Vízesések és vízerőmű – Columbia River Gorge

A napfogyatkozás után (beszámolóink itt és itt) kedden letoltuk az utolsó 170 mérföldet Tuscola, IL és az O’Hare International Airport között, a járgányt leadtuk, a csomagjainkat meg fel. Next stop: Portland, OR. Négy és fél óra repülés, néha az A-ból B-be való eljutással megy el az egész nap. Oregon ráadásul már 9 órával van arréb, mint Európa, úgyhogy a portlandi reptér közelében kerestünk szállást. A következő napot azért jól megtoltuk (alsó hangon 5 óra vezetés plusz az alábbi program).

Oregoni kaland (kép innen)

A Columbia folyó vízgyűjtője – a Columbia
a Pacific Northwest régió legnagyobb folyója (kép innen)

A piros csík a Columbia River Gorge (kép innen)

A Pacific Northwestet Cascadiának is hívják,
értelemszerűen a Cascade-hegység miatt (kép innen)

A Kaszkádok a Pacifikus hegységrendszer és a Csendes-óceán peremén végigfutó Tűzgyűrű része, vagyis tele van kialudt, szunnyadó illetve aktív tűzhányókkal. És bár igen, Hawaii-on állandóan folyik valami, az Egyesült Államok szárazföldi részén az elmúlt 200 évben csak itt következett be kitörés a Lassen Peak-en (1914-ben és 1921-ben), illetve az ismertebb Mount St. Helens teteje szállt el 1980-ban, majd volt egy apróbb kitörése 2005-ben. Elárulom, megcsodáltuk Szent Helénát is két nappal később. Sőt kb. két hónappal korábban nagyon szépen látszott egy repülőútról Houston és Anchorage között (bejegyzés erre). Első nap azonban még a Columbia folyó völgyével ismerkedtünk.

Portlandből kifelé - ez még nem sokban különbözik attól
amit Illinoisban két napja bámulunk, bár kicsit több hegy van

A Historic Columbia River Highway egy jó 120 km hosszú panorámaút,
amely a Columbia völgyében kanyarog – Troutdale-ben kezdődik

Vadnyugat

Két sáv – van egyébként egy autópálya is,
közvetlenül a Columbia mellett

De onnan nem olyan szép a kilátás

A Columbia River Gorge olyasmi szoros mint a Dunakanyar, csak az átlagos vízhuzam itt háromszor akkora, mint a Dunáé Budapesten. Ennek megfelelően méltóságteljesen széles szorost tessék elképzelni, ahogy az a fenti képen is látszik.

Egyébként nagyjából pont itt szélesedik ki –
homokpadok is akadnak a mederben

És utána már elterül

Az előző képeken látható szép lámpások az
 1910-es években épült Vista House-hoz tartoznak

Az egykori roadhouse, ma részben múzeum is,
az ultimate első megálló a Columbia River Gorge mentén -

a helyéből is adódik (kép innen)

De belülről is érdemes megnézni!

Térkép – balról a második pont a Vista House,
utána következik majd a vízesések sorozata
(no nem a Columbián, hanem a szomszédos völgyekben)

Itt is téma volt – ugye nem messze innen volt a totalitás sávja
két nappal azelőtt (a bejegyzés első térképén megtaláljátok
 a Bagoly által sokat emlegetett Madrast is)

99 évvel korábban

Vízesés-típusok – mindenből van a Columbia mentén

Ezeket pedig nemes egyszerűséggel
 a mosdó ablakaiban láttam…

… és van igazság abban (többek között
 a munkahelyem egyik szlogenje)…

… hogy ’it’s the little things…
that make the difference’.
True story.

