Bagoly ügynök jelenti

Ez a történet 1999. augusztus 11-én kezdődik. Majd 2017. augusztus 21-én fejeződik be. Mi köti össze e két dátumot? 18 év és pár nap választja el, ez világos. Később majd visszatérek rá, hogy mi az összekötő kapocs.

Az egész történetet egy kicsit tágabb kontextusba szeretném helyezni. Amióta az eszemet tudom, mindig is szerettem utazni. Akárhová is. Idegen, ismeretlen tájakat megismerni, magamba szívni a tájék hangulatát, csodálni a szépségét, egyszerűen csak ott lenni, felfedezni a világ szépségeit mindig is nagyon fontos helyet foglalt el az életemben. Már az odajutás megtervezése örömmel tölt el mindig, maga az eljutás is egyfajta élvezetet nyújt, és az odaérés, illetve az ottlét a hab a tortán. Az utazás mindazonáltal nem csak pillanatnyi élményt nyújt, hanem az emlékek által tulajdonképpen az egész életen át elkísér. Minden egyes út nyomot hagy az emberen, és csodajó érzés visszaemlékezni az utazással töltött időre. Ez a blog is ezt a célt szolgálja többek között, visszaolvasva a bejegyzéseket, visszanézve a képeket megelevenednek az emlékek. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy utazzon, amennyit csak bír, számomra a tárgyak halmozásánál sokkal fontosabb és tartósabb örömforrás. És emellett összeköti az embereket, az, hogy együtt utazunk valakivel, az amellett, hogy egyértelműen minőségi időtöltést jelent, a közösen átélt élmények egy életre szóló kapcsot hoznak létre az azt együtt átélők között.

Nekem a különböző utazásaim kapcsán nagyon erős érzelmeim is megmaradtak. Emlékszem arra, hogy mikor, mit éreztem. Az egyik ilyen első emlék, amikor valami érzés maradt meg, egy eredményhirdetéshez kapcsolódik. Akik ismernek, tudják, hogy tanulmányaim során sokat versenyeztem, elsősorban matematikából. Nagyon élénken él egy ötödikes eredményhirdetés. Nem emlékszem, fogalmam sincs már, hogy hányadik lettem. Az eredményhirdetés hátulról előrefelé zajlott, az első 10 vagy 20 emberkét hívták meg a Zrínyi Ilona verseny megyei eredményhirdetésére. Tehát minél később hallotta az ember a nevét, annál jobb eredményt ért el. A legjobb eredményt elérők, pár ember, mehetett az országos döntőre, Kecskemétre. Az eredményhirdetés kezdetén kihívtak minden ötödikest a nézőtér szélére, és szépen sorban szólították a versenyzőket. Egy adott ponton bejelentették, hogy mindazok, akik még ott állnak a nézőtér szélén, minden bejutottak az országos döntőbe, ami egy többnapos kecskeméti utazást jelentett. És erre a pontra emlékszem, hogy akkor én még ott álltam kinn, és ugyan örültem annak is, hogy akkor jó helyezést értem el, de ami a legnagyobb boldogsággal töltött el, hogy nyertem egy utazást, mehetek Kecskemétre. Akkor ez nekem egy hatalmas távolságra lévő, rendkívül izgalmas hely volt. Győrtől, az akkori lakóhelyemtől jó 200 km-es távolságával tán nem is jártam még messzebb addig, mint Kecskemét.

Emlékszem arra a pillanatra, mikor először láttam a tengert, 2000 nyarán, tán Szlovéniában. Fenn magasan a hegyek között éppen én vezettem a család kocsiját, egy citromsárga Wartburgot egy autópályán. Éppen világosodott, tudtam, hogy már közel járunk a tengerhez, van rá esély, hogy előbb-utóbb kibukkan a távoli dombok mögött. És akkor egyszer csak előtűnt egy kis kék háromszög két dombocska között. Ez a pillanat is erősen megmaradt, leginkább az az érzés, hogy igen, ez is valami különleges, eddig még soha nem látott dolog, amiben részem lehet. Egy további emlék 2005 nyara, amikor már az EU tagjai voltunk, és jó ötletnek tűnt az éppen Brnoban, Csehországban zajló ifi női kézi vb bronzmeccsének a helyszínen való megtekintése (értelemszerűen az egyik csapat a magyar volt). A sportesemény vonzereje mellett újfent az ismeretlen felfedezése volt az az érzés, ami végigkísért bennünket az úton. Egy akkor még távolinak tűnő ország meglátogatása, ami ráadásul nem is határos Magyarországgal. És jó érzés volt, hogy jó kis cseh söröket lehetett hazahozni anélkül, hogy egyáltalán gondolkodni kellett volna azon, hogy haza lehet-e hozni, kell-e fizetni vámot.

