15:45, avagy minden relatív

Tegyük fel, hogy 15:45-kor van találkozód valakivel. Nem repülőt/vonatot/buszt kell elérni, mert ebben az esetben azért szoktak az emberek igyekezni, hanem csak egyszerűen meg van beszélve egy időpont, baráti kávézásra vagy esetleg ez egy kirándulás találkozójának időpontja.

Otthon, mindenki, aki 15:45 és 15:52 között érkezik, pontos. Én, aki 15:40-kor ott vagyok, na én vagyok az aggódós ideggombóc. Ha Mayával megyek, természetesen 15:30-ra odaérünk, ettől Maya jogosan morcos. Pedig nem direkt csinálom, csak így sikerül. Ha Bagollyal megyek, akkor én ott vagyok 15:45-re, ő tíz perccel később, de már túl vagyunk egy „- Hol is van a hajszárító? - A helyén, mint mindig.”, illetve egy „Már megint az utolsó fél percben kell borotválkozni?” leckén. Hozzá kell tennem, ha vonatra sietünk, akkor Bagoly időszámítása szerint a vonatajtó becsukódása előtti 10 másodpercben optimális odaérni, ha az én időszámításom szerint megyünk, akkor 15 percet  ácsorgunk a peronon. Előbbitől én kapok idegrohamot, utóbbitól Bagolyt üti meg a guta - mindkét eset remek gyakorlóterep egymás iránti toleranciaképességünk számára. Ha családommal megyek és a fentiek mind (+X számú családtag) benne vannak… fogalmam sincs, hogy mikor érünk oda :) Szóval, mint mindenhol, itt is minden relatív. Különösen igaz ez a különböző országokra. 

A 15:45 tapasztalataim szerint Németországban 15:45, se több, se kevesebb. Késni nem illik egyik félnek sem. Svájcban viszont, aki 15:45-re ér oda, már elkésett. Ez saját személyes tapasztalatom, ha mindenki ott van svájci időszámítás szerint 15:45-kor (a szomszédos országokban ekkor még 15:37 van), akkor elkezdik, akármiről is legyen szó. Lehet, hogy ezért ilyen baromi pontosak. A franciáknál, észak-olaszoknál ez a 15:45 viszonylagos, egészen 16:00-ig tart. No worries. Ha délebbre megyünk, akkor már Katalóniában plusz egy órát jelent a dolog, helyi források szerint 15:45-ben eleve nem egyeznek meg, hanem „4 körül” van találkozó, amiről valaki még mindig nem késett el, ha fél hatkor felhívják, és ő büszkén jelenti, hogy „már úton vagyok”. A külvárosból, még háromnegyed óra. Valószínűleg Andalúziában nem is egyeznek meg időpontban, csak annyiban, hogy szieszta után. Görögország ugye egy órával az Európa nagy része előtt jár, így talán külföldön odaérnek a találkozókra, ha hazai időpontok alapján tájékozódnak, de nem az az aggódós népség. Anglia meg éppen hogy egy órával mindenki mögött van, így ráérősek, de inkább előbb indulnak, minthogy elkéssenek, különösen, ha ötórai teáról van szó.

Ugye, hogy nem egyszerű? :)

Ugyanez még érdekesebb kérdés, ha egy gép elindulásáról beszélünk. Madridban mindig van valami gebasz (nem stimmel az utas- vagy a csomagszám, ilyenkor meg kell találni, hogy miből van több és miért), így szinte sosem lehet időben elindulni, pedig nagyon igyekszik a földi személyzet. Barcelonában kevesebbszer van gond, de azért a mañana-feelingért nem mennek a szomszédba. Az olaszok sem sokkal szervezettebbek, volt már rá péda, hogy fél órát kellett várni az utasokat a terminálhoz szállító buszokra… Az egyébként negyven percre szánt fordulóból. A németek viszont mindig pörögnek, az osztrákokkal sincs gond, zack, zack, zack, minden kész van, bár vicces, hogy a takarító személyzet mindkét helyen török-indiai/pakisztáni vegyesen. Moszkvában nagyon pontosak szoktak lenni, igyekeznek mindenben – de sokszor a teljes takarító brigád csak oroszul beszél. Én meg csak annyit tudok, amit anyukám gyorstalpaló „5 perc orosz túléléshez” kurzusa során felírtam, de meglepő módon ezért is nagyon hálásak szoktak lenni, egy zdraszvitje-vel vagy szpassziba-val le lehet őket venni a lábukról :) A nagy reptereken (pl. Párizs és London) szinte mindig sorba kell állni fel- és leszálláshoz rövidebb-hosszabb ideig, hiszen kb. két percenként szállnak fel és landolnak a gépek – ilyenkor szokás összeszedni a nagyobb késéseket – viszont a ground personnel abszolút profi. Gyorsak, hatékonyak, igazi nagyüzem van. A franciák persze nem beszélnek más nyelvet, de szerencsémre – és kitartásomért cserébe, hogy csakazértis megtanulom – ez egyre kevésbé jelent gondot.

Az angolokkal jót lehet poénkodni, főleg az időjáráson. Utóbbi a viszont a skandinávoknál a legkiszámíthatóbb, az esetek 80%-ában esik az eső és 10 fok van. Télen-nyáron. Koszovóba és Skopjébe menet rengeteg baba és gyerek van (20-30/járat), ilyenkor az ember már előre felkészül a potenciális esetekre: tej/tápszermelegítés fém jégkancsóban forróvízzel, nedves törlőkendő pelenkabalesetekhez és kétórás üvöltés tolerálása (csemete repüléstől való félelme esetén). Ha pedig délre nézünk, a tengerparti nyaralóhelyekre menő járatokra, ezeknek van egy nagyon jellegzetes „holiday”-hangulatuk: szalmakalap, hawaii-nadrág, tangapapucs és elképesztő mennyiségű sör fogyasztása. Mallorca, Nizza, Malaga, Róma, Athén, ezek mind ilyen holiday-szagú járatok. Motyó alig, a cuccok csak csúszkálnak a fejfeletti csomagtartókban. Ilyen szempontból viszont igazi csemegének számítanak a téli moszkvai járatok, ahol a bundákat kell begyömöszölni az egyébként sem kevés kézipoggyász mellé. Nem is tudom, mi lehet a fapados járatokon, ahol az utasok nagy része a poggyász árán spórol, emiatt szinte mindenki a maximális méretű kézipoggyásszal utazik… Időről időre azért van ideje a dolgozó embernek kinézni is az ablakon és mivel egyelőre Európán belül mászkálok, mindig van valami ismerős. Jól esik felismerni a Rajna-vízesést, a Mont Blanc-t, a dalmát szigeteket, Athént felülről, az Eiffel-tornyot, a barcelonai plázst, Monaco kaszinóit, lenézni a színes, vidám skandináv házakra, a spanyol Mezetára, a fehérorosz, végtelen síkságra, a mindenféle tengereken himbálózó hajókra; és ha kénytelenek vagyunk körözni London felett (leszállási engedélyre várva), akkor remekül lehet látni a Hyde Parkot, a Buckingham Palace-t, a London Eye-t, a Towert, a Wembley ívét és double-decker-eket jelző piros pöttyöket…

Honnan is indultam? Ja, 15:45 és hogy minden relatív. A fentiekből is látszik, hogy bárhova megyek, minden egy kicsit más. Minden útnak megvannak a maga sajátosságai, mások az utasok, mások a szokások, mások a megállók, a takarítószemélyzet és a ground handling – nem is beszélve a nightstop-okról, amikor az ember tényleg egy kicsit belekóstolhat a helyi hangulatba. Szóval elég változatos a munkakörnyezet, még akkor is, ha minden járaton ugyanazt a kérdést teszi fel az ember 80-100-szor: Coffee or tea? Kaffee oder Tee? (esetleg Café oú thé?)

:)

Mese a mosónapról

Svájcban az társasházak lakóinak nagy része nem rendelkezik saját mosógéppel. Ez tény. És a házunk sem kivétel ez alól.

Ez jó, mert nem kell azért megvenni egy mosógépet, hogy hetente két adagot (egy fehéret és egy sötétet) kimosson az ember, míg a hét maradék 164 órájában a herkentyű fogja a port, foglalja a helyet és mosógépszerelőt igényel, ha elromlik. Van mosónap (nálunk 10 naponta, 9 lakás+vasárnap nem mosunk, az itt a mosóSabbath - ahogy füvet nyírni sem célszerű, mert a nyugalom megzavarásáért még elvisznek a rendőrök). Szóval mosónap, szennyes összepakol, lebattyog az alagsorba, mos, tereget a hangárméretű szárítóhelységben (tényleg, 4 szoba van lent, ablak nyitva, egy nap alatt megszáradnak a cuccok) és boldogan éli életét tiszta ruhákban. Az is jó, hogy ipari mosógép van, az nem tetszhalálozik el kéthavonta, mint a coli boldogult háztartási mosógépei. Még jó, hogy volt 4, legalább egy mindig működött, amíg a többi betegállományban volt.

