Mondays are for Museums

Hétfőn több úticéllal indultunk neki a napnak, de a nagy tömeg eltérített a Science Museumnál (nem baj, majd két év múlva megnézzük); a 15 fontos belépő pedig elkedvetlenített bennünket a Westminster Abbey-nél. Utóbbiban jártam hat évvel ezelőtt, akkor nagyon tetszett, de ha jól emlékszem, akkor még ingyenes volt. Rengeteg sír van a bazilikán belül, egy csomó költő, egy rakás uralkodó meg olyan neves személyiségek, mint Sir Isaac Newton vagy Charles Darwin, szóval majd egyszer azt is megnézzük...

Ezen kitérők után nem tudtunk sokat filozofálni, a harmadik jelölt lett a nyerő: meglátogattuk a London Transport Museum-ot, ami utólag nagyon jó választásnak bizonyult, nyolc fontért is. Gyakorlatilag a tömegközlekedés összes londoni formájának részletes bemutatójáról van szó, egészen az 1800-as évek elejétől. Kezdésként a ló vontatta omnibuszok és postakocsik vannak kiállítva, meglehetősen jó állapotúak, annak ellenére, hogy van, ami már idestova 200 éves. Ezek a horse busok nagyon népszerűek voltak, kb. úgy működtek, mintha minden vonalat más alvállalkozó működtetne a BKV-nál, egy vonalon néhány kocsi járt (inkább egy naponta többször), ezt lehetett használni egyfajta hibridként a taxi és a busz között).1860-ban kezdték építeni az Underground Steam Railway-t, kibontjuk-betemetjük módszerrel, leginkább kétkezi munkával, az első vonal Paddington és Farringdon között 1863-ban nyílt meg. Érdekes, hogy Európa második földalatti vasútja csak 33 évvel később nyílt meg a nagyközönség előtt, ezt is feltehetném találós kérdésnek, sőt fel is teszem, na hol? Guglizni továbbra sem ér... Szóval, ezek a földalatti vasutak Londonban a kezdetek kezdetén cseppet sem rendelkeztek kellemes környezettel, a kocsik zárt ablakain kívül ugyanis olyan irdatlan füst volt az alagútban, hogy melegebb napokon kifejezetten fulladozni lehetett a peronokon. Mivel akkoriban nem vitték túlzásba a szigeteléstechnológiát, az utasok is néha "mild form of torture" szavakkal illették a földalatti gőzmetrót. Alább egy térkép a már kicsit előrehaladottabb hálózatról, ez volt a mai tube előfutára.

Az 1900-as évek elején London növekedésével az igény is megnőtt az ingázásra, ugyanis ez egybeesett azzal az időszakkal, amikor kihullott az "ipari forradalom méregfoga", egyre több lett a zöldövezet, sokan kiköltöztek a belvárosból - mondjuk a mai Kensington vagy Notting Hill területére, melyek jelenleg az 1-es vagy esetleg 2-es zónában vannak a londoni tömegközlekedésben az 5 zóna közül. A lóbuszok már nem voltak alkalmasak ezekre a távokra, tömegével nyíltak meg az új vonalak, sőt megjelent az off-peak kérdéskör is: csúcsforgalmon kívül olcsóbb volt utazni, ami ma is így van. A metró villamosítása és az alagútbélelő technikák lehetővé tették a mélyebb és hosszabb alagutak építését, bár a munka nagy része továbbra is kézzel folyt. A bélelés azért volt ennyire fontos, mert London alatt viszonylag puha, agyagos kőzet van, amit könnyű fejteni, de nem nagyon van tartása, alagútovolumenben majdnem a löszbe fúrt alagutakkal vetekszik :)A metrókocsik dizájnja nem sokat változott az elmúlt 100 év alatt, legfeljebb a fát helyettesítette a műanyag. A metrótérképek is hasonlóak - kivétel az új vonalak hozzáadódását. Ez a kis térkép az 1948-as Olimpiára készült, egy modern nyomtatással simán elmenne ma is.

