"Wembley is the cathedral of football."

Újabb csokiszerzési lehetőség kedves olvasóim előtt, kitől származik a poszt címe? A Google-be nem ér beírni, az nekem is megy :)

Nos, akkor a történet: a vasárnapot az összehasonlításoknak szenteltük, górcső alá vettük ugyanis Anglia legnagyobb stadionját és a főváros legnépszerűbb kilátóját is, melyek rendre erős versenybe szálltak a Stade de France-szal és az Eiffel-toronnyal. Következtetéseket nem vonok le, de mind a négyet érdemes megnézni, ez a tapasztalat; minimális futball-érdeklődésűeknek megbocsátható az első csoport kihagyása, de az Eiffel-torony és a London Eye mindenképpen kötelezőnek minősülnek, ha valaki Párizsba, illetve Londonba látogat. Mellékes információ: ennél fogva irdatlan hosszú sor van mindegyiknél, vegyetek előre online jegyet, még olcsóbb is.
Praktikus okokból - túl sok képet szeretnék megosztani veletek - szétkapom a vasárnapot két részre, az első célpontunk története olvasható a továbbiakban. Mintegy háromnegyed órás metrózás és összesen fél órányi séta után tehettük be a lábunkat az alábbi szentélybe, ez ugyan csak egy látványterv, de már majdnem ilyen jól néz ki a dolog élőben is.

Igen, a New Wembley Stadiumról van szó, mely az egyik központi úticélja volt a hétvégénknek, pláne, hogy Bagoly ügynök lemaradt a Stade de France-ról. A stadion a futball otthona, többek a futball temploma néven emlegették, sőt, a poszt címe már szuperlatívusznak is tekinthető, lényeg, hogy Wembley az angol válogatott otthona. A témában igen eltérő személyes véleménnyel rendelkezik Bagoly és Zsebibaba, míg utóbbit napokig tartó letargiába taszította Lampard meg nem adott gólja, mely nyilvánvalóan a vonal mögött pattant fél méterrel; addig előbbi szimplán a "falábúak" kifejezéssel szokott utalni a háromoroszlánosokra.

A stadionnéző túrát két idegenvezető tartotta, nagyon profin tették a dolgukat minden tekintetben, a megfelelő mennyiségben alkalmazott szarkazmus konstans vigyorgásra késztette az emberek nagy részét. Elsőként végig kérdezték minden résztvevő nemzetiségét, így a németek sokszor megkapták az utalást az ominózus gólra, de mi sem úsztuk meg, az angol válogatott ugyanis a következő mérkőzését augusztus 11-én Egervári Sándor gárdája ellen fogja vívni. - Ekkor majd 90 percre lemondok britmániámról és nagyon reménykedem majd az angol kapusok fantasztikus tehetségében (már ami a potyákat illeti), mert ez így helyes, de remélem nem lesz hosszabbítás. :) - A vasárnapi túrát az 1966-os felső léc (érdekessége itt, mindenki döntse el maga, hogy hol látta a labdát pattani) és a különböző kupák megtekintése után rögtön a stadion tetején kezdtünk, ahonnan elég jól be lehetett látni az egészet, impresszív egy darab, főleg ezzel a piros dizájnnal.

Itt is sokszor rendeznek koncerteket, U2, Madonna, AC/DC mind jártak erre, de az új Wembley-ben elsőként George Michael lépett fel, olyannyira ő akart lenni az első, hogy még előzenekara sem volt a fellépésen. Azóta persze voltak még hasonló, kifejezetten brit kötődésű koncertek, pl. a Coldplay vagy a Muse nagysikerű koncertjei (Muse lesz szeptemberben is, kár hogy már nem leszek itt), de valami Take That is rendezett itt reunion bulit... Szóval elég szép listát tudtak eddig felmutatni, nem beszélve a régi Wembley-ről, ahol 15 koncerttel Michael Jackson vezet, de a Rolling Stonestól az ABBÁ-n keresztül Johnny Cashig sokan megfordultak errefelé.

Mégiscsak egy stadionról van szó, leginkább foccantani (© Józsi bácsi, egykori testnevelőtanárom) szoktak a gyepen, néha beesik egy-két rögbimérkőzés, több ligából is, sőt 2007-ben hosszú idő után itt rendeztek először hivatalos NFL-mérkőzést Európában, ahol a New York Giants 13-10-re elverte a Miami Dolphinst, Eli Manning kezdő touch-down-jával, ami azért nem rossz egy quarterbacktől. Időnként különböző technikai sportágaknak is helyet adnak, gurigáztak már itt F1 -es, NASCAR-os autók és motorok is (legalábbis a bemutató film alapján). Még egy érdekességet azonban kiemelnék, a régi Wembley-ben gyakran tartottak agárversenyeket, melyek igen népszerűek voltak, az elsőt 1927-ben egy Spin nevű kutyu nyerte meg 50 000 néző előtt. Olyannyira fontos volt annak idején ez, hogy az 1966-os vb Urugay-Franciaország meccsét egy másik stadionban kellett lejátszani, mert már korábban leegyeztettek egy agárversenyt arra az időpontra. Éljenek az agarak! (És nagyon hiányzik a sajátom, innen is eszembe jut minden nap, pláne hogy itt sok agarat sétáltatnak fel-alá a parkokban és az utcákon is...)

A sok sport között mégiscsak a futball a legfontosabb a Wembleyben, minden évben itt tartják az FA Cup döntőjét, ami érdekes módon majdnem azonos súllyal esik a latba egy csapat megítélésénél, mint a Premier League bajnoki címek. Néha beesik egy-egy BL-döntő is, például a következő, nem bánnám, ha arra valami varázslat révén kapnék egy-egy jegyet; de a 2012-es olimpia női és férfi futballtornájának döntőjét is itt fogják tartani. Hát, ha ezek még nincsenek is biztosan a tarsolyomban, az FA Kupával már közeli barátságot köthettem :)

Az aréna mellett megnézhettük a Royal Boxot - éppen a szélén ácsorgok, itt adják át az összes kupát, érmet, nyereményt - ami az FA Cup esetében His Royal Highness Prince William of Wales személyes gratulációjával jár együtt, ő ugyanis a The Football Association elnöke. Vajon mennyi tényleges elnöki munkát kell végeznie? Nem hinném, hogy agyonterhelnék... A képen természetesen a kék székek szolgálják a kékvérűek kényelmét.

A sátrak, amit a pályán láttok, mozogtak, kb. fél percenként arrébb mentek tíz centit, valami speciális módszerrel összesen hárommillió szintetikus szállal rögzítették a gyeptéglákat a tour guide-jaink elmondása szerint.

Utunk során az öltöző is sorra került, viszont itt a francia példával szemben ki merték tenni a legfrissebb mezeket - szerencsére Rio Ferdinandé is kint volt, jelenlegi sérülése ellenére.

Az öltözők felszereltsége igencsak hasonlított a Stade de France öltözőire, hajszárító, masszázsasztal, minden van, ami kell, de azt azért megtudhattuk, hogy pl. David Beckham külön listát küld arról - gondolom az ügynöke küldi, nem ő maga - hogy milyen krém, hidratáló és zselé álljon rendelkezésére a meccs előtt és után :) A játékoskijárót padlótól plafonig a kezdő 11 képei borítják, nehezen tudom elhinni, hogy ez segít az angol csapatnak a meccsek előtt, ennyire nem lehetnek nárcisztikus személyiségek... Viszont a vörös-fehér pokol segít elhitetni az ellenféllel, hogy itt a vég, nincs tovább, ebből verés lesz.

A sajtószoba sem semmi, ebben az egyben mindenképpen lekörözték a Stade de France-ot, ahol csak időszakosan rendezik be. A meccseknél általában egy-másfél óraval a lefújás után kezdődik a sajtótájékoztató, rendszerint középen ül a Fabio Capello (vagyis az angol edző bá'), bal oldalán az ellenfél kapitánya, jobb oldalt pedig a meccs legjobb játékosa. Egy érdekes sztorit ezzel kapcsolatban is elmeséltek a kalauzaink: hosszabb ideig tartott a sajtótájékoztató, mint maga a meccs, amikor 2007-ben Steve McLaren irányítása alatt kikapott az angol válogatott a horvátoktól 3-2-re és ezzel nem jutott be a 2008-as EB-re. Biztos nem a gratulációk sora nem ért véget időben...

A stadionban kiállították azt a kelyhet, ami az 1948-as Olimpia lángját tartotta, kicsit más design, mint a berlini Olympiastadion kelyhe (fotó itt), de valószínűleg mindkettő megfelel a célnak.

A Wembley után a belváros felé vettük utunkat, felkerestük a Picadilly Circust, azóta is az It's a long way to Tipperarry című dalocskát dudorászom (a link nem tökéletes, a dal a lényeg, nem a videó), lassan az agyamra megy. De ezzel együtt érdekes volt látni a gyerekkorom óta ismert dal helyszínét, valahogy mindig is hatalmas helynek képzeltem el a Picadillyt, de valójában nem túl nagy :)

Itt betértünk a Cool Britannia elnevezésű szuvenírtengerbe, muszáj megmutatnom az emblematikus figurájukat, nagyon tuti.

Későbbi sétánk során sokat kavarogtunk erre-arra, beiktattuk a Covent Gardent, a Trafalgar Square-t és a Downing street-et is, ahol abban a szerencsében volt részünk, hogy nyitva leltük a kaput, így részben rácsmentes fotók készülhettek.

Útközben leltem erre a kis fantasztikus ablakpárkányra, már nem emlékszem, hogy hol pontosan, de nagyon megtetszett.

Késő délután bevállaltunk egy kis hajókázást a Temzén, ha már egyszer Londonban járunk címmel, érdekes történeteket mesélt a fickó a mikrofon végén, a látványosságok nagy részét már ebben a blogban is sorra kerítettük, így inkább kiemelem a legérdekesebbeket: az alábbi kép a Tower előtt készült, a kép közepén levő szép aranyszínű felirat a lényeg - Entry to the Traitor's Gate. Eredendően csak egy mezei kapunak készült, hogy a folyó felől is el lehessen érni a Towert, a 17. században azonban az börtön leendő rabjait is elkezdték ezen keresztül a Towerbe fuvarozni. Általában a város felől haladtak a Tower felé, felemelő látvány gyanánt pedig a London Bridge párkányaira feltűzdelt korábbi elítéltek alkatrészeiben gyönyörködhettek az elítéltek, yummiiiii, biztos nagyon tetszett nekik... Mindenesetre erről ma már leszoktak, leginkább VIII. "Sokfeleség" Henriknek volt szokása megunt házasfeleit a fenti kéjutazásra küldeni, Anne Boleyn és Catherine Howard is erre a sorsra jutott.

A másik érdekesség pedig a legrégebbi ember alkotta ojjektum, amit Londonban láthatunk, igaz nem itt készült, hanem a hieroglifák országában: egy háromezer-ötszáz éves obeliszkről van szó, melyet a Egyiptomból szállítottak ide az 1800-as évek elején, köszönetképpen a brit hadsereg nílusi és alexandriai csatában nyújtott segítségéért. Ezen obeliszk párja new Yorkban, a Central Parkban található (nem néz ki rosszul ott sem, de azért mégiscsak jobb lenne neki talán a hazájában), valamint van egy nagyon hasonló példány Párizsban is, a Place de la Concorde kellős közepén. Kleopátra tűiként is emlegetik őket.

Vasárnapi utolsó programpontunk a London Eye volt, erről azonban külön posztban számolok be, túl sok képet sikerült összehozni (minden összevetve most járok kb. 2500-nál, pedig még két és fél hét vissza van). Így hát a következő mese ennek a tetejéről fog szólni: