Téli csodavilág

Pár hét déli nyár után Zürich igazi, szépséges téllel fogadott bennünket itthon. Szombat estére szakadt a hó, másnap reggelre pedig igazi ’winter wonderland’ lett a környékből – pedig ez nem gyakori, a tó miatt Zürichben és környékén rendszerint nem esik sok hó, megmaradni pedig még ritkábban szokott. Igaz, hogy most meg már bőven tavasz van, de ez a téli csodavilág még mindig jobb, mint ez a másfél hete tartó ’orkán feat. Dél-Anglia’ :)

Zürich belváros

A két balparti templom

Csúcsforgalom – vasárnap reggel egyedül itt van tömeg :)

Folyópart – már olvadozik, de még fehér :)

Zöld-piros, fehér takaró alatt

Télen is akad egy-két hajójárat a tavon – bevállaltuk :)

Következő megálló: Uetliberg

Az Uetliberget Zürich hegyeként is emlegetik. Hétvégente nagyon sokan kirándulnak minden évszakban, nyáron túráznak, télen szánkóznak. Szerintem friss hóval a legszebb.

Ugye?

Beterítve

Színház függönnyel és három fenyőszereplővel 

Lombhullató és örökzöld 

A Zürichsee csücske az ágak között

Csupafehér

Ágasbogas

Téli Zürich

A kiflialakú tó - Zürichsee

Zárókép :)

Télvíz idején az Uetlibergen

Japán kellemes késő őszi időjárása után arra értem haza Svájcba, hogy teljesen behavazódott. Nyilván a magas csúcsok közül vannak olyanok; melyek nyáron is fehérek, gleccser is akad egy-kettő; de erre a hétvégére tényleg az egész ország fehér lett. Lent a tópart környékén olyan 15 centi esett, gondosan letaposták a népek egy-két szakaszon; utána napokig élmény volt felcsúszkálni a vasútállomásig. Zürich tetején, avagy az Uetlibergen (844 m magas, helyi viszonyok mellett domb) viszont 40-50 centi hótakarót találtunk. Itt sétáltunk egy nagyot a gerincen vasárnapi egészségápolás gyanánt. Képek. Csak hogy lássék, néha Svájcban is előfordulunk :)

Megérte a kiadós reggeli után felállni a monitorok elől :)

Bújik a hó alatt

Hóláncnyom – ide enélkül nem mindig lehet feljönni

Magány

Hóívek

Zürichsee – a magas hegyek köddel/felhővel is betakarták magukat

Fenyőtörzsek

Fehérség :)

Szociológia, kövek és tükrök

Heti 50 órányi elfoglaltság, plusz minden nap oda-vissza egy-egy óra vonatozás önmagában kiteszi az ember idejének nagy részét, így most jutottam el oda, hogy mielőtt újabb anyaggyűjtő körútra indulnánk, beszámolok az előzőről. Nem jártunk messze, múlt szombaton a többé-kevésbé szép időre tekintettel sétáltunk egy nagyot a Limmat és a Zürichsee partján, valahogy így:

Rajtunk kívül még rengetegen döntöttek úgy, hogy a mai nap épp alkalmas erre, így többféle jellegzetes Zürichsee-látogató típuspéldányt tudtunk elkülöníteni a séta végére:
- "gyereklegeltető" (ismertetőjegyei: babakocsi, kismotor, homokozóvödör, nyúzott plüssállat, cumisüveg, pöttyös labda, 1-3 üvöltő/alvó/hisztiző/visító utód és égnek álló haj)
- "mama és mama kedvence" (ismertetőjegyei: mamán szemmel láthatólag drága és öreg öltözék, melyhez zsinór és a zsinór végén dülledt szemű, lapos, kerekekre szerelt olajoshordóra emlékeztető, tacskószerű képződmény; és ezek a madámok általában csoportosan sápítoznak a mai fiatalokról)
- "businessman asszonyt sétáltat" (ismertetőjegyeik: Gucci, Louis Vuitton és Armani minden mennyiségben, hatalmas napszemüveg a felhős ég ellenére, rövid séta után az első útba eső kávézóban nemtől függően egy gin/whisky vagy diétás kóla)
- "egészségőr" (ismertetőjegyei: rikító mez, nadrág, futócipő, fülhallgató és a járókelők cikázó kerülgetése - tényleg itt a legjobb neki futni, vagy népnevelési szándéka van?)

Ezek többé-kevésbé a Margitszigeten is megtalálhatók, ha nem is ilyen koncentrációban; amit viszont nem tudtam hova tenni, az a fiatalság jellegzetes csoportosulása: rengetegen voltak kint, kb. 12-25 közötti életkor, egy-egy pad körül ücsörögve, kólázgatva, sörözgetve - eddig semmi extra - viszont hordozható hangfalak voltak szinte minden ilyen kis csapatnál, amiből általában az öltözéküknek megfelelő muzsika bömbölt... Ahol sok pad volt egymás mellett, egész komoly hangzavar is volt - persze akinek a legnagyobb hangfala volt, az uralta a terepet. A legdöbbenetesebb az egészben, hogy a klasszikus amerikai high school kasztoknak felelt meg a helyzet: seggdekoltázsos, sapkás, cigiző rapperek; trampli, keze-lába hosszú, fiatal, mostezfiúvagylány? kinézetű tinédzserek; hatalmas karikafülbevalós latino beütésű, időnként táncoló bandák és kékvérűnek kinézni akaró, vastag sálakkal, blézerekkel, lóbált kocsikulcsokkal és iphone-okkal felszerelt huszonkevésévesek. Az egész jelenséget nem tudtam hova tenni, mintha egy kilométer hosszú menőző plázsra csöppentem volna, ahol a "majd mi megmutatjuk a tutit!" az alapbeállítás... Biztos nem jártam eleget az éccakában Budapesten, de ott nekem nem rémlik ilyesmi...

A szociológiai megfigyelésen kívül azért még fotózgattam is, innen a bejegyzés címe.

A tó partján egy kis szakaszon valaki ilyen kis Steinmannli-ket rakott össze - ezeket alapvetően a hegyekben használják, egymásra tesznek követeket az utak mentén egyfajta útjelzőnek. No persze azok nem pont így vannak egymáson, ezekben talán valami fémrúd lehet belül, hogy így megállnak, mert egy átlagos mezei Steinmannli sok, kicsi, lapos kőből van összerakva. Azért volt aki megpróbálkozott hasonlók építésével - Gnuuu figyelmébe ajánlom a kép jobb oldalán található füles kis barna-fehér izét, tündéri :)

Mindenesetre ezek a kis kupacok messziről is elég jól néztek ki, sokan kerültek egyet arrafelé, hogy közelebbről szemügyre vegyék...


A parkban a Zürichsee mellett egy-két kisebb tavacska akadt még, szépen tükröződtek :)

Visszafelé sétálva a Limmat mentén szintén a tükrökkel szórakoztam, például így:

meg így:

De a kedvencem egy teabolt volt, ahol a tányérokban levő teák be voltak jelölve a térképen, hogy honnan származnak - közben pedig a kirakatban a Limmat túlpartján levő házak tükröződnek... tükröm, tükröm, mondd meg nékem, melyik tea a legfinomabb e vidéken? :)

Climate KIC Festival

Utolsó hetünket három nap mély delírium, egy nap adrenalin, aztán egy nap depresszió jellemezte. A delírium részből nem sok rémlik, 10-12 órát ültünk az alábbi teremben, vagy ezerrel pötyögve, vagy a projektor körül a további feladatokat megvitatva.

