Soweto

Vadasparkos-fosszíliás első napunk után tisztességes alvászat következett. Másnap koradélutánig volt szabadidőnk, aztán már szedelőzködni is kellett a visszaútra, így igyekeztünk a délelőttöt maximálisan kihasználni és beneveztünk egy sowetói kirándulásra – ismét egy helyi ürge és a járgánya segítségével.

Első körben egy kicsit Johannesburg középső kerületeiben néztünk körül – a város egyes kerületei egymástól erősen elkülönülnek - az apartheid következményeként ez még valószínűleg évtizedekig meghatározó jellemzője lesz a városképnek. A városközponttól északra (Sandton, Bryanston és környékük nagy részén) elsősorban a tehetősebb családok laknak (itt az apartheid idején csak fehér családok jöhettek szóba), ugyanakkor közvetlenül mellettük található a város egyik legszegényebb negyede, Alexandra is.

Magas fal, szögesdrót, riasztó és fegyveres biztonsági szolgálat
 – jellegzetes ház valahol Sandton és Bryanston határán

A belvárosban ma egyrészt kormányzati épületek vannak, illetve akadnak hatalmas üveg-acél irodaházak – nagyrészt a bányászati vállalatok székházai. Egy-két utcával arrébb azonban sokszor könnyű olyan negyedbe csöppenni, ahol világos bőrszínnel ma sem lenne kellemes sétálni – nem olyan rossz a helyzet, mint a riói favellákban, de a vezetőnk javaslatára zárt ablakok mögül néztünk körül egy-két ilyen részén a városnak. Ilyen negyed például Hillbrow, mely az apartheid idején ’White only’ negyednek indult, a ’70-es években egyre kevertebb negyed lett, majd a ’90-es években befektetők hiányában elindult a nyomornegyeddé válás lejtőjén. Vezetőnk elmondása szerint ma alapvetően a drogkereskedelem és a piti bűnözők melegágya – a Constitution Hill-től néhány utcányira, mely a dél-afrikai alkotmánybíróság székhelye.

Hillbrow – nem úgy nyomornegyed, mint a bádogvárosok

Utcai zöldségesstand Hillbrow-ban

A Constitution Hill környéke

Kormányzati negyed – az ANC székháza
(African National Congress, a kormánypárt 1994 óta)

Üvegpalota

Belvárosi látkép az egyik felüljáróról

A második világháború után a kisebbségi Nacionalista Párt apartheid politikája következtében a színes bőrű lakosságot módszeresen áttelepítették kijelölt területekre, melyeket township-eknek neveztek. A földrajzi szegregáció csak egy részlete volt a faji megkülönböztetésnek, a törvény szerint feketék nem házasodhattak fehérekkel, nem járhattak ugyanolyan iskolákba, munkahelyekre, sőt, egy idő után a township-eken kívül is csak „útlevéllel” tartózkodhattak, mely igazolta, hogy „jogosan” járnak az adott negyedben. Soweto több ilyen township összeolvadásából alakult ki Johannesburg központjától délnyugatra – neve pedig a South Western Townships (jelentése: „dél-nyugati kerületek”) kifejezésből ered. A városrész és Johannesburg központja között hatalmas meddőhányók terpeszkednek – döbbenetes látvány a rengeteg agyagfal, mintha még ezzel is el akarták volna választani Sowetót a város többi részétől.

Félelmetes dombok

Üdvözüljük Sowetóban!

Ami leginkább eldöbbentett Sowetóban, hogy mennyire hatalmas. Több, mint 100 négyzetkilométernyi és vagy 850 ezer lakosa van. (Johannesburgi agglomeráció egyébként potom 4 és fél millió lakossal bír, de még ez is azt jelenti, hogy minden negyedik-ötödik johannesburgi Sowetóban lakik.) Napjainkra nagyon sokat javultak a körülmények, bár a legnagyobb gondot az jelenti, hogy még mindig nagyon kevés a munkahely konkrétan Sowetóban, az emberek nagy részének ingáznia kell minden nap Johannesburg többi részébe.