Ez nem jó, mert egyrészt fél egytől, fél kettőig áramszünet van - a mosógép más körön van, mint a ház összes többi része, még az is lehet, hogy 380V-ot eszik és népnevelési céllal, hogy ne menjen egész nap, egy órára lecsapják alatta a biztosítékot. Ez saját keserű tapasztalat, úgy is mondhatnánk, hogy I've learned it the hard way, ugyanis az egyik első mosás alkalmával lebattyogtam 12.25-kor, elindítottam a programot 12.28-kor, majd két perc múlva se kép, se hang. Gombok nyomkodása, főkapcsoló ki-be tizenhétszer, szentségelés - Úristen, tönkrettettem, miértnemmosolmár, necsináldeztvelem, meglincselnek, miértnemkapcsolszbe, kitoloncolnak... szóval egy kis para és agymenés - után Bagoly felhívása. Bagoly kérdezi, főkapcsoló? Megvolt. Jó, hívd fel Hegyibékát. Hegyibéka felhívása. Hegyibéka kérdezi, főkapcsoló? Megvolt, megnéztem. Aztán mondta, hogy rémlik neki ez áramszünet dolog, kérdezzem meg a házmestert. Közben még lelki támogatásért anyukámat is felhívtam, hogy a frissen kapott egyenruha-ingeimet, vajon mennyi idő alatt eszi meg a Vanish, amit éppencsak töményen beléjük kevert a három és fél forgás alatt a mosógép dobja. Szóval a házmester felhívása. Az ürge tessini (olasz-svájci), rosszabbul beszéli a svájci németet, mint én, de az első kérdése természetesen a főkapcsoló. Igen, ki és be kapcsoltam, semmi. Aztán eszébe jut, hogy tényleg nincs áram fél kettőig, nyugodjak meg, akkor majd megy tovább. Hát jó. Lakásba felsétál, két rész Big Bang Theory és egy Torchwood, aztán lent vártak a centrifugázott ingek egyben. Azóta egyiknek szétrepedt az egyik ujja, szóval lehet, hogy még nincs lezárva a történet.

De a mosónaprendszer azért sem jó, mert a házban nem lakik egy darab svájci sem. Van török, indiai, szláv, még török, német, minden. A népek összevissza mosnak, amikor éppen kedvük szottyan rá és a lehető legidiótább összeállításban: képesek két zsebkendőt és egy zoknit betenni két és fél órára 90°C-os fehérítő programra. Ezek után a kis asztalkán ott várja hasonló sorsát a piros, a kék, a zöld és a fekete mosás, attól függetlenül, hogy ezeket EGY programba is be lehetne tenni. És mindent legalább 60°C-on mosnak, ami nyilván jót tesz mind a feketének, mind a sötétkéknek. Tudom én, hogy sok gyerek van a házban, de ez egy kicsit túlzásnak tűnik, kifőzni a ruhákat pedig csak a csecsemőknek szokás. Persze, ha valaki egész nap 5 adag mosáshoz le akar evetkézni a lépcsőházban a harmadikról, az az ő baja, de a legutóbbi két alkalommal ezt az mi mosónapunkon tette, így átélhettem a "fél napig lesben ülök, üres mosógépre várva" programot, kétszer is. Tényleg, egyszer akartam mosni egy fehéret, egyszer egy sötétet és egyszerűen reggel nyolctól este hatig nem lehet hozzáférni ehhez a nyomorult szerkezethez, mert mindig gurgulázik benne két zöld kispárnahuzat vagy három piros zokni és egy póló. Vajon ha maguk fizetnék a mosógép villanyszámláját, akkor is ennyit mosnának? Vagy nevezzünk be az alábbi megfigyelő rendszerre, amely nézné azt is, hogy ki hány programba tudja belefoglalni a mosnivalóját, majd a lakógyűlésen hosszas fejtegetésben ostorozná az öt- és négymosásokat? :)

Szóval a közös mosógéphasználatnak is vannak előnyei és hátrányai, megismerjük lakótársaink teljes ruhatárát, azt is, hogy nem teljesen normálisak és szükségesnek tartják a szivárvány teljes palettájának szeparált tisztítását. Yayyy.

Schildkrötli

Ahogy ígértem, bemutatom - íme a kalácsteknős, túlélésem legfőbb eszköze :) Nagyon finom. Az meg különösen tetszik benne, hogy igazából nagyon egyszerű ötlet - ne fonjuk a kalácsot, hanem mást csináljunk, ennyi - mégis sokkal szívesebben veszi a nép, mert reggel 9-re elfogy, ez az első péksütemény, amit elhordanak :)

FoodHomeSickness és egyéb nyalánkságok

Új ország, új ételek, új szokások... utóbbi kettőről szól ez a bejegyzés. Az új ételeket illetően nagy bajban szoktam lenni, ugyanis ínyencnek távolról sem lehetne nevezni, általában biztosra megyek - értsd: az összetevők ismeretében merem csak bevállalni a kóstolást is. Ezzel az ember a vendégségeket túléli valahogy, de hosszabb távon valamennyire meg kell barátkozni az újdonságokkal.

Svájcban két nemzeti étek van, a csokoládé és a sajt. A svájci csoki, mint olyan, nagyon finom, az áruházláncok saját csokijai is teljesen korrektek, rengeteg a választék és a Sprüngli bonbonjai pedig egyenesen fenomenálisak. Nagyon drágák is, úgyhogy egyelőre csak kóstolóban barátkozunk. A sajttal azonban egy kicsit más a helyzet: a nyámnyila Spar trappistán nevelkedett gyomrom egyelőre nem igazán vágyik az erősen illatos és ízes helyi sajtokra. Győző hasonlóképpen van, így legújabb vadászati célpontunk Svájc lehető legkevésbé büdös és legíztelenebb sajtja. Ezen a ponton felmerült bennem az is, hogy öregek vagyunk és nem bírjuk a változásokat, de amíg ez csak a sajtban nyilvánul meg, ám legyen.

A mindennapokat tekintve viszont nagyobb bajban vagyok, mivel egy hónapon keresztül a reptér kínálatából válogatva kell túlélnem a napokat, lehetőleg úgy, hogy ne fizessem rá a gatyámat is, ébren is maradjak és ne egyem végig a helyi nagy sárga M betűs étterem teljes kínálatát - tekintve, hogy ez a legolcsóbb. A Nordsee halak és egyéb tengeri dögök iránti minimális affinitásom miatt kiesik, a salátabár a "15-20 frank/egy kupac lucerna" ár/érték-arány miatt elviekben nem játszik, marad a thai étterem, a mekdönci és az élelmiszerbolt. Így aztán nagyrészt az előrecsomagolt háromszögletű szendvicsek, péksütik és joghurtok vannak a listán, meg gyümölcs, zöldség, viszonylag vállalható, nem reptéri, csak átlagos zürichi áron - ami csak kicsit marad el a ferihegyi áraktól... Viszont egy hónap alatt erre ráun az ember és aztán előjön, hogy mennyire jó lenne ebédre egy kis rántott sajtot, makarónit vagy fasírtot és lencsefőzeléket enni - hogy a gulyáslevesről és egy istenes sajtos-tejfölös lángosról ne is beszéljek. Vagy anyukám húsleveséből, melyből ezennel ipari mennyiséget rendelnék legközelebbi hazamenetelem alkalmából. Valamint túró rudit kérek, elfogyott a készlet - pedig kijövetelkor két körben összesen 60 db-ot hoztunk. Na jó, hárman voltunk ennyi túró rudi ellen, nem sokáig húzták. Azért egy valami nagyon bejön az itteni dolgok közül, Schildkrötlinek hívják, holnap bemutatom fényképen :)

A helyi szokások és hagyományok ezen a héten előtérbe kerültek, mivel a képzésem medical és safety részét letudtam, most a service van soron - természetesen, ahol lehet, svájci hagyományokkal teletűzdelve. Ezek közül az egyik legviccesebb a Sechseläuten - egy menüben szereplő egyik zürichi specialitás miatt került rá szó. Szóval a Sechseläutent a huszadik század eleje óta tartják, a tél végét ünneplik, van egy méretes, pirotechnikai termékekkel kitömött hóember, a Böögg , melyet meggyújtanak és azt lesik, hogy mikor repül le a feje/robban széjjel az egész. Minél hamarabb bekövetkezik az esemény, annál naposabb, melegebb és hosszabb lesz a nyár, úgyhogy szegény hóembernek nem sok esélye van... Azért a mi medvés, árnyékos, barlangos, meddigtartmégatél? problémakörünket vagy a Medárd-napon "esik-e az eső vagy sem?" kérdésfeltevésünket humánusabb módszernek tartom, ugyanakkor valószínűleg mindháromnak közel azonos hatása lehet a tényleges időjárásra :)