Első vízesés – a Latourell Falls

Egy párperces erdei sétával lehet közelebb kerülni hozzá

76 méter magas a bazaltpárkány…

… amiről alázúg

A szuperélénk verzión érdekes módon sokkal
jobban látszik az oszlopos elválású bazalt a háttérben

Tök szép hely – és meglepően alig voltak néhányan,
nem úgy, mint később a Multnomah Fallsnál

Az egész egyben

Részletek

Ehhez meg ezt ajánlom zenei aláfestésnek,
mindkettőnknek azonnal ez jutott eszébe

Merthogy ugyan kicsit északabbra (a kanadai Vancouver környékén),
de ilyesmi vidéken forgatták a klasszikus évadok külső jeleneteit.

Monster of the Week

Továbbálltunk – a következő megálló a Columbia partján találtatott

A tömeg a folyó mentén megy A-ból B-be, legyen az köz- vagy vasúton

Kékszárnyú

Ez pedig már a legnépszerűbb pont,
a Multnomah Falls – az aprócska roadhouse
(a Multnomah Falls Lodge) felett látszik már egy kicsit

A vasút itt közel halad el a mindig teli parkolóhoz

Patrióta második mozdony a tehervonaton

És akkor a Multnomah Falls

A vízesés felső lépcsője 165 méter magas,
az alsó 21 m – e felett van az előző képen látható híd is

Mohaszőnyeg. A fák itt nem
a mohák déli oldalán nőnek, hanem bennük =)

Kilátás a Columbia felé

Lávarétegek explained

Utolsó megállónk aznap a Bonneville-i gátnál volt. Olvasóinknak feltűnhetett, hogy nagyon szívesen nézünk ilyesmit, hisz minden vitatott természet- és környezetvédelmi kérdéscsoportjával együtt fantasztikus mérnöki teljesítményekről van szó… és érdekes a működésükről olvasgatni, megnézni őket. Korábbi áldozatainkról is olvashattok, Hoover erre, Itaipu erre, egy kis hazai (Svájc) meg erre és erre.

A Bonneville Lock and Dam a levegőből (kép innen)

Energiatermelési és folyószabályozási szándékkal is
építették – a fenti kiállítási tárgy az előzőhöz kapcsolható

Őrház a második világháború idejéről –
 jó meló lehetett ebben éjjel-nappali őrszolgálatot teljesíteni

Vízpermet

Gátkép

A két gát mellett van egy 26x200 méteres zsilip is, amin a hajókat
taszigálják át a folyó egyik részéről a másikra, ha szükséges (kép innen)

Hallépcső! A funkciójáról bővebben az egyik
legeslegelső svájci bejegyzésünkben írtunk

Zseniális nevű iroda és munkakör

(részletek alább)

FAQ

Ilyen ablakokon keresztül számolnak –
az üvegre a tapadó halak ingolák

Kívülről

Érdeklődő

A kiállított turbinabelső mögött a spillway,
vagyis a túlfolyó látszik – ez nem termel áramot

A hallépcső kívülről

Útban visszafelé – the First Powerhouse és a gát tetején

A gát után pedig nem sokkal később elkanyarodtunk dél felé – aznap este ismerősöknél Bendben volt szállásunk. Útközben fenyőerdőkkel és minimális forgalommal találkoztunk. Oregon rocks.

Roadtrip – zárókép.

The Great American Solar Eclipse

Ha még nem olvastátok volna, ez előtt a bejegyzés előtt erősen ajánlott elolvasni Bagoly ügynök jelentését, itt. Szóval ő már beszámolt róla, hogy mennyi előzménye volt ennek a kalandnak, én ebben a bejegyzésben képes illusztrációt mellékelek :)

Az 1999-es magyarországi napfogyatkozást jómagam a családdal a sümegi várhegyről néztem, szerencsénkre ott nagytotálban lehetett látni mindent és mivel a sümegi várhegy jól ki is lóg a környékből, a sötét táj látványa elképesztő volt. Az nekem is rémlik, hogy előtte nézegettem az újságban (nekem még nem volt internet-hozzáférésem akkoriban, kénytelen voltam megelégedni a Népszabadság-grafikával), hogy 2070-ben lesz Magyarországon a következő, hát azt még meg is kell érni… az akkori világképemnek nem volt része, hogy másik napfogyatkozáshoz is el lehetne menni a világban. Előző évben jártam életemben először külföldön, Horvátországban, távoli rokonlátogatóban a nagyszüleimmel. És legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy valaha heti rendszerességgel fogok transzatlantikolni és ezért még fizetnek is. You kiddin’ me? 19 évesen ültem először repülőn...

De, times change, life’s full of surprises & expect the unexpected, szóval ott voltunk, hogy 2017. augusztus 19-én délután tépünk az M1-esen Ferihegy felé (már nagyrészt összepakolva a három heti cuccot). Szerencsére a Budapest-Zürich sima ügy, Flughafen Zürich, kezdtél hiányozni, csomagok, mi tart már ennyi ideig, vonat, este tizenegy... azta, de jó itthon lenni (igen, saját ágyam még mindig csak egy van, még ha osztott tulajdonban is). Pakolás újraellenőrzése, pár dolog még be, pár dolog még ki, másnap, 20-án reggel hatkor csiripel valami… most nem kéne elaludni, mint majdnem az előző évi marseille-i kaland elejét (erre), keljmárfel! Vonat, reptér, check-in, bag drop, security, passport control, E- terminál, az elsőre nem férünk fel. Nem baj, a második is még menedzselhető eredménnyel kecsegtet. Kaja rogyásig, jófej kollégák, long time no see csevegés, egy-két mozi, aztán Welcome to Chicago, Ladies and Gentlemen! Immigration, Customs, csomagok, a szokásos drill, aztán evaluálás, hogy merre tovább. Végül maradunk Illinois-ban (a részletekről és a dilemmáról Bagoly írt), csak minél délebbre kéne jutni. Autó megszerez, cucc bepakol, készletek felturbóz, irány az Interstate dél felé.

Powered by Red Bull & M&Ms

Végül Bloomington, IL közelében nyúvadunk ki teljesen, gyors szálláskeresés, ebben van internet, meg ratyi amerikai hotelreggeli, jó lesz. Zzzzz.

Reggeli radarkontroll – a lila foltok felhők…

Nem baj, bízunk abban, hogy majd ad hoc tudunk jó döntést hozni, tovább tépünk dél felé. Forgalom ugyan van, de nem embertelen. Azért ahogy közeledünk a totalitás sávjához, már meg kell lépni az autópályáról, mert érezhetően lassul a dolog. Bagoly időről időre aggódva kémleli az eget a felhők miatt.

Az elején annyira elbambultam, hogy az illinois-i
kukoricamezőkről szuperélénk fotók készültek

Nem sokkal később ezt is orvosoltuk – azért látszik,
hogy nem a ’fia felhő sem’-körülmények uralkodnak

Útközben felmerül azért, hogy lehet, hogy St. Louis lesz a dologból, mindkettőnkben felmerül, hogy hát, ott még nem voltunk, most vagy soha, különben miért mennénk még oda (gyűjtjük a városokat, ahol volt olimpia…), meg az már Missouri, miért is ne… aztán később még Nashville-t is bevesszük a számításba, persze, Tennessee is jöhet, de végül mindkettő kimarad.

Közben beértünk a totalitás sávjába,
 időnként megállunk evaluálni a helyzetet

És időközben elkészültek a szemüvegjeink, sőt a fényképezőgép is kapott egy asztrofóliás lencsét maga elé a maradékból. Egyébként ugyanez a fólia van a vásárolható szemüvegekben is, csak azok kicsit profibban vannak összerakva. Azért nem tökéletes a helyzet, így a lens flare majdnem minden képünkön ott ólálkodik (lens flare = „kamerák lencserendszerén keresztüljutó szórt fény, ami nem kívánt képhatásokat okoz” – idézet innen, és a különböző fordítási lehetőségeken is lehet lamentálni). Plusz nem igazán sikerül rászorítanom a rögtönzött lencsét az objektívre, úgyhogy a kicsi, fogyó, félhold alakú fénypacákban még jobban is látszik, hogy pontosan hol tartunk. Megállunk, megyünk, nem jó, megállunk, fogy az idő, jön a felhők, megyünk…

De végül döntést kellett hozni, megállunk egy random tó mellett…

…viszonylag sokan vannak, nagy parkoló, ez csak jó lesz.