Az utazással kapcsolatban értek csalódások is. Ezek közül toronymagasan kiemelkedik egy utazás, amin nem tudtam részt venni. 2007 tavaszán Zsebibaba és Vegatigris ügynökök egy kedves ismerősüktől meghívást kaptak New York-ba. New York-ba, szintén amióta az eszemet tudom, szerettem volna eljutni. Gondoltam, hogy akkor csatlakoznék a lányokhoz, és megvizsgálom, milyen hely ez az Egyesült Államok. Másik kontinens, felfoghatatlanul távol, felhőkarcolók, minden, mi szem-szájnak ingere. Akkoriban nem nagyon volt olyan hely, ahová szívesebben mentem volna, különösen úgy, hogy az akkor még barátnőmmel mehetnék. Ez lett volna az álom. Egy gyerekkori álom.

Akkor viszont még nem lehetett magyar állampolgárként vízummentesen az USA-ba utazni. Így a pesti amerikai nagykövetségen kellett vízumért folyamodni, amit az ember vagy megkapott, vagy nem. Indokolniuk nem kellett, a törvényeik szerint mindenki alapból illegális bevándorló, amíg nem bizonyítja annak ellenkezőjét egy vízuminterjú keretében, dokumentumokkal megtámogatva. Zsebibaba ügynök és húga megkapták az engedélyt egy félelmetesen ellenszenves úriembertől, egyszeri belépésre. Én egy végtelenül kedvesen viselkedő hölgyhöz kerültem, párhuzamosan két egyetemen folytatott tanulmányok, egy fél állás, egy lakás a nevemen nem volt elég ahhoz, hogy bizonyítsam, hogy elég sok és erős szál fűz a hazámhoz ahhoz, hogy ne maradjak illegálisan az USA-ban. A vízumkérelmemet elutasították, és ezzel egy gyerekkori álmomat törték darabokra. Végtelenül igazságtalannak éreztem a döntést, hiszen én tudtam, hogy nem akarok ott maradni semmiképpen. Egy hihetetlenül ambivalens érzés volt kikísérni Zsebibaba ügynököt és húgát a reptérre ezek után. Az alatt a másfél hét alatt, amit ők New York-ban töltöttek, számtalanszor előjött az érzés, hogy akár én is ott lehetnék...

Ahogy a blog olvasói tudhatják, hiszen erről szól a blog, azóta egypárszor voltunk néhány helyen a világban, az USA-ban és azon kívül is. Ha akkor, 2007 tavaszán nekem valaki azt mondja, hogy most nem mehetsz, de majd később az következik, ami végül következett, akkor egyrészt hülyének nézem, hogy ne szívasson már, de ha komolyan gondolja, akkor csak annyi a kérdésem, hogy hol kell aláírni. Végül 2012 őszén eljutottam végre az USA-ba, New York-ba, stílusosan Zsebibaba és az én kedvenc csapatom NFL mérkőzésére (bejegyzés egyébként itt). Sosem felejtem el azt az érzést sem, hogy mennyire tartottam attól, hogy a korábban megtagadott vízumkérelem miatt majd külön elvisznek kihallgatni a beléptetésnél (akkorra már vízumkérelem benyújtása nélkül, egy, a neten beadott kérelemmel meg lehetett kísérelni a belépést), ahol újfent azt kell majd bizonygatnom, hogy nem, nem fogok ott maradni illegálisan. Csak akkor tudtam elhinni, hogy igen, ide is eljutottam, amikor a bevándorlási tiszt után a vámon is átjutottunk, és kiértünk a reptér érkezési csarnokába. És azt az érzést, örömöt sem fogom elfelejteni sohasem, amit ekkor éreztem.

A 2012-es év egyébként két gyerekkori álom beteljesüléséről szólt. Az egyik az előbb megénekelt New York-i út volt, a másik az, hogy 2012 augusztusában eljutottunk a londoni olimpiára. Az első sportesemény, amit megtekintettük, az egy magyar-szerb férfi kézimeccs volt. Ami innen nagyon erősen megmaradt, az az az érzés, amit akkor éreztem, amikor megérkeztünk a csarnokba, és leültünk a helyünkre. Egyfajta megnyugvás, hogy igen, ez is valami különleges dolog, amire mindig is vágytam, és éppen most válik valóra. Egyfajta megnyugvás, hogy igen, ezt is megértem. Az olimpiáról legélénkebben mégis az Izland elleni negyeddöntő maradt meg, amire hetekkel korábban, még a csapatok ismerete nélkül vettünk jegyet, tehát óriási szerencsénk volt, hogy a magyarok játszottak. És a meccsen 15 másodperccel a vége előtt egy gólos izlandi vezetésnél heteshez jutott az izlandi csapat. 100 ilyen helyzetből 99-szer a hetest dobó csapat örül a végén. Itt nem. A hetes kimaradt, gyorsan előredobtuk a labdát, és kiegyenlítettünk pár másodperccel a vége előtt. Utána két hosszabbítás következett, aminek végén a mieink jutottak a legjobb négy közé. Felejthetetlen élmény, leírhatatlan érzések. Bejegyzést a két meccsről (és még pár apróságról) erre találtok!

Node vissza 1999. augusztus 11-éhez és a csalódásokhoz. Aznap volt az egyetlen olyan teljes napfogyatkozás belátható időn belül, ami Magyarországról is megfigyelhető volt. Én éppen Szegeden voltam egy matektáborban, ahol alapvetően a tábort szervező tanárok felügyeletére voltunk bízva, semmiképpen nem volt lehetőségünk azt tenni, amit csak szeretnénk. A napfogyatkozás reggelén szakadozott felhőzet fogadott minket. Volt, hogy percekig látszott a Nap, volt, hogy percekig csak sejteni lehetett, hogy hol van a felhők mögött. Tudtuk, hogy a napfogyatkozás teljes fázisa, ami a leglátványosabb része az egésznek, mindössze 2 és fél percig fog tartani. Ha akkor éppen felhők mögött lesz a Nap, akkor lemaradunk az egész eseménysor legérdekesebb részéről. Ráadásul, azt is tudtam, hogy a következő teljes napfogyatkozás valamikor a 2070-es évek végén lesz, azaz ahhoz, hogy azt meg tudjam nézni, és értékelhessem is, majdnem száz évig kell élnem, olyan mentális állapotban és olyan szemmel, hogy az tényleg élvezhető legyen. Meglehet, hogy így lesz, de azért van jónéhány pont, amin bukhat. Szóval, kb. most vagy soha...

Tudtam azt is, hogy minél nyugatabbra megyünk, annál kevesebb lesz a felhős periódus, annál kisebb részét borítja majd az égnek felhő. A terv az volt, hogy busszal kivisznek minket Szeged mellé egy mezőre, és ott majd megnézzük a napfogyatkozást. Én azt gondoltam, hogy ennek így túl nagy a kockázata, inkább induljunk el azzal a busszal reggel nyugat felé, és menjünk addig, amíg nem találunk egy helyet, ahol nincs sok felhő éppen, és onnan nézzük. Nem mondtam tán ezt így a tanároknak, vagy nem hallgattak rám, de az biztos, hogy maradt az eredeti terv. Kétségekkel vegyes izgalommal kémleltük az egyre fogyatkozó Napot és az azt időről időre eltakaró felhőket. Vajon a legfontosabb 2 és fél percben, a totalitás fázisában mennyi felhő lesz, látunk-e belőle bármit is? A totalitás idejének közeledtével látszott, hogy az nem kérdés, hogy lesznek felhők, inkább annyi a kérdés, hogy lesz-e egyáltalán olyan pillanat, amit elkaphatunk.

