Síre fel! 2

Ez legalább úgy hangzik, mint egy B-kategóriás színészekkel tömött, alacsony költségvetésű, hollywoodi családi vígjáték. De inkább afféle kibővített sporttársi, szociológiai és fájó végtagi szösszenet lesz. Előzmények itt.

A síliftekről

A bébipályán való gyakorlásban nem igazán kerül képbe a sílift, mint olyan – általában egy széles gumiszalag van, ami olyan 4-5 méternyi szintkülönbséget küzd le, így az egyetlen feladat az, hogy a két sílécet teljes terjedelmében a gumiszalag területén belül helyezzük el. Végtagjainkkal együtt. Síbotokkal is együtt még nem mindenkinek sikerül elsőre, egyik alkalommal felfelé menet egy olaszul karattyoló kisfiú elhagyta a botját, egészen kétségbeesve mutogatott rá, meg kiabált, hogy valaki hozza már magával, aki már elég fejlettnek érzi magát ahhoz, hogy lehajoljon menet közben (első síelésem alkalmával ez számomra kivitelezhetetlen mozdulatsornak tűnt). Végül sikerült, de valami nagyon ragaszkodó hó lehetett, mert a botért cserébe majdnem otthagytam a kesztyűmet. Azért a szalag végén a kissrác egy ’Grazie!’-t odavetett, aztán már iszkolt is a lejtő felé. Egyébként ezt a liftet angolul magic carpet-nek, vagyis varázsszőnyegnek hívják, ebből is látható, hogy nem feltétlenül a mi korosztályunknak találták ki :)

Ha az ember kikerül a gumiszalagos korszakból, jönnek a csákányos liftek, ezek már 50-80 méteres szintkülönbséget is tudnak. Nagyjából úgy festenek, mintha hatalmas csákányokat aggattak volna egy acélszalagra, az alsó felén áll egy fickó, elkapja a cuccot, szépen odatolja az lelkes síelő nemesebbik fele alá; aztán irány-darány felfelé. Van, aki egyedül megy rajta (a csákány egyik felén); viszont kényelmesebb párosával, mert legalább oldalra nem kell annyit egyensúlyozni, meg nem csúszik le róla az ember. Kívülről úgy látszik, mintha az ember ülne rajta, de ez sajnos csak a látszat, némileg feszített izmokkal tartani kell a lécet, hogy ne másszon ki oldalra – ráadásul a nap vége felé egyre több a nyomvályú, amik dobálják – másrészt ez tulajdonképpen egy csúszós alapra állított lapként tolja fel az embert; egy rongybabával nem nagyon tud mit kezdeni. Így aztán felfelé menni is tud lenni fárasztó! :) A csákányos lift legviccesebb felhasználói egyébként a szülők két gyerekkel, a kicsi a szülő lába között, a másik a csákány túloldalán, miközben a csákány valahol a görnyedő és a kisebbik gyereket irányba tartó felnőtt vádlija és térdhajlata között tolja felfelé az egész csapatot – csak hogy a nagyobbik gyerek rá tudjon támaszkodni. Micsoda dolgokra képes ez a szülői ösztön…

Kék, piros és fekete – a varázsszók

A síelést távolról figyelve is már feltűnhet az embernek, a hozzáértők úgy tartják, az a nagy király, aki a fekete pályán tolja. Igazából ez amolyan bennfentes szóhasználat, amitől mindenki, akinek még életében nem volt síléc a lábán, bizonytalanul és tájékozatlannak érzi magát, pedig csak a pálya meredekségéről van szó. A kék a legkevésbé meredeket jelöli, a piros a meredekebbet, a fekete a legmeredekebbet. Nagyjából Európa-szerte ezeket használják, néha van még zöld – ez a bébipálya – meg sárga, ami a nem karbantartott, ritkán ellenőrzött, sokszor keskeny és általában freeride pályákat jelöli. Vagyis irtáson és/vagy bozótban, zergék között szlalomozva lehet rajta lejönni :) Mindenesetre a szakzsargon szerint menőbben hangzik, hogy valaki már a „Black League tagja”, mint hogy ő már 40%-nál nagyobb lejtőszögű lejtőkön is képes egy darabban lejönni. Mondanom sem kell, mi egyelőre a kék pályák lelkes eső-kelői vagyunk :)

És igen, néha ez is felmerül bennünk. (kép innen)