A svájciak egyébként még mindig nagyon szabálytisztelő társaság, időnként még újra és újra rá kell jönnöm, hogy itt bizony a 90% megvárja a zöldet és nem csak az éppen a gyereküknek kétségbeesetten magyarázó anyukák fogják vissza a kicsiket a pirosnál. Az is megdöbbentő, hogy az ember fizetése időben, hiánytalanul érkezik, vagy hogy a posta egy-két nap alatt kihozza a dolgokat és azok nem tűnnek el a postaládából. Az utcánkban van egy ovi, ebédre általában hazamennek a gyerekek és ilyenkor a nyakukba egy fényvisszaverő mellény szerű csíkocska van akasztva, mindegyik becsületesen hordja és rollerezik vagy szalad haza. Azt gondolná az ember, hogy kinőnek belőle és majd leveszik mind és eldugják, mert snassz - mint otthon néhány öngyilkosjelölt biciklis a bukósisakot a nagykörúton - de úgy tűnik, a kisiskola még nem ez a korszak. Szombat reggel a kávém felett bambulva arra lettem figyelmes, hogy a szomszéd ház pincéjéből 10-12 kisiskolás sárga láthatósági mellényben felsorakozva adogatja kifelé az összegyűjtött újságpapírokat, amit egy teherautóra pakoltak, aztán miután mindent összeszedtek, mentek a következő házhoz. A vonatokon rendszeresen van ellenőrzés, de még sosem láttam semmilyen reakciót senkitől azon kívül, hogy mosolygott, megmutatta a bérletét/jegyét, a kalauz visszamosolygott, megköszönte és továbbment. Néha ez a maximális szabálytisztelet felesleges köröket is eredményez egyes helyeken, de a kiszámíthatóság alapvetően olyan dolog, amivel hosszabb távon együtt tudnék létezni :) Azért néha humorérzékük is van a dologhoz - az alábbi táblát Luzernben a Verkehrsmuseumban leltük, a zürichi repülőtér kerítését ábrázolja. (Fotografieren ja, Zaun aufschneiden nein. = Fényképezni igen, kerítést (fel)kivágni nem.) Ezzel le is lőttem a következő bejegyzésünk témáját, ismét Luzernben jártunk, ezúttal egész nap vonatokat, autókat, repülőket, hajókat és lanovkákat bámultunk - hamarost a képriport is elkészül :)

Kultúrsokk és az ő fázisai

A kultúrsokkról először a Határátkelő blog ezen posztjában olvastam valamikor december táján - kíváncsi is voltam rögtön, hogy vajon én hogyan fogom megélni. Hát sok mindenre számítottam, de erre nem...

Szóval a kultúrsokk nagyjából az a hosszabb idejű pszichológiai folyamat, melynek során az ember szépen hozzászokik egy másik kultúra sajátságaihoz - belejön a mindennapi rutinba. Ennek több fázisa is van, gyorsan összefoglalom néhány mondatban:

1. Nászút/mézeshetek szakasz
"Itt minden jó, minden érdekes, minden szép, mindennel meg vagyok elégedve."
Esetleg "itt minden jobb, mint otthon."
2. Alkudozás szakasz
"Már megint egy olyan nyomtatványt nyomtak a kezembe, aminek először nem értettem a címét."
"Hangosan telefonált egy török a vonaton húsz percig, miközben a szemben ülő albán kislány rugdosta a bokámat. Milyen ország már ez?"
"Ebédszünetben már megint mindenki Swiizerdütschül viccelődött és nem értettem, min röhögnek :("
"Itt mindenki folyton a legutóbbi síeléséről mesél és az iphone-ján mutat képeket."
"Vagy a thaiföldi, maldív-szigeteki, floridai nyaralásáról."
Vagyis minden bolhából elefánt lesz, a sok kicsi apróságot - ami egy BKV-ellenőr/kisbolti eladó este 11-kor/szerb határőr átlagos taplóságától még nagyon messze van - az ember magára vesz, sokkal rosszabbul esik, mint az a megszokott környezetben volt és egyaltalán, megvan az "engem itt mindenki utál" életérzés.
3. Ráhangolódás/beilleszkedés szakasza
Amikor újra örülsz az első szakaszban fenomenálisnak látott dolgoknak: pontos vonatok, kedves ügyintéző, vicces ételek a boltban, nem tűnik kétnapi harci feladatnak darált sertéshúst szerezni és szívesen integetsz a szomszédnak az utcán, kedélyesen ráköszönsz a kis faludban minden szembejövőre - ez nagy átlagban 6-12 hónap után szokott eljönni.
4. Mesterszakasz
Nem lepnek meg a hivatalban, érted a helyi dialektus zizzenéseit, vidáman mész sörözni, piknikezni az ismerősökkel, a tv, rádió, újság nem okoz gondot, örömmel mész haza, örömmel jössz vissza, szívesen sétálsz az ismert helyeken, ezer emléked van a napi útvonal szegleteiről és összefutsz az utcán ismerősökkel és alapvetően remekül érzed magad a bőrödben - még ha haza is gondolsz mellette minden nap.