Soweto jó környéke

Ahol vezetőnk szerint „remek” a közbiztonság,
legalábbis a helyi sztenderdek szerint

Még kiskert is akad :)

Közepes lakóhelyek – a kormány által építtetett barakkokban

Két szoba, két család – de legalább van vezetékes víz
az utca végén és toi-toi a házak mellett

Az Orlando erőmű hűtőtornyai

Az elektromos áram és a víz még messze nem elérhető Soweto összes háztartásában. A fentieknek többé-kevésbé jut, ha nem is a házban közvetlenül, elérhető közelségben van. Csatornáról viszont a merészebbek is csak álmodnak. Vagy éppen mosógépről. Ehhez egyébként van egy remekül illő TED-előadás Hans Roslingtól, nézzétek meg (van rajta felirat is)! :)

Nekik nincs mosógépük (még)

Soweto legszegényebb negyedei

A kormány kiemelt projektként foglalkozik Sowetóval, az előző két képen látható negyedeken végighaladva könnyűszerkezetes, napkollektoros házakat építenek, illetve a víz- és áramellátást is igyekeznek kiépíteni

Ilyen lesz

Sowetói látkép

Útmentén

A hetvenes évek közepén az akkori kormány elrendelte, hogy a fekete iskolákban a tantárgyak egy részét afrikaans (a holland gyarmatosítók ott kialakult nyelvjárása) nyelven oktassák – attól függetlenül, hogy a tanárok és a diákok nagy része egyáltalán nem beszélte a nyelvet. Az intézkedés hatására 1976. június 16-án a diákok tiltakozó megmozdulást szerveztek, több, mint 10 ezren vonultak az utcára. A hatalmasra duzzadt tömegtől megriadó rendőrség nem tudta megfelelően kezelni a helyzetet, az egyik nagyobb útkereszteződésnél belelőttek a tömegbe, majd többször összecsaptak a helyiekkel másnap délutánig, amikor is megérkezett az erősítés párszáz további rendőr, kommandós és a dél-afrikai hadsereg formájában. Az eseményeknek az első kormányzati hírek szerint 23 halálos áldozata volt, ma 176-ot tudnak biztosan, de valójában 800-1000 körül becsülik az áldozatok számát – a június 16-át követő hónapokban többször is előfordultak összetűzések a sowetóiak, illetve országszerte a szimpatizánsaik és a rendőrség között. Ma június 16-a nemzeti ünnep, a Fiatalok Napja Dél-Afrikában.

Emlékmű

Az 1976-os események legismertebb képe a 13 éves Hector Pietersonról és az őt felkapó Mbuyisa Makhubó-ról készült – Hectort meglőtték, ő volt a legfiatalabb áldozata a június 16-i eseményeknek, egy riporter pedig éppen azt a pillanatot kapta el, ahogy Mbuyisa felkapja és elkezd rohanni vele. Hector lett az események jelképe, az ő nevét viseli az a múzeum, ahol ma az eseményekkel kapcsolatos képek, felvételek és tárgyak helyet kaptak.

A kép

Az események után Makhubót a hatóságok zaklatni kezdték, így menekülésre kényszerült, utoljára 1978-ban Nigériából hallottak felőle a családtagjai, azóta nyoma veszett. A fotón baloldalt Hector nővére látható, aki ma is Sowetóban él és a múzeum dolgozója.

Mbuyisa Makhubo édesanyjának szavai

A múzeumban körülnéztünk, amennyire időnk engedte – ismét elgondolkoztunk rajta, hogy mennyire keveset hall az ember az iskolában a 20. század történelméről, ha nincs közvetlen köze a dolognak az első vagy a második világháborúhoz…