A metró a budapestihez hasonlóan óvóhelyként is megállja a helyét, igaz nem a hidegháború alatti időszakban, hanem a II. világháborúban. Volt olyan éjszaka is a Blitz idején, hogy több mint 175 ezer ember aludt a metróállomásokon. Utóbbi kapcsán meg is felhívnám a figyelmet a tube egyik kampányára: "tube or false" plakátok minden metrókocsiban vannak, érdemes őket végignézni itt, érdekes sztorikat hoztak össze a metró római kori maradványairól, az állomásnevek statisztikájáról és a tube kísérteteiről.A Underground mellett természetesen a felszíni közlekedést is részletesen bemutatják, a double-deckerek egészen kezdeti formáitól kezdve minden ki van állítva, még a legújabb buszokból is van egy vezetőfülke, de a népszerűség miatt ezt nem tudtuk meglátogatni belülről: apukák és kisfiúk hosszú sora állt a kormány előtt, hogy egy kicsit mindenki buszvezető bácsit játszhasson. Külön pavilonban taglalják a taxikat, bicikliket, az Overgroundot, a DLR-t (Docklands Light Railways) és a kemény 2 azaz kettő darab villamosvonalat...

Két plakátot szeretnék még elétek tárni, az egyik azért tetszett nagyon, mert remek példája az általam kifejezetten kedvelt szemléltetési módszernek, a mennyiségek képes ábrázolásának, na sok a szöveg, a plakát magáért beszél, íme:

A másik plakát pedig a 90-es évek elején készült művészeti alkotás, mely csak elsőre néz ki metrótérképnek, ezen érdemes elböngészgetni, találtok ismerős neveket :)

A múzeum után egy kis belvárosi séta kitérővel visszasiettünk South Kensingtonba, hogy Bagoly magához vehesse saját hét kilónyi cuccát, amibe "túl sok motyóm van, nem fér be a bőröndbe" címmel Zsebibaba további hét kiló cuccot helyezett el hazavitel céljából. Így aztán Bagoly sűrű szentségelések közepette, Zsebibaba pedig bűnbánó tekintettel, de a bőrönd súlyának csökkenésével növekedő túlélési esélyeire gondolva indult el a St. Pancras felé. Szerencsére a húsz percnyi metrózás végére a kedélyek lehiggadtak és szereplőink búcsút vettek egymástól, hogy legközelebb Zürichben találkozzanak, ahol meglátogatnak majd egy régen látott kedves illetőt is... :)

London Eye View és a pelikánok

A London Eye a Temze partján található, szép kifejezéssel élve "srégen" a Houses of Parliamenttel szemben. Az egész szerkenytű 135 m magas, összesen 32 kapszulát visz körbe-körbe, egy ilyen kis hordó 40 perc alatt teszi meg az utat, ez alatt lehet csodálni az alant elterülő látványt. Nem is taglalom tovább a paramétereket, észak-északkelet felé indulunk, ugyanis ezen a rövid szakaszon a Temze délről északra folyik.

Az első képen összesen kettő híd látható, ami valójában egy plusz két fél: középen a Hungerford Bridge nyújtózkodik (ezt csak írott forrásokból tudom, senki nem hívja így), kétoldalt a fehér kábelek pedig a Golden Jubilee Bridge két sétányát tartják. A belső híd vasúti forgalmat bonyolít, a külső pedig gyalogosokkal és biciklisekkel van tele; de valójában a kettő együtt leggyakrabban Charing Cross Bridge néven említtetik, mivel erre a pályaudvarra futnak be a vonatok a híd után közvetlenül (a Charing Cross a kép bal szélén, félig egy másik dimenzióba ugrik éppen, ezért látszik elmosódottnak - vagy csak retkes volt a kapszula üvege).

Kicsit magasabbról már a Waterloo Bridge is látszik, jobb oldalt a távolban a City felhőkarcolói, az előtérben a sárga zászlókkal pedig a Royal National Theathre fantasztikus betonépülete, aminél nemhogy az új Nemzeti Színház, de még a Művészetek Palotája is szebbre sikerült...

A City kicsit közelebbről (ez nem azonos a Docklands-zel, az délkeletebbre van), a kúp alakú épület a Swiss RE biztosítótársaság épülete. Baloldalt ki lehet szúrni még a Saint Paul's Cathedral kupoláját, de a tükröződés és a külső porréteg megnehezíti a feladatot.