A szerdai határidő nagyjából ugyanezt hozta ki mindegyik csapatból, rendszerint este hétig a helyszínen múlattuk az időt, de a sok munkában fel sem tűnt, hogy milyen gyorsan repültek a napok. A működésünket az alábbi szerkezet tehette lehetővé:

Ugyanis a derék svájciak a biztonság kedvéért félig-meddig különböző konnektorokat használnak, mint a kontinens többi része: háromvillás, vékony dugók mennek bele eredeti szándék szerint. A hazai vékonyvillás, illetve vékony fejű dugók, mint pl. a mobiltöltők remekül használhatók ott is, azonban a nagyobb fejű vagy vastagvillás dugók, mint például a laptop adapterek csak fizikai erőszak hatására kapcsolhatók a hálózatra, így a hét királya a hotelben 20 frank letétért szerzett adapter és még a kelenföldi Matchben 700 forintért beújított T-elosztó volt, ami rendszerint biztatóan villan egy nagyot, amint a harmadik laptopzsinór belekerül... A képen épp egy angol kolleginának is szolgáltattunk áramot, így még egy európai-brit adapterrel is megtoldottuk a dolgot, hogy teljes legyen a műalkotás. :)

A hosszadalmas egy helyben ücsörgés továbbra is félelmetes mozgási vágyat keltett az emberekben, ennek meg is találtuk a megfelelő levezetési módját: felfedeztük, hogy a Limmatnak van egy szakasza, ahol kétfelé válik és a kiszélesedő mesterséges mellékágban egy "uszoda" lelhető fel, itt próbáltuk levezetni a napközben felgyülemlett feszültséget. Különösen érdekessé tette a dolgot, hogy a folyónak itt is viszonylag erős sodrása van, nem nagyon lehet ellene úszni, így az ember lesétál a kis kiépített stégig, leparkolja a motyóját, aztán elindul felfelé a part mentén, a strand elején beugrik a hideg vízbe - brrr, tényleg az - és utána sodródik lefelé, mint egy darab fa, egészen addig míg el nem éri a megfelelő kiszállási pontot. Az egész processzusban számtalan vicces pont van, ugrás után hirtelen annyira hideg a víz, hogy az első néhány tíz méteren mindenki csak köpköd és fújtat, utána megpróbál felfelé úszni, de elkeseríti, hogy közben továbbra is lefelé halad, csak egy kicsit lassabban, majd pedig ráébred helyzetére, elkezd gondolkodni, hogy is kellene kikerülni élve ebből a kanálisból - jobbra-balra 3-4 m magas fal, a folyó sodrása bentről is elég gyors, nem feltétlenül megnyugtató a helyzet. A létrákat elérve az ember rájön, hogy bizony, egy félméteres padka is van a víz alatt, pontosan abban a magasságban, ahova egy laza mozdulattal a létra felé rugaszkodva beveri a térdét, majd pedig szentségelve megpróbál rákászálódni a betonteknő tetejére, ami tele van kicsi kecskekörömszerű kagylókkal, így kezét-lábát gondosan bevagdosva - mint ahogy a debrecenit szokás sütés előtt - kezd el felkúszni a létrán, csak hogy egy újabb körre induljon. A fenti monológ ellenére kifejezetten frissítő hatású a dolog, csapatban még jó buli is, de azért harmadik körre már kevesen vállalkoznak :)

A három nap melóval és esti túlélőúszással fűszerezett delíriumi állapot után csütörtökön a Climate KIC Festivallal töltöttük a napot, ez a fancy megnevezése a záróeseménynek. Délelőtt meghallgattuk mind a kilenc csapat előadását, ebéd után kihirdették a nyertes csapatot is, szerintem övék volt az egyik legjobb ötlet, arra dolgozták a tervüket, hogy hogyan lehet adatközpontokból, szerverparkokból származó hulladékhővel közelben elhelyezkedő üvegházakat fűteni. A közönségdíjas ötlet egy ghánai komposztgyártó projekt lett, kíváncsi vagyok, hány ötlet valósul meg ténylegesen a kilenc közül, mert egyik-másik igencsak jónak tűnt az előadások alapján.Az eredményhirdetés után este az ETH főépületének tetején az étteremben vendégeltek meg minket vacsorával. A kajánál sajnos azonban az étterem kilátása sokkal menőbb volt...

... bár ezzel a panorámával nem sok mesterszakács tudna versenyezni. A csapat így sokkal több időt töltött bámulászással, mint táplálkozással, de így legalább remek fotótémát szolgáltattak nekem :)

A felhők egyébként is jól néztek ki...

... így aztán időről időre be kellett kergetni az embereket a következő fogásokhoz, mert magunktól nem annyira akaródzott bemenni.

A vacsora után egy záróbulival vártak minket egy második emeleti Estike jellegű helyen és kifejezetten meglepő volt, hogy a kezdeti "igyunk egy sört aztán dobbantsunk egy menőbb helyre" felkiáltásból nagyon jó buli kerekedett ott a helyszínen, hajnali háromkor kóboroltunk hazafelé a szálloda irányába, ahol mindenki az ugrándozástól sajgó lábfejeit emlegette egész úton :)

Pénteken reggel igen kómásan találtuk a bandát reggelinél, de nem nagyon szenvedhettünk sokáig a kávék mellett, mert délelőtt még egy ilyen wrap up sessiont túl kellett élni; az értékelő kérdőív kitöltése, a fotók utolsó másolása és pendrive-ok csereberéje közepette megkaptuk a bizonyítványainkat, miközben már volt, akinek el kellett köszönnie a többiektől, megkezdődött az invázió a vasútállomás, illetve a reptér felé. A program után a csökkenő létszámú csapat még benevezett egy utolsó közös ebédre...

... aztán délután - nincs jobb dolgunk alapon - egymást kísérgettük ki a vasútállomásra kisebb-nagyobb csapatokban, aztán este hat felé már kezdtünk igencsak megfogyatkozni, jómagam szomorúan a hotel halljában ragadtam e-maileket írogatva. Nyolc körülre kikeveredtem a repülőtérre, hogy begyűjtsem Bagoly ügynököt, aki svájci mintavételre érkezett a porcukros dombok országába. Szerencsére a nagy búcsúzkodás közepette ez azért pozitív irányba mozdította el a hangulatmérőmet :) Némi késés után a cuccokkal a nyakukban felkerekedtünk Badenen keresztül célpontunkhoz, egy Turgi nevű metropoliszba, ahol Hegyibéka ügynököt látogattuk meg, aki nagyon kedvesen vendégül látott bennünket a hétvégére, sőt csokifondüt főzött nekünk gyümölcsökkel és szombaton nem semmi túrára vitt minket, amiről a következő bejegyzésben fogok beszámolni.

Challenge Uetliberg and a lazy rainy Sunday

A kettővel ezelőtti hétvégén - soha nem fogom magam utolérni - a csapat 80%-ban úgy döntött, hogy hódolunk a svájci nemzeti sportnak, vagyis hegyet fogunk mászni, már ha bele is pusztulunk másnapra. A svájciak ebben a tekintetben két csoportra oszlanak, az egyik szöges bakanccsal a lábán születik, míg a másik csoport kizárólag oda megy fel, ahova vasút, lift vagy sherpás gyaloghintók is járnak. Ez egyébként ugyanígy van a síeléssel, vagy előbb csúsznak mint járnak, vagy soha életükben nem mennek sípálya közelébe, legalábbis helyi munkatársunk, Hegyibéka ügynök elmondása szerint. Kilétére fény derül majd később, de azért sejthetitek is... Na, lényeg az, hogy a csapat egyik fele szombaton reggel fél kilenckor elviharzott a Grosser Mythenre, hogy kellően bedurrantsa az összes harántcsíkolt izomszövetét, míg a lazábbik fele, velem együtt még reggel tízkor a kávé és a főtt tojás mellett is csak erőt gyűjtött az Uetliberg megmászására.

Kiderítettük, hogy van egy olyan lehetőségünk, hogy elvillamosozunk viszonylag közel a hegy tövébe, ahonnan potom 350 métert mászva elérhetjük a kilátót, ami 871 m-es magasságban kezdődik - alulról. Mit nekünk egy kis séta, jót tesz a mozgásszervi nyavalyáinknak, meg jobb lesz utána hűsölni a tóban, nekiindultunk. Fel is értünk vagy egy óra alatt, de olyan kemény emelkedőn és kiépített 45 fokos dőlésszögű szerpentinen vezetett az út, hogy majd elájult a csapat, mire felértünk a gerincre. A vádlijaink ha tehették volna valószínűleg méltóságteljesen üvöltöttek volna, így kifejezetten jól esett, hogy a kilátót és annak a tetejét egy idő után már lépcsőkön lehetett megközelíteni. A gerinc mentén egy elég jól kiépített Wanderweg várja a kirándulni vágyókat, ezt érdemes megnézni, ha erre jártok, nem vészes és időnként igazi álalpesi táj is jár hozzá - álalpesi a következő szombati értelemben, ahol ugyanezt 1900 méteren is előadják a tehenek. A kolomp, a zöld fű és a barna tehenek kombinációja itt is megvan persze, csak a lila Milka logó hiányzik :)

Fentről kifejezetten jó a kilátás, bár a nagy hegyeket eltakarták a felhők, ami azért igazán nem illendő, de nem sokat tehettünk ez ellen.

Zürich sem néz ki rosszul innen...

... de nekem nagyon tetszettek az átellenes irányban található kis völgyaljában lelhető falvacskák, melyek néha egymást érik, de biztos nagyon kellemes lakóhelyek lehetnek. :)

Próbáltam egy panorámaképet is alkotni, ami tökéletesen úgy néz ki, mintha a második és a harmadik harmad között valamit nagyon csúnyán elpiszkáltam volna, de ez a valóságban is többé-kevésbé ilyen, a második képen levő mező és bocik pont ott vannak :)

A kilátó mellett az étteremben egy nagyon vicces dolgot lehetett látni, ide hordták ki a fondümelegítő kis pitliket hűlni, gondolom hogy ne a kedves vendégek orra alatt füstölögjenek egy idő után...

A kilátó után a csapatunk tovább osztódott: egy része az embereknek megelégelte a mászást, néhányan viszont sétáltunk még egy órát a gerincen, hogy aztán teljesen megérdemelten töltsük a délután hátralevő részét a tóparton való alvászattal. :)

Vasárnap igencsak lógott az eső lába, a mi lábaink meg be voltak durranva, az emberek terpeszben közlekedtek és feltűnően nehezen álltak fel vagy ültek le, így alapvetően rehabilitációs célú alvással és mérsékelt mozgással töltöttük a napot, viszont én egy rövidebb sétát azért beiktattam a városban, gyógytorna címén. Így felfedeztem, hogy az eső miatt a Limmat egyik csatornája, aminek a partján akartam sétálni, eléggé ellehetetlenítette a dolgomat:

Eredeti tervemtől eltérően végül megtaláltam a botanikus kertet, itt ajtókat ugyan nem, de aranyos kis lépcsőket sikerült fényképezni.

Olyat is, ami kanyarodott.

A Limmat-csatorna mentén később újabb sportolási lehetőséget fedeztem fel, két vízilabdakaput, amit le lehet ereszteni a víz fölé.

Csak tudnám a ráúszást hogy oldják meg, hiszen egy kis sodra azért itt is van a víznek, vajon mi dönti el, hogy melyik csapatnak kell árral szemben úsznia a kapuhoz?

Hogy kellően illusztráljam a feladatot, ezt a kacsacsaládot nem sokkal feljebb fotóztam, szegény kiskacsáknak igen komoly feladatot jelentett a dokkolás, az egyik csak harmadszor tudott kimenni a partra, első két alkalommal kétségbeesetten hápogva méltatlankodott a folyó bánásmódja ellen. Szerencsére a mamája mindig megbiztatta egy kicsit, mire harmadszorra már ki tudott totyogni a magasabb lépcsőfokig :)

A vízpart után egy kicsit a belvárost is szemügyre vettem, találtam szimpatikus belső udvarokat például, mennyire jó lehet, amikor ez a sok étterem kipakolja az asztalkáit, sok vendég körülöttük, vacsora, stb...

Hazafelé menet pedig sikerült egy záróképnek is alkalmas "Essence of Zurich" fotót lőnöm, legyetek jók, már csak 3-4 posztra való anyagom maradt, így lassan majd teljes gőzzel átadom a stafétabotot Mókus és Maci ügynököknek, de addig még lesz majd egy Climate KIC Festival, egy 2109 m-es magasságba vezető Druesberg-túra és természetesen majd Bagoly ügynök is beszámol az ellene elkövetett gyilkossági kísérletről...