Pillanatkép

Fóliával

Mindjárt, már alig látszik belőle valami 

Fogy az a sarló

Elkezdett sötétedni is

Egyre vékonyabb

Már csak egy csík

Fenyegető fellegek

Egyre közelebb érnek a Naphoz,
Bagoly feje kezd zöldülni a háttérben...

Na, emmán döfi!

Félnap

Mindjárt eltűnik

Hopp, hopp, hopp…

A környék közben

Már majdnem

Sötétedik

Unbelievable

És akkor egyszer csak sötét lesz minden, csodálkozva
 felmorajlik a tömeg és mindenki leveszi a szemüvegét

Nappali félhomály

Egy jó, közeli fotót sikerült lőnöm "szabad lencsével".
Total solar eclipse. Libabőr.

Elképesztő

Mások sem tudnak hova lenni tőle =)

Alkonyati sötétség, pár tucat másodpercig

És már vége is!

Koordináták

Szemüveges csoportkép

Life’s still good =)

Na, és akkor az aftermath, mert hogy azon kívül, hogy egy fantasztikus élmény volt, utána is el kellett jutni A-ból B-be és hát ezzel nem voltunk egyedül… a további képek forrása a Google Maps, ha nem jelezzük máshogy.

Itt néztük az akciót

A Crab Orchard Lake partján, Carterville, Illinois-ban

Aha, ebből a településnevek alapján még mindig
 nem tudnám, hogy ez a préri melyik részén vagyunk…

Awesome, most már legalább rá tudnék bökni egy földgömbön

Kontextus

Oké, a következő igazából az, hogy vissza kéne
jutni a chicagói reptérre, de legalább már nem kell rohanni…

Alsó hangon öt óra, de azért számítunk arra, hogy lesz dugó. Amire nem teljesen, hogy Amerika-szerte rekordméretű dugók vannak a totalitás sávjából kifelé, mert a nép szépen lassan, napok, órák alatt gyűlt össze, de most hirtelen, egyszerre menne hazafelé a nagy részük. Nyamm. A parkolóból még kijutunk, de már pár kilométerre lelassul a forgalom.

És akkor még nem láttuk a bigger picture-t (kép innen)

A környéken – igen, valahol St. Louis és Nashville
között vagyunk félúton a kukoricában (kép innen)

Ott, ahova a kék nyíl mutat – a vörös dugó az autópályán,
Evansville-től nyugatra, a méretarány alapján
úgy 50 kilométeres. Ja és az még az egyik rövidebb (kép innen).

Saját képernyőfotókat akkor nem lőttünk, csak hitetlenkedve néztük az összes telefont, hogy körülbelül minden útszakasz világospiros vagy hótvörös, innen se előre se hátra, tucat kilométereken keresztül. Végül úgy döntöttünk, az egy helyben állásnál jobb az araszolás és a kis utak is, így szereztünk két szelet pizzát aztán nekivágtunk a kukoricásnak. Szó szerint, megkerestük a legalacsonyabb rangú, legkeskenyebb utakat, amiket a Google Maps hajlandó volt megmutatni és maximum sárgák, illetve zöldek voltak és konkrétan a méteres kukoricában kanyarogva indultunk el észak felé, várva hogy kicsit oszoljon a tömeg az autópályán. Egy bizonyos ponton már az aszfaltról is lemondtunk… Jó három órányi csalinkázás után megkockáztattuk, hogy visszatérünk a civilizációba és araszoltunk még két-két és fél órát, Tuscola, Illinois-ig (nagyjából Indianapolis-szal van egy szélességen), addigra már váltott lovakkal. Aztán egyszer csak elfogyott a kakaó, megálltunk egy parkolóban, kerestünk egy szállást (100 méterre, zsírkirály) és fellőttük a pizsamát. Azért még mindig abszolút megérte!