A kék pályák lakóiról

Ugyanolyanok, mint a bébipályáké, csak merészebbek, gyorsabbak és még nagyobb hülyeségeket képesek csinálni. Persze nem csak ez van, vannak a síoktatók után szépen kanyargó libasorok, amiben 6-8 kölök pontosan azt csinálja, amit kérnek tőle, de az önmagában nem annyira látványos… Szóval az ember szépen megtanul kanyarodni, fékezni, átzavarják a kék pályára, megtanulja használni a csákányos liftet, aztán szembesül vele, hogy bár a pálya (ez éppen) vagy 30 méter széles, mégis vannak más, sokszor hasonlóan béna síelők, így némi síKRESZ sem árt. Ez nagyjából annyit jelent, hogy illik megpróbálni nem a pálya teljes szélességében kanyarogni, továbbá nem elgázolni az előtted levőket. Ezt elmagyarázhatnák a bébipályához hasonlóan itt is keresztbe-hosszába rohangászó kölköknek is, meg még azt hozzátenni, hogy hirtelen befékezni és keresztbe megállni a pálya kellős közepén sem illik egy egész csoport előtt, mert abból tömegkarambol lesz. True story.

A merészséggel, gyorsasággal együtt több esés is van, szinte minden lejövetelnél látni valakit, aki éppen egy nagyobb zakó után tápászkodik. Az elején nálunk még csak Bagoly esett szépeket, de itt már én is ráéreztem az ízére, vagy egyszerűen a síléc és a végtagjaim közötti nézeteltérések eredményeképpen, vagy a hirtelen elémkerülő 10 éveseket kikerülendő.

A sorbanállásról

A síliftek előtt kapuk vannak, melyeken síliftbérlet birtokában lehet áthaladni. Sokszor sorba kell állni, de ha nem állsz az előtted levő síléce sarkán, vagy még inkább a lécei között, máris eléd tolakodnak. Felnőttek is. Egy dolog, hogy a gyerekek nem mindig feltélezik, hogy a kaputól 3 méterre kérődző egyén sorba szeretne MAJD állni, de hogy a léceid között is megpróbálnak néha előrefurakodni, az már túlzás. A másik, hogy a szülő gyerekkel sokszor így is úgy gondolja, hogy joga van hamarabb sorra kerülni, mint az otthoni orvosi rendelőben vagy az okmányirodában. Mondjuk ezek nagyrészt a külföldiek, akik itt telelnek. Ez amúgy is egy külön állatfaj, ő nem otthon van, ő ide pihenni jött, neki joga van torka szakadtából üvöltve megbeszélni az ebédre vonatkozó terveket a pálya kellős közepén, átgázolni a leparkolt síléceken, mert ő rohan az étterembe, kicsapni a tarack, lökdösődő kölköket a hóra egész napra és leinni magát a sárgaföldig. Elnézést, de tényleg. Vannak persze nem ilyenek is, egyszer egy angol családdal mentünk fel a kabinos felvonóban (ez visz fel 400-ról 1400 méterre), éppen a kisebbik gyereket próbálták idomítani, hogy hogyan kell viselkedni a síiskolában – követni, amit a síoktató néni mond, mikor lehet játszani a többiekkel, melyik zsebébe tették a síbérletét és hasonlók :)

Végül pedig a sajgó végtagokról

Kívülről a síelés úgy tűnik, minta amolyan úri, könnyű sport lenne, mint a golf. Hiszen felfelé mászni nem kell, a lift felvisz, aztán csak lecsúszol. Aha. Így kezdőként az ember már a második óra után remegő combizmokkal kanyarog és fékez, imádkozik, hogy ha esik is egyet, akkor ne túl nagyot; csak azért mert már nem képes elég gyorsan reagálni az izmaival a változó terepre. Ugyanis ahhoz, hogy az ember a pályát „érezze”, gyakorlatilag állandóan rogyaszt, igyekszik a talpa első felén tartani a testsúlyát közben pedig a megfelelő irányba tartani a léceit – vagyis állandó szinte a teljes lábizomzat izomtónusa. A csákányos liftnél ugye felfelé sem lehet pihenni, így az effajta terheléshez még nem hozzászokott ember (legalábbis az olyan gyíkok, mint én) nagyon hamar elfárad. És persze minél fáradtabb vagy, annál több a hiba, bizonyos sebességnél elég egy kicsi, rossz irányú mozdítás a kanyarban a külső lécnél és máris hopp, fejes a hóba. A snowboard-osok sem könnyítik meg a helyzetet, ők „keresztbe” siklanak a pályán, kis hódombokat hagynak maguk mögött, a nap előrehaladtával pedig egyre több van ezekből, amik szintén dobálják a síléceket – ezek hatását is csak izommunkával lehet kordában tartani. Szóval 2-3 óra után már kellemesen el szoktunk fáradni, érezni kell, hogy mikor nem tudunk már eléggé koncentrálni és korrigálni a lesiklásnál, anélkül hogy igazán nagy zakó lenne a vége – így arra is jó, hogy az ember felmérje a saját határait és megtanulja időben azt mondani, hogy "akkor mára elég volt". Még jó, hogy nem egy hét intenzív síelés a program, nem is tudom, azokat hogy lehet végigtolni. Talán úgy, hogy estére nem várja őket kétheti mosnivaló, mert aznap mosónap van. Megyek is teregetni, jó éjt! :)

Síre fel!

Hétvégente az egész országban fürtökben lógnak az emberek a vonatokon, szinte mindenkinél síléc, snowboard, szánkó, egyéb csúszószerszám van – úgy voltunk vele, ennyi ember nem lehet teljesen bolond, biztos jó dolog ez a síelősdi, nekünk is ki kell próbálni.

Na de hogy is kezdi el két, már a MÁV üzletpolitikai kedvezményét is kinőtt (26 év feletti) egyén egy ilyen „te nem tudsz síelniiii????” országban ezt a sportot? Első körben kifaggattuk a síelés mibenlétét illetően némi fogalommal bíró ismerősöket, hogy ők hogy tanultak ilyesmit – de a „két ló felnőtt a bébipályán egy síoktató felügyelete alatt esik-kel” című forgatókönyvön kívül nem nagyon jutottunk más megoldásra. Így aztán már csak alkalmas pályát és áldozatot (síoktatót) kellett találnunk a kísérlet elvégzéséhez. Igyekeztünk a közelben keresni egyet, hogy a szokásos síprogramok költségének nagy részét kitevő szállás árát megspóroljuk. Így esett a választásunk a Walensee melletti Flumserbergre, kb. két óra a program ajtótól lécen állásig. Cserébe ugyanennyi visszafelé is, amikor az ember az egész napi rogyasztástól, koncentrálástól és esés-keléstől már teljesen alélt és még a tetejébe fázik is. Kevésbé sportbolond olvasóink jogosan kételkednek az elmeállapotunkat illetően.

Szóval lőn időpont, oktató, kiszemelt síkölcsönző, minden, nem nagyon volt már visszaút. Beszámoló következik, némileg márais stílusban.

A síkölcsönzésről

Az embernek minden pultnál külön el kell magyaráznia, hogy igen, tényleg teljesen kezdő, a büdös életben nem állt sílécen. A pult másik oldala az esetek 80%-ában egy kicsit meglepődik, hogy ilyen emberek még léteznek, de azért készségesen segít. Sícipőt nem szám alapján adnak, hanem szépen lemérik a lábad. Biztos sokan akartak 39-es lábbal kettővel kisebb cipőt, mert amúgy is akkorának néz ki. Egyébként brutálkemény műanyagból van, épphogy ki lehet lazítani; már a felvétel is elmegy bemelegítésnek. A sílécen a kötést (ebbe kell belepattintani a sícipőt) szépen beállítják a testsúlynak és a magasságnak megfelelően, bot balra, a kéket tessék vinni, az úriember kicsit magasabb neki a piros lesz a jó, a kassza arra, jó szórakozást!

Az első lépésekről

Sícipőben az első 2 méter megtétele után rögtön lefelé lépcsőzni nem vicces. Utána a hóban bukdácsolni sem egyszerű, de legalább jót lehet röhögni. Találkozási pont, a Schweizer Skischule egyik piroskabátos oktatója lesz a következő három órában a bébiszitterünk. Elő is kerül, az én nevem még úgy ahogy megy neki, szegény Bagoly többszöri próbálkozásra is csak „Szimon” marad. Sílécre rámász, bot összeszed, irány a bébipálya.

A síelés alapjairól – síelni tudó olvasóink ugorjanak

Vicces dolog, amikor az ember alá kötnek két másfél méteres műanyaglapot, ő meg közlekedni próbál vele.

Szabályok:

Csúszik. Ha a lejtőnek háttal állsz, akkor hátrafelé. Mindjárt meg is tanultam a lejtőre merőlegesen állni, miután majdnem kicsúsztam egy érkező csapat elé a pálya közepére.

A léc és a cipő együtt 6-8 kiló/láb, plusz a talpad hirtelen 5 centi széles és másfél méter hosszú. Amint hozzászoksz új paramétereidhez, már nem is olyan nehéz mozogni. Körülbelül ebből állt az első órám, hogy ne lépjek rá a saját lécemre a másikkal minden harmadik lépésnél. A mások léceinek kerülését még gyakoroljuk.

Felfelé menni lehet egyrészt szépen oldalazva, meg olyasmi mozdulatokkal, mintha korcsolyáznál, ezt itt fenyőfázásnak, otthon, ha jól sejtem, halszálkázásnak hívják. Először nem hittem benne, hogy ez a mozdulatsor másfél méteres korcsolyákkal is véghezvihető, de végülis egy támadó jetire emlékeztető mozdulatsorral az :)

Fékezni a lécek elejének egymás felé fordításával és a hátsó részük széttolásával lehet. Remekül edzi a térdet, az első három óra után külön-külön könyörgött kegyelemért az összes térdszalagom – viszont érdekes módon ez másnapra ez teljesen elmúlt, nem úgy, mint egy kiadósabb futásnál.

A bébipálya és lakói

Az emlegetett gyakorlóterep három külön pálya aljának találkozásánál van, egy kis bekerített terep némi lankával és egy-két felfelé menő gumiszalaggal, amire rá lehet állni; hogy felvonszolja a fáradt nebulókat. Utóbbi (a nebulók) egy jóval neccesebb közeget jelent, egyrészt vannak hozzánk hasonló korú és méretű kezdők, akik egyrészt lassan mozognak, másrészt ha esnek, akkor nagyot. A másik csapat a 4-5-6 évesek, akik a térdünk magasságában közlekednek, nem ismerik a sorban állás fogalmát és bármikor közvetlenül mögéd állnak – vigyázni kell, hogy forgolódsz a síbottal, nehogy valamelyiket fejbetold véletlenül, mert akkor ordít és magyarázhatod a tigrisként ugró szülőnek, hogy miért van kettővel kevesebb foga. Még akkor is ha tulajdonképpen beleharapott a botodba. A tigrisszülő egyébként általában kívülről figyeli, instruálja a csemetét; de a legalapvetőbb biztonsági szabályok alkalmazása nélkül – értsd: elindulsz a lejtőn, erre neked keresztbe hadonászva elkezdi hívni a pálya felénél ácsorgó csemetéjét, aki persze azonnal rohan. Vagy éppen a futószalag tetejénél topog a karonülős kistestvérrel és meg van sértve, ha kénytelen vagy arrébbtessékelni egy eséssel, mert ráállt a lécedre a kiszállást követő második lépésednél. Harmadik kupacként még színesíti az elegyet a kicsi gyerekkel síelő szülő, aki általában éppen hogy járni tudó gyerekkel a lába között siklik le, miközben a gyerek az esetek 80%-ában visít/bőg, hogy nem akarja és fél. Nem mindegyik, de kifejezetten sok. Biztos szeretni fogja szegény a síelést egész életében. (Kérdeztem a síoktatót, hogy ez így hogy szokott menni, azt mondta, hogy nagyon gyerekfüggő, de általában gyerekcsoportban könnyebb bánni velük, mint a felnőttekkel együtt, egyrészt nem félnek annyira, mert nincs körülöttük sok nagy ember, másrészt játéknak fogják fel, nem feladatnak.) A negyedik kupac a random száguldozó 8-10 évesek – általában az említett kisgyerekes szülők nagyobb csemetéi – akik nyilvánvalóan síléccel a lábukon születtek. Szlalomoznak, farolnak, csak úgy fröcsög a hó, én meg csak pislogok, mint hal a szatyorban, hogy…

… ezt így is lehet :)

Az esésekről

Egyelőre nem sikerült különösen nagyot – komoly sebesség híján; de felkelni így is élmény. A lábfejed be van zárva a cipőbe, mozgatni semmilyen irányba nem tudod a bokádat, amint ráhelyezed a súlyod a lécre, az megy is a lejtő irányába. Közben persze a botot sem akarod elhagyni, szóval figyelni kell erre is, de támaszkodni már nem lehet rá. Továbbá minden feltápászkodás megtekeri az ember térdét, tiszta gyógytorna. Igazából nincs rá taktika, ha egyszer guggolsz a lécen, még mindig nem trivi álló testhelyzetbe kerülni, mivel a súlypontoddal nem tudsz játszani, mint talpon. Ráadául a léc még mindig csúszik, szóval jól jön ilyenkor egy kóbor segítő feléd nyújtott botja, ami segít felhúzódzkodni :)

Magáról a síelésről

Igazából nehéz összefoglalni. Az elején hamar leizzad az ember; mászik, csúszik, néha meg úgy néz ki, mint egy ivásból feltápászkodó zsiráf. Ha sikerül egy szép fékezést bemutatni, kerek a világ. Utána jönnek a kanyarok, egy jobbra, egy balra, szépen, csípőből. Az elején nehéz ráérezni a helyes technikára, de sokat kell gyakorolni, aztán előbb-utóbb állítólag olyan lesz, mint a biciklizés. Addig még nagyon sok esés utáni zsiráftápászkodásom van vissza :)