Áttérünk keletre, a Temze a hátunk mögött, a méretes lapostető pedig a Waterloo pályaudvar teteje, láthattok egy kígyózó piros vonatot is, de ezen kívül Délkelet-London nem sok speciális dolgot tartogat, az érdekességek mind északnyugatra találhatóak. Egy-két irodaház akad, de a magasabb épületek már inkább itt lakóházakat jelentenek.

Délen sem sokkal menőbb a helyzet látványosságokat illetően, észak és nyugat szinte mindet elhappolta. A híd a Lambeth Bridge, de ez is már újabb keletű építmény, nincsenek olyan zaftos sztorijai mint például a London Bridge-nek, ami már több mint 800 éve figyel a Temze felett.

Északnyugat sokkal jobban járt, mint bármelyik másik negyed: a történelmi London nagy része itt található. A legnyilvánvalóbb természetesen a Houses of Parliament, ami valójában délnyugati irányban fekszik a London Eye-tól, jól néz ki felülről is, csak ezt is felújatgatják egy picit, ezért lett részben becsomagolva. A közismert Big Ben név egyébként csak a nemes egyszerűséggel Clock Towernek nevezett toronyban található harang neve, óránként kondítják meg, a közbenső dallamokért négy kisebb harang felelős.

A parlament mellett a Temze-parton nagyrészt kormányzati épületek, illetve irodák, egy sorral beljebb azonban már a Whitehall széles utcája látható, a kép közepén levő két nagyjából egyforma négyszögletes épület között fut a Downing Street, ahol a 10-es ház a mindenkori miniszterelnök lakhelye. A két épület mögött a St. James's Park, közepén a tóval, mögötte pedig a zöld fészekben a Buckingham Palace. A kép jobb szélén ez előtérben a zöld tetős vityilló a Ministry of Defence széle, biztonsági okokból "felszín +/- 12 emelet" paraméterekkel rendelkezik, a hadsereg irányításától kezdve a terrorelhárításig minden itt összpontosul.

Ezen a képen jobban látszik a Ministry of Defence, mögötte a nagy sárga placcon a királyi lovas testőrség tart ünnepélyes őrségváltást minden reggel nyolc órakor, az egyöntetű sárga házak a St. James's Park északi szélén pedig a The Mall házikói, ez az út vezet a Trafalgar Square-től a Buckhingam-palotáig, így kb. megfeleltethető a Champs Elysées rövidített és parádézásra szűkített verziójának.

Vasárnaponként lezárják, ilyenkor a St. James's Park megnyúlik egy kicsit ebbe az irányba. A legérdekesebb a képen egyébként szerintem a felhőkön átsütő nap, aminek a széle éppen a Wembley ívére esik, jobb oldalt látható a nagyított verzión, ez a szerkezet tartja a stadion tetejét, majdnem olyan magas, mint a London Eye.

A 40 perces körutazás után még elsétáltunk a már sokat emlegetett St. James's Parkba, ahol legnagyobb meglepetésünkre megtaláltuk a pelikánokat: a tó egyik szigetén ücsörögtek alváshoz készülődve, nem próbáltuk etetni őket, meg egyébként is messze voltak...

A parkban ücsörgöve még megfigyelhettük, hogy egy rendmániás hattyú újra és újra kizavarja a kacsák méltatlankodó csapatait a partra; de itt is érvényesült a sok lúd meg a disznó esete, a renitens hápik mindig visszamerészkedtek a tóba, amivel fejvesztett úszkálásra késztették szerencsétlen control-freak hattyút. Utóbbi teljesen össze volt zavarodva, fel-alá úszkált vízben és próbált rendet csinálni, de nem nagyon értettük, hogy a kacsák miért nem alhatnának a tavon, nagyon kétségbeesett pótcselekvésnek tűnt a hattyú szélmalomharca. Talán el kellene vinni pszichológushoz...

A mai záróképen London Eye, tó és kacsa is van, szép álmokat mindenkinek!

"Wembley is the cathedral of football."

Újabb csokiszerzési lehetőség kedves olvasóim előtt, kitől származik a poszt címe? A Google-be nem ér beírni, az nekem is megy :)

Nos, akkor a történet: a vasárnapot az összehasonlításoknak szenteltük, górcső alá vettük ugyanis Anglia legnagyobb stadionját és a főváros legnépszerűbb kilátóját is, melyek rendre erős versenybe szálltak a Stade de France-szal és az Eiffel-toronnyal. Következtetéseket nem vonok le, de mind a négyet érdemes megnézni, ez a tapasztalat; minimális futball-érdeklődésűeknek megbocsátható az első csoport kihagyása, de az Eiffel-torony és a London Eye mindenképpen kötelezőnek minősülnek, ha valaki Párizsba, illetve Londonba látogat. Mellékes információ: ennél fogva irdatlan hosszú sor van mindegyiknél, vegyetek előre online jegyet, még olcsóbb is.
Praktikus okokból - túl sok képet szeretnék megosztani veletek - szétkapom a vasárnapot két részre, az első célpontunk története olvasható a továbbiakban. Mintegy háromnegyed órás metrózás és összesen fél órányi séta után tehettük be a lábunkat az alábbi szentélybe, ez ugyan csak egy látványterv, de már majdnem ilyen jól néz ki a dolog élőben is.

Igen, a New Wembley Stadiumról van szó, mely az egyik központi úticélja volt a hétvégénknek, pláne, hogy Bagoly ügynök lemaradt a Stade de France-ról. A stadion a futball otthona, többek a futball temploma néven emlegették, sőt, a poszt címe már szuperlatívusznak is tekinthető, lényeg, hogy Wembley az angol válogatott otthona. A témában igen eltérő személyes véleménnyel rendelkezik Bagoly és Zsebibaba, míg utóbbit napokig tartó letargiába taszította Lampard meg nem adott gólja, mely nyilvánvalóan a vonal mögött pattant fél méterrel; addig előbbi szimplán a "falábúak" kifejezéssel szokott utalni a háromoroszlánosokra.

A stadionnéző túrát két idegenvezető tartotta, nagyon profin tették a dolgukat minden tekintetben, a megfelelő mennyiségben alkalmazott szarkazmus konstans vigyorgásra késztette az emberek nagy részét. Elsőként végig kérdezték minden résztvevő nemzetiségét, így a németek sokszor megkapták az utalást az ominózus gólra, de mi sem úsztuk meg, az angol válogatott ugyanis a következő mérkőzését augusztus 11-én Egervári Sándor gárdája ellen fogja vívni. - Ekkor majd 90 percre lemondok britmániámról és nagyon reménykedem majd az angol kapusok fantasztikus tehetségében (már ami a potyákat illeti), mert ez így helyes, de remélem nem lesz hosszabbítás. :) - A vasárnapi túrát az 1966-os felső léc (érdekessége itt, mindenki döntse el maga, hogy hol látta a labdát pattani) és a különböző kupák megtekintése után rögtön a stadion tetején kezdtünk, ahonnan elég jól be lehetett látni az egészet, impresszív egy darab, főleg ezzel a piros dizájnnal.

Itt is sokszor rendeznek koncerteket, U2, Madonna, AC/DC mind jártak erre, de az új Wembley-ben elsőként George Michael lépett fel, olyannyira ő akart lenni az első, hogy még előzenekara sem volt a fellépésen. Azóta persze voltak még hasonló, kifejezetten brit kötődésű koncertek, pl. a Coldplay vagy a Muse nagysikerű koncertjei (Muse lesz szeptemberben is, kár hogy már nem leszek itt), de valami Take That is rendezett itt reunion bulit... Szóval elég szép listát tudtak eddig felmutatni, nem beszélve a régi Wembley-ről, ahol 15 koncerttel Michael Jackson vezet, de a Rolling Stonestól az ABBÁ-n keresztül Johnny Cashig sokan megfordultak errefelé.

Mégiscsak egy stadionról van szó, leginkább foccantani (© Józsi bácsi, egykori testnevelőtanárom) szoktak a gyepen, néha beesik egy-két rögbimérkőzés, több ligából is, sőt 2007-ben hosszú idő után itt rendeztek először hivatalos NFL-mérkőzést Európában, ahol a New York Giants 13-10-re elverte a Miami Dolphinst, Eli Manning kezdő touch-down-jával, ami azért nem rossz egy quarterbacktől. Időnként különböző technikai sportágaknak is helyet adnak, gurigáztak már itt F1 -es, NASCAR-os autók és motorok is (legalábbis a bemutató film alapján). Még egy érdekességet azonban kiemelnék, a régi Wembley-ben gyakran tartottak agárversenyeket, melyek igen népszerűek voltak, az elsőt 1927-ben egy Spin nevű kutyu nyerte meg 50 000 néző előtt. Olyannyira fontos volt annak idején ez, hogy az 1966-os vb Urugay-Franciaország meccsét egy másik stadionban kellett lejátszani, mert már korábban leegyeztettek egy agárversenyt arra az időpontra. Éljenek az agarak! (És nagyon hiányzik a sajátom, innen is eszembe jut minden nap, pláne hogy itt sok agarat sétáltatnak fel-alá a parkokban és az utcákon is...)

A sok sport között mégiscsak a futball a legfontosabb a Wembleyben, minden évben itt tartják az FA Cup döntőjét, ami érdekes módon majdnem azonos súllyal esik a latba egy csapat megítélésénél, mint a Premier League bajnoki címek. Néha beesik egy-egy BL-döntő is, például a következő, nem bánnám, ha arra valami varázslat révén kapnék egy-egy jegyet; de a 2012-es olimpia női és férfi futballtornájának döntőjét is itt fogják tartani. Hát, ha ezek még nincsenek is biztosan a tarsolyomban, az FA Kupával már közeli barátságot köthettem :)

Az aréna mellett megnézhettük a Royal Boxot - éppen a szélén ácsorgok, itt adják át az összes kupát, érmet, nyereményt - ami az FA Cup esetében His Royal Highness Prince William of Wales személyes gratulációjával jár együtt, ő ugyanis a The Football Association elnöke. Vajon mennyi tényleges elnöki munkát kell végeznie? Nem hinném, hogy agyonterhelnék... A képen természetesen a kék székek szolgálják a kékvérűek kényelmét.

A sátrak, amit a pályán láttok, mozogtak, kb. fél percenként arrébb mentek tíz centit, valami speciális módszerrel összesen hárommillió szintetikus szállal rögzítették a gyeptéglákat a tour guide-jaink elmondása szerint.

Utunk során az öltöző is sorra került, viszont itt a francia példával szemben ki merték tenni a legfrissebb mezeket - szerencsére Rio Ferdinandé is kint volt, jelenlegi sérülése ellenére.

Az öltözők felszereltsége igencsak hasonlított a Stade de France öltözőire, hajszárító, masszázsasztal, minden van, ami kell, de azt azért megtudhattuk, hogy pl. David Beckham külön listát küld arról - gondolom az ügynöke küldi, nem ő maga - hogy milyen krém, hidratáló és zselé álljon rendelkezésére a meccs előtt és után :) A játékoskijárót padlótól plafonig a kezdő 11 képei borítják, nehezen tudom elhinni, hogy ez segít az angol csapatnak a meccsek előtt, ennyire nem lehetnek nárcisztikus személyiségek... Viszont a vörös-fehér pokol segít elhitetni az ellenféllel, hogy itt a vég, nincs tovább, ebből verés lesz.

A sajtószoba sem semmi, ebben az egyben mindenképpen lekörözték a Stade de France-ot, ahol csak időszakosan rendezik be. A meccseknél általában egy-másfél óraval a lefújás után kezdődik a sajtótájékoztató, rendszerint középen ül a Fabio Capello (vagyis az angol edző bá'), bal oldalán az ellenfél kapitánya, jobb oldalt pedig a meccs legjobb játékosa. Egy érdekes sztorit ezzel kapcsolatban is elmeséltek a kalauzaink: hosszabb ideig tartott a sajtótájékoztató, mint maga a meccs, amikor 2007-ben Steve McLaren irányítása alatt kikapott az angol válogatott a horvátoktól 3-2-re és ezzel nem jutott be a 2008-as EB-re. Biztos nem a gratulációk sora nem ért véget időben...

