Ezeken
a szubtrópusi tájakon mindig lenyűgöz az az egyszerű tény, hogy a nagyszüleim
teljes cserepes növényállománya (ennek a kifejezésnek nem vagyok teljesen
biztos a pontos helyesírásában – a szerk.) a szabadban él és virul. Tömegesen. Mint
nálunk a disznóparéj vagy a libatop szokott. (Szenvedelmes kertész, gyomlálni
szerető olvasók előnyben.)
A világ legstrapatűrőbb szobanövénye.
Legalábbis túléli a kicsit hektikus öntözési rendemet. Meg Vegatigrisét is :)
Legalábbis túléli a kicsit hektikus öntözési rendemet. Meg Vegatigrisét is :)
A
sok zöldség feletti örömem egyébként előbb-utóbb parkba szokott vezetni; így történt
Bangkokban is. Képek.
Angolul
vicces neve van: ’water monitor’ :)
A
parkban tett séta – illetve az összes fellelhető varánusz bekerítése és
megfigyelése – után még bepillantást nyerhettem a helyi felső tízezer életébe.
Egész pontosan a magas metróállomásokról egész jó kilátás nyílik egyébként
olyan helyekre, ahova nem nagyon tenném be a lábam.
Valahogy
nekem nagyon kontrasztos, hogy néhány negyeddel arrébb meg egymást érik a
tákolt házak, közműellátás nélkül, zsúfoltan, koszosan és rengeteg emberrel.
Tudom, kapitalizmus, világgazdaság, satöbbi, de akkor is. Miért jut egyik embernek
több, a másiknak kevesebb? (Csak mint költői kérdés.) Egyébként a bangkoki
zsúfoltság és a rengeteg ember kapcsán, tessék beletekinteni az alábbi TED videóba,
06:00-tól kb. 06:40-ig. Forrás: innen.
Igen
:)
Sétám
vége felé fekete fellegek kezdtek gyűlni, szó szerint, ezért jobbnak láttam
visszatérni a szállásomra, mielőtt elindul az égi áldás – ki tudja, ezen a
vidéken ez milyen instant özönvízzel jár.
Mindkettőnk
nevében köszönjük a figyelmet! Legközelebb még mindig keletre megyünk, de nem
ennyire :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése