Vasárnap délutáni pihenőséta Liepājában

Karosta után kellően megfáradva betértünk ebédelni Liepāja egyik legjobb éttermébe, ahol ismét megállapíthattam – az általános ízvilágot és az étkezési szokásokat tekintve is inkább Kelet-Európában szocializálódtam; vagyis végre anélkül ehettem egy hatalmas adag finom kaját, hogy aggódnom kellett volna azon, hogy hol rejtenek el benne random párolt zöldségeket, vagy hol borítják le minden féle büdös sajttal. Igen, még mindig vannak nézeteltéréseim a svájci konyhával.

Koktél-tájm – erre már elsőtisztem,
Zsebibaba is kíváncsi volt

Ebéd után elindultunk egy kis belvárosi sétára, felfedezendő Liepāját, mint metropoliszt.

Egyetem

Skandináv hatás

Moziplakát – igen, átírják az angol neveket

Ezen meg végképp kifeküdtünk mindketten :)

Liepājában egyébként nem csekély orosz kisebbség lakik, majdnem 50%, így a város tulajdonképpen kétnyelvű, nem véletlen, hogy ez a második tanult nyelv az angol után az iskolákban.

Liepāja himnuszának egyik versszaka – szobor formájában

Fa és fa

Séta közben csatlakozott hozzánk Márti egyik ismerőse, Geoff, négylábú kísérőjével; Naikijs-szal. (Ejtendő: „Nájkísz”.) Az előző beszámolóban szereplő Karosta mellett Liepājában van egy igazi "beach" is, tulajdonképpen több kilométernyi, homokos tengerpart; a belvárostól nem messze. Nyáron ez tényleg strandként funkcionál; bár azért nem lagúna jellegű pancsoldára kell gondolni; a Balti-tenger vize nyáron is hideg. Balaton-vízen nőtt embernek mindenképpen.

Homokbuckák mögött lapul a tengerpart

Kiértünk a bícsre

Ági, Márti és Naikijs

Napfény

A tengerparti kitérő után ismét a város utcáit róttuk, sőt, Geoff megmutatta a kedvenc kávézóját is, ahol egyértelműen életem egyik legfinomabb capuccinójával sikerült találkoznom. Kár, hogy ennyire messze mind Zürichtől, mind Budapesttől.

Ablakok

A gazdival – Naikijs egyébként külön szalonnatálat kapott,
hogy nyugton maradjon és ne akarjon folyton beleinni a capuccinókba

Apró kincs a falon

Naikijs felfedez

Kávézás után hazafelé Mártiék még bemutatták nekem Liepāja, Lettország és a balti államok első rockcafé-ját, amiről a város az utóbbi években híres volt – szépséghibája a dolognak, hogy nemrég bezárták; így most utóbbiak első tönkrement rockcafé-ja.

Closed

Záróképként pedig íme, a hétvége hivatalos fotója:

Köszönöm szépen, Márti! :)

Ja, és egyébként Márti beszámolója a hétvégéről itt taláható :)

Tengerparti meglepetések Karostában

Liepājával első körben az egyik legszegényebb és legproblémásabb negyeden keresztül ismerkedtem meg – de abszolút megérte, majd meglátjátok, hogy miért. Karosta – ez a negyed neve – lakosságának nagy része a klasszikus 4 emeletes panelházakban lakik, vagy még annál is régebbi társasházakban, melyek engem a pécsi és komlói bányászlakásokra emlékezetnek. Emelett van több, garázsokból és kisebb, némileg tákolt épületekből álló tömb is, gyanítom, hogy nem csak autók és macskák alszanak bennük életvitelszerűen. A panelházak ajtai egyébként itt nem üvegből vannak, mint nálunk, hanem masszív vasajtók zárják a lépcsőházakat – amúgy oroszosan. Valószínűleg a közbiztonság is ezt indokolta azokban az években, amikor épültek – ma már kicsit jobb a helyzet, bár még mindig magas a munkanélküliség és sok a drogprobléma.

Az 50-es évek maradványai

Akármelyik nagyobb magyar településen lehetne

Azért sokat dobna rajta egy felújítás

Viszont amiért Karosta különösen érdekes és amiért sokan idelátogatnak, az a cári időkből származik. Karosta ugyanis közvetlenül a tengerparton fekszik; III. Sándor cár pedig tengerészeti bázist épített ki itt az 1900-as évek fordulóján, cári lakhellyel (igaz, csak egyszer használták); laktanyával, hatalmas hullámtörő gátakkal és tengerparti erőddel. Utóbbiak, részben már csak romjaikkal, de nagyon különleges hangulatot adnak a negyednek; minden idelátogatónak érdemes egy hosszabb sétát tenni a környéken.

Az első szembetűnő jel, hogy itt nem csak panelházak és tél vége akad

A Szent Miklós Tengerészeti Katedrális

Utóbbi igazi orosz különlegesség, mindössze három tengerészeti katedrális van a világon, a másik kettő Szentpétervár környékén. Az, hogy tengerészeti, mindössze annyit jelent, hogy a csatákban elesett tengerészeknek szentelték őket; illetve, hogy a hadsereg építtette. A liepājait ma is használják, így benéztünk – még úgysem jártam orthodox templomban. Már éppen le akartam venni a sapkámat, amikor Márti szólt, hogy ne, az orthodox templomokba a nőknek fedett fejjel kell belépni. Nyilván az ember alkalmazkodik ilyen esetben, ez a minimum, így végül sapkában léptünk be mindketten – ami nekem még úgyis furcsa érzés volt, hogy tudtuk, hogy ez a szokás. Ahogy láttuk, itt az otthoni miséktől és istentiszteletektől eltekintve nem egy adott időpontban tartják a szertartásokat a hívekkel együtt, hanem a pap imádkozik, énekel; a hívek pedig betérnek, imádkoznak vele együtt, majd nem sokkal később mennek is a dolgukra. Egyfajta walk-in szertartás. A templomlátogatás után kiértünk a tengerpartra, innentől minden figyelmünket a hullámtörőknek szenteltük.

Látszanak a messzeségben

Több is van, de ezek közül a leghosszabb és legészakibb a legérdekesebb, ki lehet rá sétálni. Majdnem két kilométernyit. Meg utána vissza. Azért a ragyogó napfényben nem tűnt annyira megerőltető vállalkozásnak, úgyhogy nekivágtunk :)

Betonjáték – valójában vagy másfél méter magas
mindegyik kis „építőkocka”

Hosszában – nézzétek meg,
mennyire eltér a tenger színe a két oldalon

Öböl, hullámtörőkkel körülvéve

Nyílt Balti-tenger

Halkatrész

Öbölpart

Kicsit megviselte az időjárás a betont is az elmúlt évtizedekben

Kiértünk a végére – almaevészet és láblóbálás

Visszanézve, a kétszínű tenger – jobb oldalt,
a horizonton látszanak a katedrális arany kupolái.
(A képre kattintva megjelenik a nagyított verzió.)

Kellő mennyiségű bámulás, ámuldozás és napfénytankolás után visszasétáltunk a hullámtörő elejére, és folytattuk utunkat az erőd felé – bár én ezt még nem tudtam, Márti csak annyit mondott, hogy ez még érdekesebb lesz, mint a hullámtörő :)

Gátkanyar

Mások is sétálós napot tartottak

Próbálom elképzelni ennek a cipőnek a történetét

Erődromok

Darablépcső a semmibe

Hullámablak

Az elmúlt évtizedekben a hullámok erősebbnek bizonyultak

Érdekes. Hátborzongató. Szép. Furcsa. Sokatmondó.

Ahogy haladtunk az erőd épebben maradt része felé,
sokat gondolkodtam ezeken a kerek, nagy betondarabokon

Löveghelyek – ezeken ültek a golyókat brekegő óriásbékák...

Az „épebben" maradt részek

A part felől – így nem is sejteni,
micsoda világ terül el a túloldalán :)

A cári laktanya egykori házaiból már csak az alapok látszanak

Karosta után Liepāja belvárosa és a beach felé vettük az irányt – itt Márti ismerősei, Geoff és Naikijs is csatlakoztak hozzánk. Utóbbiról elöljáróban annyit, hogy négy lába, fekete gombszeme és fehér tappancsai vannak. És nagyon szeret sétálni. Legközelebb vele (is) folytatódik a történet :)

Rīga – a lettországi kitérő :)

Rīgába elsősorban az vezérelt, hogy terepszemlét akartam tartani Titkos ügynök munkaterületén, Liepājában – és mivel ott mostanában nem nagyon akad nemzetközi repülőtér, kis kitérőt kellett tennem Rīga, és mint később kiderült Frankfurt felé.

Odaúton életemben először nem értem el a repülő csatlakozását, mivel már azelőtt felszállt a Rīga felé tartó gép Frankfurtból, mielőtt a Zürichből érkező letette volna a kerekeit a kifutópályára. Így nehéz átszállni. Zürichben még azt az információt kaptuk, hogy forgalmi okai vannak annak, hogy 50 perccel a kiírt indulási idő után még mindig a kapunál állunk. Ez önmagában még nem lett volna behozhatatlan, rövid repülési idővel (utóbbi mindig rövidebb, mint a kiírt időpontok) és viszonylag gyors landolás után még éppen elérhettem volna a másikat. Viszont miután még további 15 percet álltunk Zürichben; 30 perces út után meg még 20-at köröztünk Frankfurt felett, már a gépen bemondták, hogy a Rīgába tartó utasok következő állomásának a Lufthansa Service Center-t javasolják. Némileg rosszul esett, bár nyilván okuk volt a forgalmi viszonyok kapcsán a helyzet ilyen kezelésére. Mind Zürichben, mind Frankfurtban káoszos tud lenni az este 6-7 óra könyéke, ilyenkor sok a bejövő és kimenő járat, sok az átszálló utas; ezért ha az egyébként szorosan egymás mellé rakott járatok közül egy késik valami miatt, azt néha nehéz visszailleszteni a menetrendbe és/vagy új slot-ot szerezni neki – ez egy 15-20 perces időablak, amiben az adott járatnak felszállási/landolási lehetőséget tudnak biztosítani egy adott reptéren. Mindez kizárólag a biztonsági előírások miatt van így; ezeket meg inkább tartsa be mindenki és vigyenek el késve A-ból B-be; mint ne adj Isten darabokban; de azért hirtelen nehezen fogadja el az ember, hogy nem a tervek szerint mennek a dolgok.

Szóval Service Center, egy elég szenvtelen hölgy közölte, hogy ma már nincs másik járat Rīgába, helyette ez és ez az XY frankfurti reptéri hotel címe, a kisbusz az egyes bejárattól megy, ez a vacsorajegy, ez meg a holnap reggeli járatra a boarding pass, jó éjszakát. Így hát bánatosan felhívtam Mártit, hogy bizony csak holnap dél körül érek Lettországba, elsompolyogtam a hotelbe és úgy döntettem, hogy öröm az ürömben, legalább megpróbálom behozni az előző éjszakai bangkoki dolgozós hazaút okozta alváshiányom. Reggelinél még – kicsit füstölögve, hogy már úton kellene lennem Rīgából Liepājába – megpróbáltam kienni minden vagyonából a hotelt és a légitársaságot is; de svédasztal révén nem jártam sikerrel. Pedig körülbelül négyszer annyi kaját tömtem magamba, mint egy átlagos reggel – mindenkinek megvannak a maga határai. Azért annyi haszna is lett a dolognak, hogy késő délutánig nem nagyon voltam éhes, így nyugodtam fejest ugorhattunk Mártival egy ad hoc városnézésbe, mivel a programváltozást követően nem Saldusban (félúton Rīga és Liepāja között) találkoztunk, hanem a Rīgában. És ezen a ponton át is adom a szót a képeknek =)

Rīga, opera

A szocializmus évei itt (is) felejtettek egy óriás sörnyitót

Az északi éghajlat még hagyott itt egy-két jégtáblát

Lakatok és emberek

A macskás tető :)

Apróságok ládában

Évtizedek és évszázadok

Rīga egyébként engem részben Skandináviára, részben Oroszországra és részben otthonra emlékezet. Vannak színes, skandináv jellegű faházak, az emberek arcra sokszor oroszosak; viszont a panelházakról és a boltok kínálatáról (párizsi, vízizű trappista és túró rudi) otthon jut eszembe – ezzel szinte minden posztszocialista országban így vagyok. Az elmúlt évszázadokban egymásnak passzolgatták a területet a különböző birodalmak, ezek a vegyes hatások ma is látszanak; a jelenlegi eredmény igen érdekes keverék lett. Fel is került a bakancslistámra egy Litvánia-Lettország-Észtország túra, amit mondjuk Szentpéterváron lehetne befejezni :)

A Feketefejűek Háza – egy német kereskedőrend hagyta itt a XIV. századból

aDOORable, you too are =)

Ez a kis terecske meg egészen Fachwerkhaus-os

Az ördög a részletekben rejlik, még mindig :)

A rīgai séta (és Márti kedvenc mézsörének megkóstolása – nagyon finom) után elkutyagoltunk a buszállomásig és elindultunk Liepāja felé. A két város közötti távolság kb. 200 kilométer, az út azonban 3 óra – expressz busszal.

Latvia

Az országban ugyanis nincs autópálya, így kicsit körülményesebb közlekedni, mint mondjuk Svájcban, ahol a helyiek kedvenc hobbija az alagútfúrás és az útfelújítás. Komolyan. Tavasztól őszig megállás nélkül a kővel foglalkoznak, ütik, lapogatják, fúrják, pakolják, szállítják. Télen a hó miatt nem lehet, de akkor meg ezzel teszik ugyanezt. Kotorják, marják, lapogatják, ágyúzzák. Meg leginkább csúsznak rajta, de ez egy másik történet. Szóval hogy Lettországban nem nagyon van autópálya, ezért marad a jó öreg országúti 70-80 km/h óra és a tájbámulás – azért ez sem rossz program. Lettországban elég sok a az ilyen tanyaszerű házikó, szeretnek ilyenekben is lakni a helyiek. Nem csak hétvégére. Emelett elég lapos az ország, rengeteg a fenyő és a nyírfa, így kifejezetten tajgaszerű benyomást kelt. Minden tele van vízzel – különösen így hóolvadás idején – a folyók éppen hogy át tudják szuszakolni magukat a hidak alatt. A sápatag napfény egyelőre még csak a krókuszokat és hóvirágokat csalogatta elő – érdekes volt ez a február közepi hangulat így áprilisban :)