A stadionban kiállították azt a kelyhet, ami az 1948-as Olimpia lángját tartotta, kicsit más design, mint a berlini Olympiastadion kelyhe (fotó itt), de valószínűleg mindkettő megfelel a célnak.

A Wembley után a belváros felé vettük utunkat, felkerestük a Picadilly Circust, azóta is az It's a long way to Tipperarry című dalocskát dudorászom (a link nem tökéletes, a dal a lényeg, nem a videó), lassan az agyamra megy. De ezzel együtt érdekes volt látni a gyerekkorom óta ismert dal helyszínét, valahogy mindig is hatalmas helynek képzeltem el a Picadillyt, de valójában nem túl nagy :)

Itt betértünk a Cool Britannia elnevezésű szuvenírtengerbe, muszáj megmutatnom az emblematikus figurájukat, nagyon tuti.

Későbbi sétánk során sokat kavarogtunk erre-arra, beiktattuk a Covent Gardent, a Trafalgar Square-t és a Downing street-et is, ahol abban a szerencsében volt részünk, hogy nyitva leltük a kaput, így részben rácsmentes fotók készülhettek.

Útközben leltem erre a kis fantasztikus ablakpárkányra, már nem emlékszem, hogy hol pontosan, de nagyon megtetszett.

Késő délután bevállaltunk egy kis hajókázást a Temzén, ha már egyszer Londonban járunk címmel, érdekes történeteket mesélt a fickó a mikrofon végén, a látványosságok nagy részét már ebben a blogban is sorra kerítettük, így inkább kiemelem a legérdekesebbeket: az alábbi kép a Tower előtt készült, a kép közepén levő szép aranyszínű felirat a lényeg - Entry to the Traitor's Gate. Eredendően csak egy mezei kapunak készült, hogy a folyó felől is el lehessen érni a Towert, a 17. században azonban az börtön leendő rabjait is elkezdték ezen keresztül a Towerbe fuvarozni. Általában a város felől haladtak a Tower felé, felemelő látvány gyanánt pedig a London Bridge párkányaira feltűzdelt korábbi elítéltek alkatrészeiben gyönyörködhettek az elítéltek, yummiiiii, biztos nagyon tetszett nekik... Mindenesetre erről ma már leszoktak, leginkább VIII. "Sokfeleség" Henriknek volt szokása megunt házasfeleit a fenti kéjutazásra küldeni, Anne Boleyn és Catherine Howard is erre a sorsra jutott.

A másik érdekesség pedig a legrégebbi ember alkotta ojjektum, amit Londonban láthatunk, igaz nem itt készült, hanem a hieroglifák országában: egy háromezer-ötszáz éves obeliszkről van szó, melyet a Egyiptomból szállítottak ide az 1800-as évek elején, köszönetképpen a brit hadsereg nílusi és alexandriai csatában nyújtott segítségéért. Ezen obeliszk párja new Yorkban, a Central Parkban található (nem néz ki rosszul ott sem, de azért mégiscsak jobb lenne neki talán a hazájában), valamint van egy nagyon hasonló példány Párizsban is, a Place de la Concorde kellős közepén. Kleopátra tűiként is emlegetik őket.

Vasárnapi utolsó programpontunk a London Eye volt, erről azonban külön posztban számolok be, túl sok képet sikerült összehozni (minden összevetve most járok kb. 2500-nál, pedig még két és fél hét vissza van). Így hát a következő mese ennek a tetejéről fog szólni:

Greenwich, Docklands and the Tower Bridge

A szombati napot a csapatom nagy része Brightonban, az egyik legkedveltebb tengerparti üdülőhelyen töltötte, mely viktoriánus kori sétánnyal és strandokkal büszkélkedik. Mi azonban megráztuk magunkat (és sokalltuk a húszfontos vonatjegyet), úgy döntöttünk, hogy London délkeleti részének, azon belül is Greenwich-nek és a Docklandsnek szenteljük a napot. Végül megfejeltük a dolgot egy kis esti temze-parti sétával is, így fél éjfél környékén talátunk vissza Kensingtonba, aminek hatását igazából csak másnap éreztük egy kis izomláz formájában. A képen a két eredeti úticélunk látható, a Docklands látképe a greenwichi fák közül.

Napunk első felvonásának témája, Greenwich alapvetően a Royal Observatory-nak köszönheti az ismertségét, keresztülfut rajta 0. meridián, ennek kapcsán igazi turistalátványosság lett, nincs még egy obszervatórium, amit ennyien keresnének fel. A kép nem reprezentálja a tömeget, ennél sokkal többen voltak, néha már kifejezetten zavaró volt a sok üvöltöző turista. Értem én, hogy fel vannak ajzva a földrajztudomány nagyszerűségétől, na de mégis, egy királyi intézményben vagyunk...

Az udvarán egy szép piros csík jelzi a meridián vonalát a földön és a falon is, nagyon sokan fotózkodnak egyszerre a két féltekén, mi oda sem fértünk, így kénytelen voltam beérni a táblával...

Az Observatory mellett meglátogattuk még a National Maritime Museumot, mely az obszervatórium dombjának aljában fekszik a Temze partjához közel.

Nem volt rossz kiállítás, a hajózás kapcsán elég sok mindent összeszedtek, de a legjobban talán a hajóhíd szimulátor jött be a népnek: a valódi hajózási képzéseken is hasonlókat alkalmaznak, 4-5 képernyőn látod egyszerre a hajód mozgását, egészen reálisnak tűnik. Mondanom sem kell, a hajózásnál nincsenek kitáblázva az útvonalak, mint az autópályán, így Győző is megfeneklett egy homokpadon a New York Harbourben a fregattjával, nem tudott dokkolni a Szabadság-szobor előtt, meg én sem tudtam kitenni a doveri kompom utasait a partmenti homokban, mivel eltévesztettem a kikötőt és a strandra rongyoltam be egy néhányszáz tonnás hajóval. :)

Nekünk legjobban azonban az alábbi szerkezet tetszett, úgy kellet a játékdaruval kipakolni csónakból a zsákokat, hogy a hajó végig egyensúlyban legyen, kifejezetten jól szórakoztunk vele.

Csak hogy térben is elhelyezzem a nap helyszíneit, az alábbi kép fentről, az Observatory dombjáról készült; a balszélen látható a National Maritime Museum, a két kupolás tornyos épület az Old Royal Naval College-hoz tartozik, szemben a Temze túlpartján a Docklands; középen pedig a Queen's House. Utóbbit az 1600-as évek elején építették királyi rezidenciának (egynek a sok közül), jelenleg a múzeum része, 2012-ben pedig az Olimpia VIP-rendezvényeinek egy részét fogják itt tartani.

Remélhetőleg addigra meg tudják oldani a fű kérdéskörét, az alábbi képen jobban látszik a helyzet:

Kifejezetten lehangoló ugyanis ez a hatalmas szavanna itt London, az eső hazájának közepén, látszik, hogy nem nagyon szoktak hozzá a hetekig tartó szárazsághoz. Arról nem is beszélve, hogy az egész Greenwich Park a világörökség része, nem hiszem, hogy ilyen sárga smirgliszőnyeggel került volna be a listára...

Alapos körbejárás után átDLR-eztünk a Temze másik oldalára. A DLR is már a következő úticélra utal: Docklands Light Railway, ez közlekedik az üveg-acél épületek között, olyasmi mint egy magasvasút, viszonylag csendes és nem semmi kilátás nyílik róla.

Nos, második célterületünk, a Docklands London egyik legfiatalabb városnegyede, legalábbis a jelenlegi formájában, mindössze 40 éves. Valaha a világ egyik legnagyobb kikötője találtatott itt, the Port of London, azonban a Thames Barrier megépítésével (ez London elsőszámú védelmi vonala a nagy dagályokkal és a viharokkal szemben) és a nagy tengerjáró hajók valamint a Temze méreteinek közeledésével (tankerek nem tudnak feljönni a folyón, túl nagyok) egyre kevésbé használták kikötőnek, kezdett teljesen lerohadni. A hetvenes évek elején azonban egy remek húzással az akkori városvezetés egy újjáépítési programot kezdett meg, aminek célja egyrészt a Docklands revitalizálása, másrészt a zsúfolt City kiterjesztése volt, így épültek az egykori dokkpartokon az üvegcsodák.

