a magashegyi sivatagi klímával – nem csalódtunk benne. A Valle de la Luna már az Atacama-sivatag része, szóval kő, homok és só lesz a főszerepben.

21. század – napelemes lámpák akkumulátorokkal a sivatag közepén

Útközben, a Licancabur – még mindig elképesztően szép ez a kúp

Megérkeztünk – ez pedig a rendkívül fantáziadús
’Nagy Dűne’ névre hallgató formáció

Sós, nem havas

Az Amfiteátrum

Homok és só

A Big Dune másik oldala

Az Amfiteátrum fala - elképesztő színek

Tájkép – na, mi az a nagy pukli a horizonton? :P

Azért egy fotót is kellet vele lőni

Sivatagi árnyékok – folytatása következik :)

Rio de Janeiro

Teendők hegye, félév végi vizsgák, egyéb apróságok után végre újra van időm írni… jó féléves késéssel, még mindig decemberről. Szóval a gát és a vízesés után átrepültünk Rio de Janeiróba, ott is körülnézni egy kicsit :)

Nagyváros

Favela a város felett

Úgy gondoltuk, Riót felülről nézzük meg először, így a Megváltó Krisztus szobrot vettük célba. A szobor Brazília leglátogatottabb műemléke, 1931-ben készült el, a kornak megfelelő art déco stílusban (utóbbiról már volt szó korábban a blogon, erre). A 30 méter magas szobor fent tornyosul a Corcovado-hegyen, jó kis kanyargós szerpentinen lehet felkanyarogni az oldalában. Nem sokkal a szobor alatt van egy parkoló, ahol a taxi leteszi az embert, aztán két-három óra múlva felszedi. Onnan kisbuszokkal lehet felmenni a szobor alatti lépcsőkhöz.

Jegyvétel – az épületet felújították éppen, de legalább gondoltak arra,
hogy a brazil nyárban ne kelljen a tűző napon ácsorogni… egy darabig.

Kilátás - alakul :)

Dzsungel

Hullámpala és rasell háló

Hmm, ezt a rasell hálót még sosem írtam le, aki valamilyen más néven ismeri, ne habozzon leírni kommentben.

Tán az olimpiára kész lesz

A vastag falak között jó hűvös van,
 nem akaródzott utána annyira kimenni

Látszólag jóval nagyobb kapacitásra van tervezve a hely

Majdnem függőleges az ember árnyéka

A sátor csak egy darabig tartott, utána a tűző napon kellett sorban állni egy fél órát, amíg felfértünk egy kisbuszra. Az előttünk álló turistacsoport kísérője egy idő után felszaladt a járda melletti bokrokhoz…

Nem igazán értettük, mi lesz itt…
de aztán megjelent egy csomó levéllel.

És szétosztotta őket a csoportjában. Ügyes :)

Útközben

A szobor alatt van egy kisebb kilátóterasz, iszonyatos tömeggel. Viszont a kilátás tényleg elképesztően szép, nyilván emiatt is tapossák egymás sarkát az emberek :)

Ugye?

Az ufószerűség bal oldalt középen – a Maracanã

A Santos Dumont Airport a távolban

Csak belföldi járatokat fogad, ráadásul azokból is csak óránként maximum 19-et fogadhat vagy engedhet ki – annyira közel van a városhoz ugyanis, hogy korlátozásokat kellett bevezetni. A várostól északra található egyébként a Galeão reptér, ahonnan a nemzetközi járatok indulnak. Az első panorámaképen nagyon halványan látszik felhők mögött – utóbbiakból meglepően sok akadt egy nyári délelőtthöz képest.

Lagoa Rodrigo de Freitas – lagúna a város közepén,
 mögötte az Ipanema városnegyed

Tömeg a szobor alatt

Felhők – időnként a Cukorsüveg-hegyet
 (helyiül: Pão de Açúcar) sem láttuk.

Aztán néha a Megváltót sem.

Nem gondoltam, hogy ennyire hajaz Svájcra
 az időjárás (a 35°C-os melegtől eltekintve)

Előbújt – a Pão de Açúcar

A süvegcukor egy csúcsánál lekerekített cukorkúp, a 19. században nagyrészt még így forgalmazták a cukrot. Brazília egyik első exportterméke a nádcukor volt, amit pont ilyen formában szállítottak, innen a név. Hogy hogy lett a süvegcukorból cukorsüveg, azt már nem nagyon tudtam kideríteni – de van pl. ugye cukorsüveg fenyő is, aminek szintén hasonló alakja van.

Strand, a jól ismert Copacabana

Jelkép

Favela – Rióban a favelák (nyomornegyedek)

 nagy része a domboldalakban található

Kitisztult

Útközben lefelé

Később pedig lentről – a szobrot elég
 sok helyről lehet látni a városban

Pálmafákkal még inkább nyár-hangulata van

A következő úti célunk a már felülről látott Maracanã stadion volt. Az 1950-es világbajnoki döntőn majdnem 200 000 néző látta a meccset, 2014-re felújították, azóta 79 ezres lett, de ezzel is Dél-Amerika második legnagyobb stadionja.

Brazil színekben

Egész jól néz ki :)

A fű szegény viszont kicsit ki van kopva

Néhol nagyon ki van kopva

Nagyon jópofa, a Maracanãt ki lehet bérelni
 kis csapatoknak is egy-két játékra :)

Szombat délelőtti buli, mert miért ne?

Focc

Nem sokkal később minket is leengedtek a pálya szélére

A stadion előtt

A szemközti domboldal

Életkép

Elcsípett fotó

A Maracanã után visszamentünk a szállásunkra és teszteltük a Copacabanát, mint strandot. A víz nem túl tiszta, de rendesen hullámzik és jót lehet fürödni. Utána bedobtunk még egy vacsorát, közben pedig megkóstoltuk a brazil nemzeti koktélt, a caipirinhát, ami cachaça-ból, cukorból és lime-ból készül. A cachaça gyakorlatilag cukorpálinka. Nagyon fura volt, mert egy pohártól úgy éreztük mindketten, mintha egész este ittunk volna, pedig betoltunk mellé egy brutál zsíros pizzát illetve egy rösztit négy masszív szelet hússal. Valószínűleg ez a némi kótyagosság is hozzájárult ahhoz, hogy úgy döntöttünk, jó ötlet lemenni a Copacabanára és leülni a parton beszélgetni. Brazília alapvetően az a hely, ahol sötétedés után érdemes a népesebb utcákon maradni, illetve alapvetően semmi értékeset nem tartani magadnál… Szót is fogadtunk, csak kevés készpénz, no hitelkártya, útlevelek pedig csak belső zsebben. Nem tűnt neccesnek a Copacabana, a kivilágított sétány szállodákkal 70-80 méterre, kétlámpánként rendőrök ácsorogtak, a part pedig tele volt sétálókkal, baráti társaságokkal és családokkal. Pár utcagyerek viszont így is kifigyelte, hogy külföldiül beszélgetünk, először odajöttek pénzt lejmolni, aztán leléptek, de visszajöttek egy tíz perc múlva egy zsebkéssel, hogy akkor most money. Letépték Bagoly egyik zsebét a nadrágjáról, de addigra már odaadtam a másik zsebéből a kis pénztárcát, amiben volt vagy 2-3 ezer forintnyi brazil reál. Erre elszaladtak és közben még visszadobták a lábunkhoz a telefont amit a másik zsebéből halásztak ki. Utólag belegondolva nem volt nagyon veszélyes a szituáció, az elvitt pénztárcából is jobban sajnáljuk az aznapi belépőket, amiket gyűjteni szoktunk, meg a kis pénztárcát, ami ki tudja, hány országban volt velünk… Meg persze az élmény sem hiányzott így az utolsó estére, de a kissrácok kizárólag a pénzre mentek (levágták Bagoly nyakáról még a nyakláncát, ami szintén vagy kétezer forint lehetett, inkább az volt az értéke, hogy tőlem kapta vagy nyolc éve). De ez Brazília. Az eset után persze nem ücsörögtünk tovább, hanem bementünk a szállásunkra, közben azért még megálltunk a rendőrautónál, hogy bocs izé, nem tudom, mit tudnak tenni, de az imént kiraboltak minket. A két (állig felfegyverzett) ürge nézett, hogy ja oké, hányan voltak. Mutattuk, hogy négy. Merre mentek? Arra. Mindezt mi angolul ők portugálul. Valamit mondott a rádióba, aztán szép estét, obrigado. Mi is köszöntük és nem bántuk, őszintén szólva, hogy másnap indulunk haza.

Azért reggel még bevállaltunk egy rövid kitérőt

a Cukorsüveg-hegyre – útközben

Két pukli van igazából egymás mellett, egy libegő megy fel
 az egyikre, utána át kell szállni – itt készült a kép

Kilátás

Tengerparti házikók

Brazíliában és főleg Rióban nagyon közel élnek egymáshoz nagyon gazdag és nagyon szegény rétegek – ennek nyilván szerepe van abban, hogy ennyi rablás-lopás történik: a nagyon szegényeknek állandóan a szájába van tolva, hogy né má, mennyi pénzünk van nekünk, neked meg nincs… kiélezett helyzet és mivel történelmileg alakult így a város szerkezete; nem nagyon lehet rajta változtatni.

Panoráma

Tovább felfelé – távolban a belvárosi reptér

Fél perccel felszállás után

Elröppent

Rio belvárosa

Tengerpart

Toronyházak, zöld puklik

A kisebbik cukorsüveg

A legmagasabb púpon a Megváltó Krisztus szobor

Tényleg a város felett

Látkép

Copacabana a magasból

Nem lehet betelni a látvánnyal

Apró látogató a lábunk alatt

A favelák mindenhol ott vannak

Domboldal

Zárókép – szépséges hely, de az előző napi élmény után
 vegyes érzésekkel indultunk haza karácsonyozni.