Valahogy így néz ki elméletben a dolog. Mindenki máshogy éli meg ezeket a szakaszokat, van aki csak a másodikig jut el és hazamegy, van aki a harmadikban érzi jól magát, meg akarja őrizni az identitásából, amit lehet, valaki kozmopolita lesz, mindegy, hogy a világ mely pontján pottyantják le, rövidebb-hosszabb idő alatt hozzászokik - ezek a szakaszok nem törvényszerűek :)

Amire viszont nem számítottam, hogy ezek keveredhetnek is, össze-vissza, az elmúlt kb. 2 hétben ugyanis az 1-2-3 szakaszokban lifteztem fel-le, az adott szituációtól függően. Mivel szerencsére sokat jártam már Európában, ezen belül Svájcban is megfordultam már; ezért az első szakasz élményei alapvetően a kiszámíthatóságban merülnek ki, nem győzök újra és újra meglepődni a tömegközlekedés óraműszerű pontosságán, azon, hogy elnézést kér a vonat személyzete a hangosbemondón két perc késésért és hogy hihetetlen kedvességgel és előzékenységgel segítenek minden hivatalban és a munkahelyemen is bármit kérdezek, igyekeznek rögtön és részletekbe menően megválaszolni a dolgot.

Ugyanakkor kérdezni fárasztó dolog, egy idő után eljut az ember a második fázisba és az annyira nem jó. Különösen nehéz a Swiizerdütsch - pláne azért, mert hozzá vagyok szokva, hogy angolul nem nagyon tudnak zavarba hozni normál- és munkakörülmények között, sokféle akcentust megértek, néhányat beszélek is és a hivatalos papírok sem okoznak gondot. Ezzel szemben németül nincs annyi gyakorlatom, hiába tanultam szintén 10 évig, vagy tanítottam az utóbbi időkben középfokig - a svájci dialektus valami elképesztően más, mint amit tankönyvekből, zenéből, híradókból, filmekből, sorozatokból meg lehet tanulni - pedig believe me, megpróbáltam. Franciául is háromból két ember beszél a munkahelyemen - ott legalább nem frusztrál annyira a dolog, boldog vagyok, amikor felismerem az igeidőket, vagy megértem a karamellás papírba rejtett viccet - két csigáról, akik versenyeznek a sivatagban :)

Szóval hiába irtó kedvesek a csoporttársaim, meg az oktatóim, zavaró, hogy minden tizedik mondaton el kell gondolkodnom, de ha egymás között beszélgetnek, akkor meg örülök, ha a témát tudom követni. Lassan ragadnak azért a szavak, olvasom a helyi vonatújságot, nagyon vicces, mindig megnézem az sms-es rovatot, mert ott echte Swiizerdütsch, élő nyelvű mondatok vannak, van belőle mit tanulni :) Maga a kurzus, amíg Hochdeutsch-ul megy, nem jelent gondot, csak meglepődök, hogy jééé, a légellenállást úgy mondják, hogy Luftwiderstand; a nyílméregbékát pedig úgy, hogy Pfeilgiftfrosch (ezt nem szabad megenni a dzsungelben kényszerleszállás után). Mindehhez még hozzátartozik, hogy amint átváltunk angolra, a csapat nagy része lemarad, ami számomra furcsa, nem gondoltam, hogy a felső 10%-ba fogok tartozni e szemszögből - viszont az kurzusomon alapvetően remekül otthon érzem magam, nagyon érdekesek a témák, mindenbe bele lehet kérdezni, a gyakorlati oldala is jó és ki tudom fejezni magam, amennyire szeretném, ilyenkor átkerülök a harmadik szakaszba. Ehhez a héthez azért az is hozzátartozik, hogy Safety Training volt, keddtől péntekig kizárólag katasztrófákkal, emergency helyzetekkel és problémamegoldással foglalkoztunk, nem túl lélekemelő és könnyű témák kerültek asztalra (gépeltérítéstől kezdve a tűzoltáson keresztül a kényszerleszállásig minden volt). Nem hiszem, hogy a jövő heti Medical Training sokkal könnyebb lesz, a kultúrsokk ezekkel együtt különösen fincsi.