Egyelőre nagyon jól bejött ez a terv, élhetőnek tűnik ez a városrész, a nagy corporate headquarter-ek között rengeteg park, szökőkút...

... és zöld fű található, ami éles ellentétet mutat a folyó túlpartján elterülő Száhel-övezettel.

Az épületek vegyes stílusban épülnek, van egy-két hagyományos, majdnemhogy századfordulós (az előző) stílusú épület is, de a nagy kedvenc továbbra is az üveg és az acél.

A dokkok miatt a hely mikroklímája egészen más, mint a belvárosé, viszont a nagy vízfelületek azzal is járnak, hogy minden talpalatnyi helyet meg kell ragadni, itt éppen egy futballpálya alternatív megoldását láthatjátok. Eredetileg nem biztos, hogy ennek készült, de most ennek használják. Egy valamit nem tudtam megérteni, tekintve, hogy meccsenként hány labdát szedünk össze a colikertből, Himfy lépcsőről vagy a Körtérről: itt úsznak ilyenkor? Vagy csak pókfocizni szabad?

Mielőtt még valaki azt gondolná, hogy ez egy döglött hely és csak szúnyogok vannak, tanúsíthatom az ellenkezőjét, ez a vöcsökmama közvetlenül a sétány mellet a Morgan Stanley székházával szemben úszkált békésen a lusta és kevésbé lusta fiókájával, úgy tűnt, jól érzik itt magukat. :)

Estefelé búcsút vettünk a Docklandstől...

... majd a Tower Bridge felé vettük utunkat, először átsétáltunk rajta, eközben Bagoly megállapította, hogy igen randa világoskékre festette valami furcsa fantáziával rendelkező művész, majd később a parton, illetve a London Bridge-en sétálva is abban a szerencsében részesülhettünk, hogy felnyitották a hidat, ugyanis két magasabb hajó haladt át alatta fél órás különbséggel.

A hajóknak 24 órával korábban be kell jelenteniük, ha csak a híd felnyitásával tudnak áthaladni, így a híd egyik lábánál kiteszik a bejelentett időpontokat, akár lesben is lehet állni, ha valaki meg akarja nézni az eseményt. Maga a híd nyitása és zárása másfél-másfél perc, ha a hajó pontosan érkezik, kb. 5 percig áll le az autós és gyalogosforgalom egy-egy alkalommal, melynek elejét és végét visító szirénázással jelzik.

A híd előterében az HMS Belfast nevű hajó látható, nem sokkal a második világháború előtt állt szolgálatba, egészen 1963-ig dolgozott, azóta pedig a Temzén áll múzeumhajóként. Szerettük volna meglátogatni, de a 12 fontos belépődíj sajnos eltérített bennünket útközben. Ez egyébként igazolta a tendenciát, amit eddig megfigyeltünk Londonban: vannak ingyenes és vannak baromidrága múzeumok, a kettő között szinte semmi.

A Tower Bridge-et követően némi táplálékfelvételt és metrózást beiktatva még körülnéztünk a temze-parti látványosságok másik végén is, ahol annak rendje és módja szerint megcsodáltuk a kivilágított Houses of Parliament-et, a fotó baloldala akár egy naptárba is elmenne, a jobb viszont inkább Freud kanapéján köszönne vissza egy Rorschach-teszt formájában...

Végül pedig megnéztük, körbejártuk a némi hiányossággal kivilágított London Eye-t - utóbbit nem nagyon értem hogy miért nem javítják meg, meglehetősen nagy és ikonikus dolog, ehhez képest a Hyde Parkból is látható a fák koronája felett, ahogy esténként hiányzik az ívből egy darab. Mindenesetre ezzel a képpel zárom ezt a bejegyzést, elvégre a történeti hűség is fontos dolog. :)