Fotó

És az eredeti példány

Sem Bagoly, sem jómagam nem lógtuk el a történelem órákat, sőt, ahogy egyre közelebb került a sztori napjainkhoz, annál inkább érdekesnek bizonyult. Mégis, például Barcelonában, a Montjuïc erődjének a spanyol polgárháborúval és Francóval foglalkozó kiállításán döbbentünk rá, hogy a diktátor neve talán ha széljegyzetben merült fel a második világháború következményeinek taglalásánál, pedig Spanyolország nincs olyan messze, mint Dél-Afrika. António Salazarról (Portugália Francójáról) pedig nem is hallottam volna, ha nem beszélgetek a szüleimmel a Harry Potterről és nem merül fel, hogy jéé, az írónő éveket élt Portugáliában és jé, Salazar Slytherin (avagy Mardekár Malazár) keresztneve tán nem véletlenül egyezik az ország diktátorának nevével… Inkább nem szövöm tovább az oktatási rendszer kritikájának fonalát, mert sosem lesz vége ennek a bejegyzésnek.

Szóval Dél-Afrikára visszatérve – Soweto majd’ egymillió ember lakhelye és bár a mai Soweto talán a legélhetőbb Soweto, ami valaha volt, még nagyon sok tennivaló akad, mire elérik, hogy mindenhol legyen víz és áram és minden gyerek tudjon iskolába járni. Aztán majd jön a többi lépés. Addig marad az idegenforgalom. A múzeumokkal, emlékhelyekkel (Nelson Mandela egykori lakóházából is egy kis múzeum lett) és a közbiztonság javulásával egyre több érdeklődő vendég érkezik.

Portéka az út mentén

Ősi tánc népviseletben

Közben próbálnak csökkenteni a munkanélküliségen, de nehéz úgy, hogy alig vannak Sowetóban olyan munkahelyek, melyek ne az oktatáshoz, illetve az egészségügyhöz kötődnének. Ráadásul egyre több a nyugdíjas Sowetóban, ami megint csak nem kedvező táptalaj a gazdasági fellendüléshez. A bányászat, mint iparág ugyan testközelben van, de egyrészt már messze nem kell hozzá annyi emberi munkaerő, mint korábban, másrészt a meddőhányók egy része már csak egy valaha volt bánya mellett áll – nem üzemel már az összes domb mögött exkavátor.

Csak a félelmetes méretű huplik maradtak

Meg egy-két tározó és bányató valahol mögöttük

A végére még a sowetói élet egy fontos aspektusát tartogattam, és ez kérem a futball. Három nagy sowetói csapat van, a Kaizer Chiefs, a Moroka Swallows és az Orlando Pirates csapata; ha egymás ellen játszanak, az egész városrész tele van szurkolókkal. A Kaizer Chiefs a foci vb-nek is otthont adó FNB Stadiumban játszik, ottjártunkkor épp aznap délután fogadták az Orlando Pirates-t, olyan szurkolói (és időnként egy emberként (autóként) tülkölő) dugóba kerültünk a stadion környékén 4-5 órával a meccs előtt, hogy a tervezett időponthoz képest egy órás késéssel értünk vissza a szállásunkhoz…

Soccer City, avagy az FNB Stadium

És ha már a foci vb… a dél-afrikaiak még mindig
nagyon szeretik a vuvuzelákat :)

Oroszlánok után ősmaradványok – Sterkfontein

A oroszlánlátogatósdi után vezetőnk megkérdezte, hogy van-e kedvünk barlangtúrához, ugyanis nem messze van a Sterkfontein barlang, ahol rengeteg emberszabású-ősmaradványt találtak az elmúlt évtizedekben. Még mindig folynak az ásatások, annak ellenére is, hogy a barlang pocsék állapotban van; az előző századforduló táján ugyanis kőbányaként használták és kibányászták belőle például az összes cseppkövet! Meg még ki tudja, mi mindent...

Sterkfontein – bejárat

1936-ban találták meg itt az első Australopithecus-fosszíliákat; Raymond Dart és Robert Broom vezetésével. A két úriember megszállottja volt az emberszabásúaknak; Broom nyugdíjas éveiben, 80 éves kora felett is rendszeresen a feltáráson dolgozott. Ő találta meg még 1947-ben a mai napig legteljesebb Australopithecus-koponyát, Mrs. Ples-t a barlangban; mely után szinte teljes életét az ősmaradványok kutatásának szentelte. Innen ered Mrs. Ples neve is, Broom gyakran viccelődött azzal, hogy ő a munkáját vette feleségül :)

A bejárat felett – a nevét sajnos nem tudom, de roppant jól fest :)

A Sterkfontein mészkőbarlang,
a környék tele van víznyelőkkel és dolinákkal

Utóbbinak volt köszönhető a barlang másik különleges lelete,
Little Foot – még mindig aktív feltárás folyik,
ezért van ilyen brutál rács mögött

Little Foot az első, szinte teljes egészében megtalált Australopithecus-csontváz, tulajdonosa valószínűleg egy még nem teljesen kifejlett példány volt, nagyon pici lábfeje van, innen az elnevezés. Szomorú pontja a történetnek, hogy úgy látják, Little Foot egész egyszerűen belepottyant az egyik víznyelőbe napi sétaadagja során, majd a jó húszméteres zuhanás után szegény a barlang alján múlt ki, ahol betemetődve szinte minden porcikája megőrződött. Ez az antropológusok szempontjából csodás egybeesés, de szegény Little Foot nem biztos, hogy önként is ezt a sorsot választotta volna.

Egy ilyenbe sétált bele szegény
(alulról is elég ijesztő, hát még milyen lehet beleesni)

A barlang egyik megmaradt cseppkő-darabja
(alig néhány akad) – látszik, hogy hol törték le őket :(

A Sterkfontein egyik legnagyobb problémája elviekben ugyanaz, mint a vadasparkoknak: jó dolog bemutatni, meg anyagi támogatást jelentenek a belépők, de a fokozott emberi jelenlét nem tesz jót a leleteknek, ahogy a kisoroszlánoknak sem igazán. A fosszilis leletek ugyanis jóval érzékenyebbek például tapintásra, levegőváltozásra, mint a környezetük, így óhatatlanul romlik az állapotuk, amikor emberek tartózkodnak a barlangban. A feltárás ugyanakkor lassú és körülményes munka és emberi jelenlét nélkül nem lehet megoldani, de hiába az ecsetek, meg a kesztyűk, versenyfutás van az idővel. A barlang egy pontján mutattak egy kis darabka fosszíliát, amit meg lehetett tapogatni az őt körülvevő kőzettel együtt – érezhető és egyértelmű a különbség a megkövült csont és a kő között (előbbi jóval simább, selymesebb szerintem); ugyanakkor az is látszik, hogy a bemutatópéldány nagy része már el is kopott a sok simogatástól…

Kifelé menet még felmásztunk a barlang tetejére (van kiépített út), megnézni a külszíni feltárást, de sajnos éppen le volt zárva.

Azért ebbe a táblába még belebotlottunk
közben – bizalomgerjesztés felsőfokon

Hazafelé menet az út mentén láttuk, hogy nagyon himbálódzik az egyik belógó faág, vezetőnk lassított, aztán láttuk, hogy éppen az alább látható jelenkori és nagyon is élő főemlős cincálja a gyümölcsöket a faágról. Ahogy megálltunk, ő is keresett egy szélesebb ágat, aztán úgy döntött, megszemlél minket.

Rokon

Közben a másik oldalon meg két társa érkezett rohanvást,
gondolom, ők is tudomást szereztek a gyümölcs-svédasztalról

Nyilván, ez itt olyan, mint amikor otthon rókát lát az ember az út szélén, de ahogy azon is újra meg újra elámuldozom, hogy a teljes virágárusi növénykínálat egyes vidékeken a fákon terem ötször akkorában, hát az útmenti majmokat is meg kell néha csodálni :)

Bagoly oroszlánok között

Az észak-amerikai kiruccanások mellett október végére kaptam még egy Johannesburgot. Régen jártam már arrafelé, Bagolynak pedig éppen akadt egy szabad hétvégéje; úgyhogy elkísért, hogy ő is egy kicsit meghódíthassa Dél-Afrikát :)

Johannesburg környékén több vadaspark is található, előző látogatásom alkalmával a fantáziadús nevű Lion Parkban jártam, most a még fantáziadúsabb nevű Lion and Rhino Parkban néztünk körül. Persze nem csak oroszlánok és orrszarvúk voltak, hanem még egy sereg más állat is (a mongúztól a vízilóig); de valamiért ezek lettek a park címerállatai. A Lion and Rhino Park Johannesburg központjától jó 50 kilométerre található, jóval nagyobb, mint a Lion Park, ugyanakkor sokkal kevesebb látogatóval találkoztunk, mint az utóbbiban. A simogatós állatok szempontjából ez biztosan könnyebbség a mindennapokban; de vajon a látogatottság és a költségvetés milyen viszonyban állnak egymással?