Ha a nyelvi nehézségeken éppen sikerül túllendülni, azért még mindig ott vannak a hivatali apróságok, hogy mindennek utána kell nézni, alaposan át kell olvasni, dönteni kell (éppen az egészségbiztosítás útvesztőiben tévelygek egy hete) és intézkedni, mászkálni, telefonálni... ez a része nem kellemes. A bevásárlás is hosszabb ideig tart, nincs meg, hogy melyik kenyeret, vajat, tejfölt szoktam venni, mert még nincs szoktam. És asszem ez a legnehezebb, hogy nincs "szoktam". Emlékszem, amikor érettségi után jött Budapest, először az is furcsa volt, de értelemszerűen nem volt akkora a kultúrsokk mint itt - ugyanakkor eltartott kb. szeptembertől karácsonyig, mire beleszoktam. Viszont váltás és változás nélkül nincs újdonság, nincs kihívás, emiatt ugrik sok ember fejest a külföldi ismeretlenbe, ezt magamban is emlegetem időről időre, hogy legyen mibe kapaszkodni: "life begins at the end of your comfort zone" :)

A "végre ideértünk"-től az első "ezek a svácjiak hülyék"-ig

Egy agyondolgozott január, majd három hét őrültekháza nem pihenhető ki egyetlen éjszaka alatt - legalábbis erre a megállapításra jutottam; mikor a költözés utáni első nap reggel nyolckor képtelenségnek tűnt visszaaludni. Merthogy itt állunk/fekszünk egy cuccokkal halmozott szobában, ez nem normális, tenni kell valamit. Herr Bagoly félálomban közölte, hogy ha nem hagyom abba a zörgést és a motoszkálást, balhé lesz, úgyhogy inkább mégis sikerült aludni még egy kicsit. Délután azért már intéztünk ezt-azt, meg pénteken is, mára meg sikerült konszolidálni a szoba állapotát, már nem kell úszni a cuccok között.

A jódtablettáról

A Gemeinde-ben tett látogatásunk furcsa momentummal végződött, bár számítottunk rá. Amellett, hogy szereztem lakcímet és kaptam egy csinos kis dossziét "Wilkommen in Turgi" címmel, némi szóróanyaggal az időskori ellátási lehetőségekről, önkéntes tűzoltóságról és szemétszállítás mikéntjéről, a végén kezembe nyomtak egy csomag jódtablettát, hogy ezt tegyem el jól és a hatóságok utasítására alkalmazzam.

Valószínűleg igencsak kérdőn bámultam volna az ürgére, ha nem tudom előre a dolog okát: az van ugyanis, hogy Turgitól 10 km-re található a négy svájci atomerőmű egyike, ezért biztonsági okokból minden lakos kap otthonra jódtablettát. Mivel Turgi 40%-a külföldi, ezért a lakosság majd felének jódtabletta-ellátása meg van oldva a tartózkodási engedély meghosszabbításánál. Bagoly nem kapott, mert ő még nem lakos - nem mintha nem hatna rá az sem, ami miatt a jódtablettát a házi szentség oltárán kell tartani - legalábbis a leírás szerint. Szerencsére Hegyibéka már öt éve itt van, úgyhogy most három csomag jódtablettánk fityeg a kis borítékban; a dobozokra pedig négy nyelven rá van írva, hogy kálium-jodid. A biztonság kedvéért.

Külön felhívnám a figyelmet, hogy egy levelet célszerű kivenni belőle, van neki külön kis zseb, amibe bele kell tenni a kis zsák elejébe, hogy szükség esetén ezzel se kelljen feleslegesen tölteni az időt. A leírás szerint jól látható, bármikor könnyen elérhető helyen kell tartani és bár felmerült a vörös bársonypárna is, egyelőre csak az egyik polc tetején van a villanykapcsoló mellett - ma már kétszer levertem, de legalább már sötétben is garantáltan megtalálom :)

Az asztalokról és az IKEÁról

Szóval az asztallal az van, hogy az én kedves párom évek hosszú során át bensőséges viszonyt alakított ki a TV-vel (meccsek) és a számítógéppel (internet), a kettő együtt pedig különösen alkalmas Rise of Nations szombat éjszakánként való játszására, ennek alapját pedig szó szerint az említett 120x160-as asztal adja. Hát hogy lehet egy ilyet otthon hagyni? Így aztán amikor Vegatigris megjelent a kis fehér asztallal, valamint realizálódott Bagolyban, hogy a szent, fél szobát elfoglaló monstrum (most) nem jön, az asztalpótlék egyértelmű volt. Egészen addig, míg tegnap a legközelebbi IKEÁban le nem cserélte egy 20 centivel hosszabb példányra, miután megállapítottuk, hogy egy asztal bizony nem lesz elég... Így nekem lett kis fehér asztalom :)
Az asztalmániát némileg tompítva: a kicsi lapra szerelve tényleg befért könnyen, tudtuk, hogy semmiképp nem lesz itt kettő, otthon meg nem kell három, úgyhogy logikusnak tűnt - és akkor még az IKEA sem volt képben. Aztán máshogy lett, de attól tartok, ez nem csak az asztalokkal lesz így :D
Az IKEÁban több dolgot is meg kellett állapítanunk. Egyrészt, a globalizáció valós dolog. Még a Mekinél és jobban látszik az IKEÁban, hiszen McDonald's étterem sokféle épületben lehet, országonként változó kínálattal, változó bevándorló és/vagy szegény diák kiszolgáló személyzettel, de az IKEA eddig mindenhol nagy kék monstrumnak bizonyult, tegeződéssel, szereld össze magad alapelvvel és nagyon kényelmesnek látszó ágyakkal. Itt is ezt leltük, meg is lett a közepes fehér asztal, egy polc meg egy serpenyő; majd a fizetés után jöttünk rá, hogy bizony a parkolójeggyel nem csináltunk semmit. Nosza vissza, megkérdezni, hogy ezt ugyan hol és mikor kellene lenulláztatni - gondolta az egyszerű magyar vásárló, ha már otthagytunk 90 frankot, csak ingyen parkolunk, mint a moziban, de nem. Én őriztem a motyót, Bagoly visszaér és mutogat az automatára, papír bedug, gép pedig szenvtelenül közli, hogy óránként 1 frank a parkolás; a jegy szerint meg pont 1 óra 1 perccel ezelőtt tettük be a kerekünket a parkolóba, úgyhogy 2 frankot legyünk szívesek elhelyezni az megfelelő nyílásban... Némileg furcsálltuk a dolgot, de hát a fene se cipel ölben ennyi mindent, meg különben is a kocsit sem szántuk otthagyni, úgyhogy kiperkáltunk két frankot és lógó orral távoztunk. Azért megjegyzem, hogy az IKEA ezt a húzást kivéve nagyon is pozitív tapasztalat volt, ugyanis ugyanannyiba kerülnek a cuccok, mint otthon. Ez az 1000 forintos zürichi villamosjegy mellett igazi felüdülés volt. Ja és ha már itt tartunk...

A zürichi napos péntek délutánról

Bagoly egyik interjúja Zürichben volt, így be kellett mennünk pénteken Turgiból a 30 km-re levő Zürichbe. A cég parkolójában levő kijelölt parkolóhelyet egy Smart elfoglalta, sehogy sem fért mellé még egy Corsa is; úgyhogy vadászni kellett három utcával és öt kereszteződéssel arrébb egy parkolóház -2. emeletén egy parkolóhelyet. Éljen, a nagy P betű vadászása és a türelmetlenkedő Audis és BMWs közlekedők hamar kitermelték az első "ezek a svájciak hülyék, nem tudnak vezetni" mondatot, pedig Bagoly ritkán káromkodik vezetés közben. Miközben ő interjúzott, én bementem a belvárosba - itt vágtam hanyatt magam ismét az 4,10-be kerülő villamosjegyért, ami jelenleg 1000 forintot ér. Sütött a nap, volt vagy 15 fok, így mindenhol rengetegen voltak, péntek délután 3-4 körül, munkaidő után, sok bankár mind ment soppingolni; több angol szót hallottam mind németet, úgyhogy nem igazán sikerült hatékonynak lenni, leginkább csak különböző sorokban ácsorogtam... Nem baj, hétfőn folyt. köv., Bankkonto, Krankenkasse, mindenféle :)