A korábbihoz hasonlóan a túra kútba ugrott volna egy helyi vezető és az autója nélkül – nem hinném, hogy az autókölcsönzők garanciaszerződése tartalmazná, hogy oroszlánok között, hepehupás és itt-ott vízmosásokkal teli földúton is lehet zúzni a járgányokkal. A fickó egyébként ügyesen vezetett, meg minden, de a kisbusz néha egészen félelmetesen dülöngélt az úton, mintha egy hatalmas, kicsit ütött-kopott golyót gurítottak volna egy hepehupás vájatban. Ja és végülis hárman mentünk, az egyik kollégámnak ez volt a második longhaul útja, még sosem járt Dél-Afrikában, így mondtam neki, hogy ha van kedve, jöjjön velünk körülnézni az oroszlánok között. Nagyon tetszett neki a program, az különösen, hogy egy hatalmas pitont is meg lehetett tapogatni, sőt a nyakába is vehette, na hát ettől teljesen oda meg vissza volt :) A kígyót én is bevállaltam, de Bagoly inkább csak távolról szemlélte – elég nagynak tűnt neki onnan is.

Dél-Afrika

Ezek a fejek… :)

Johannesburg és szinte az egész Gauteng provincia a Highveld fennsíkon
fekszik, nagyjából 1500 méterrel a tenger szintje felett.

Méltóság

A szavannán fű rendszeres leégése normális, sőt, szükséges dolog,
a növényzet megújulását biztosítja – nyilván a parkban
tervezetten, szakaszosan csinálják, nem egyszerre az egészet…

Vadkutya-szieszta

Tesók

A park egyik kiemelt projektje a fehér oroszlánok védelme és szaporítása. A fehér oroszlánok nem albínók (az albínóknak nincs festékanyag a kültakarójukban, a bőr rózsaszín, a szőr hófehér és a szem piros, legyen szó emberről vagy állatról); hanem egy recesszív allél (génváltozat) miatt kialakuló világosabb fenotípus (megjelenési forma). Olyasmi, mint nálunk a vörös hajú, kék szemű, világos bőrű emberek. A fehér oroszlánok a tudomány mai állása szerint Dél-Afrika egyik tartományában, Timbavati-ban őshonosak. A legutóbbi időktől eltekintve úgy gondolták, hogy a világos színűk miatt a vadonban nem tudnak olyan jól vadászni, mint sötétebb társaik, emiatt ahogy csak lehetett, tenyésztették őket állatkertekben és vadasparkokban, nehogy eltűnjön. Az elmúlt években azonban néhány példányt visszahelyeztek eredeti élőhelyükre (persze rezervátumba, mert szabadon élő oroszlánok az élőhelyek szűkössége miatt már nincsenek Dél-Afrikában) és meglepődve tapasztalták, hogy jelentős ideig el tudtak lenni emberi beavatkozás nélkül; nem volt különösebb gondjuk a táplálékszerzéssel. Így most gondolkodnak rajta, hogy akkor most tényleg nem tudna megélni egy fehér oroszlán a vadonban, vagy mégis. Mármint, hogy mi a tudományos konszenzus. Egyébként a fehér oroszlánok a helyi hagyományok szerint isteni, szent állatok, tisztelet övezi őket.

Tényleg szívás lehet ilyen szőkén vadászni próbálni
a barnás színvilágú szavannában
(kattintással nagyobb lesz a kép, könnyen látszanak a fehér oroszlánok)

Közelről – azért a rácson mégsem dugtam be az objektívet

Pillanatkép – az oroszlán-territórium őrbódéjának kiskertje :)

Itt a gepárd, hol a gepárd?

Pöttyösben

Ugye milyen fontos a rejtőszín?

Oroszlánetető, az előző heti ebéd maradékaival.
Egyszer megnézném, milyen egy etetés, de csak távolról.

Azért a táj közben még mindig szépséges :)

Fenevad a tóparton

Pyjama donkeys – így mutatta be a zebrákat a vezetőnk
(„pizsamás szamarak” – a szerk.)

Egyébként állatfelismerésben tök profi volt, elég hamar meglátta őket (a rejtőszínek miatt nem mindig volt egyszerű) és általában mondott róla egy-két érdekességet is; amiken jót lehetett mosolyogni. Például, hogy a fehér orrszarvúk maguk előtt szeretik terelgetni a gyereküket, mint ahogy sokszor a világos bőrű anyukák is kenguruban meg kendőben elöl viszik a babákat, ugyanekkor a fekete orrszarvúknál a borjú az anyja után megy, mint ahogy az afrikai anyukák a hátukra szokták kötni a kendőkben a babákat :)

Ők most esznek, egymás mellett,
de a kicsi azért megnézett bennünket magának

Apróságok szőrmentén – szövőmadárfészek

Kisoroszlánokkal – azért a kép alapján ez is csak macska

Bagoly el volt hűlve rajta, hogy ez még csak 6 hónapos.
És akkora, mint egy tehénborjú.

Hatalmas tappancsokkal

Csoportkép (a kölyök különösen jóban volt Michael-lel, a kollégámmal)

Később egy gepárdhoz is szerencsénk volt a simogatórészlegben (persze a saját felelősségünkre, és 'a park nem felelős semmiért' nyilatkozat aláírása után); ő viszont még jobban meglepett minket, mint a hasat vakartató és dörgölőző oroszlánok.

Ugyanis elkezdett dorombolni :)

(A képen éppen e feletti meglepődésem látszik.)

Ja, és ami nem rémlett teljesen az előző látogatásról, az az, hogy az oroszlánszag kifejezés nem véletlenül született... Meg, hogy a bundájuk elég poros tud lenni, ami a szőrön levő faggyúval együtt egész szép bevonatot képez az ember kezén, már 2 perc után is. Az állatsimogató után így a következő lépés a kézmosás volt, arról nem is beszélve, hogy a nagymacskák nyálában több olyan baktérium is akad, ami nem tesz jót az emberi szervezetnek, ha belekerül. És mivel ők is macskák, és nyalogatással tisztítják a szőrüket, ezért már egy kis simogatás után is össze lehet tőlük szedni egy némi parvovírust vagy toxoplazmózist - már ha kihagyjuk az alapos kézmosást. Kár, hogy ezt ráadásul utólag tudtam meg a honlapról, ott nem volt kiírva, csak az, hogy moss kezet!!! Szerintem ha részleteznék, hogy mi mindent lehet összeszedni tőlük, senki nem gondolkodna, hogy szükséges-e kezet mosni oroszlánsimogatás után...

A simogatótól nem messze voltak gyalog bejártható részei is a vadasparknak, itt egyrészt más nagymacskák kölykei (tigrisek, leopárdok, párducok), másrészt a kisebb lakók tanyáztak, néztünk monguzt, sivatagi rókát, hatalmas, zsebkendő méretű fülekkel, de akadt cibetmacska és ocelot is.

Legfotogénebbek viszont a krokodilbébik voltak

Volt egy egész medencényi belőlük :)

Pikkelyparti

Nyitva-zárva-nyitva

A simogató után még körülnéztünk a park másik felén, ahol közelről lehetett látni a nagymacskákat - el is felejtettem, hogy mekkora is egy felnőtt, hím oroszlán, a szibériai tigrisekről nem is beszélve. Brrr. De szépséges állatok, na.

Kifelé menet pedig egy orrszarvú-koma
még megtisztelt bennünket egy profi beállással

To be continued :)