A totalitás beköszöntét csak onnan lehetett felismerni, hogy szürkületi sötétség borult hirtelen a tájra, illetve az óráink mutatták, hogy bizony elérkezett az idő. Szerencsés módon egy jó fél perc múlva előtűnt a Nap, illetve a Hold fekete korongja, ahogy éppen kitakarta a Napot, és ez utóbbinak csak a koronája látszott. Varázslatos látvány, még mindig a fülemben hallom, ahogy a körülöttünk lévő emberek felmorajlanak, ahogy meglátták ezt az égi tüneményt. Aztán tán egy jó perc múlva eltűnt a felhők mögött, tán még újfent elő is jött, majd végleg eltűnt. Legközelebb már csak a totalitás befejeztével láthattuk az akkor már újra növekedésnek indult Napot. Felemás érzések kavarogtak bennem. Egyrészt örültem, hogy nem maradt ki teljesen a totalitás fázisa, másrészt egy olyan érzés maradt meg bennem, hogy pont tán a leglátványosabb részről, az eltűnésről, illetve az előtűnésről lemaradtunk.

Utána megvizsgáltam az interneten, hogy jó, Magyarországon nem lesz a közeljövőben ilyesmi, de legalább valahol, ami tán elérhető közelségben van, hol és mikor lesz teljes napfogyatkozás. Az eredmény mérsékelten volt bíztató. Az látszott, hogy a 2020-as évek közepén Spanyolország északi részén lesz a legközelebb időben és térben ilyesmi. A helyzetet akkor úgy értékeltem alig 17 évesen, hogy ha ez nekem később is fontos lesz, és jól nekiállok spórolni rá, valamint valahogy megszervezem, hogy eljussak oda (elsősorban valami gigantikusan hosszú autóút, netán buszút járt a fejemben), akkor tán valós esélyem lesz megnézni. Mindenképpen sokkal reálisabbnak tűnt, mint a 2070-es évekbeli magyarországi napfogyatkozás megtekintése... Akkor a horizontom nem terjedt ennél nagyon tovább, sőt időben beláthatatlanul messzinek tűnt a dolog, és térben pedig az akkoriban reálisnak gondolt lehetőségeimnek a határait feszegette ez a vállalás. Addig ugye még nem voltam nem szomszédos országban, a legtávolabbi hely, ahová eljutottam, az pont a Szegedtől már egyáltalán nem messze fekvő Szabadka volt tán, nyugat felé pedig Bécs volt akkor a legtávolabbi pont, ahová eljutottam, és valami kézzelfogható tapasztalatom volt arról, hogy hogyan lehet eljutni oda.

E hosszú és érzelmekkel teli bevezető után eljutunk végre a közelmúltba, 2017 nyarába, a három hónapos fizetés nélküli szabadságom második utazásblokkjához, mely az előző bejegyzésben összefoglalt otthoni egy hónap után következett. Már az utak tervezgetésekor nyilvánvaló volt, hogy szeretnénk időt tölteni az USA-ban is, hiszen különösen az ország nyugati része kifejezetten gazdag természeti szépségekben. Kapóra jött, hogy véletlenül felfedeztem, hogy azév augusztus 21-én teljes napfogyatkozás lesz ott, aminek teljes fázisa keresztülszeli az egész országot. Kössük akkor össze ezt az alkalmat az utunkkal, jött az ötlet. Node, hová is menjünk pontosan, hol lesz jó időjárás, hogy nehogy úgy járjunk, mint ahogy én jártam 18 évvel korábban. A sokéves átlag alapján Madras környéke tűnt a legjobb esélyekkel kecsegtető helyszínnek, ez a hely Oregon államban van, a Csendes-óceán partjától párszáz kilométerre. Érdekesnek tűnő hely, és egyébként is, nem nagyon voltunk még az USA északnyugati részén, kezdjük akkor ott a kalandozásokat, és majd utána továbbmegyünk mindenféle más természeti szépségek felé.

Mivel Zsebibaba ügynök az utazások megkezdése előtt egy hónappal már elkezdte a fizetés nélküli szabadságát a tanítási gyakorlat miatt, illetve a más légitársaságokra szóló repjegyeket csak a fizetés nélküli szabadság kezdete előtt vehettük meg, és csak három hónapig voltak érvényesek, ezekkel a lehetőségekkel nem számolhattunk már, csak a Swiss/Edelweiss kedvezményes jegyeit tudtuk igénybe venni. Úgy okoskodtunk, hogy majd valahová az USA-ba jól elrepülünk olcsójeggyel egy-két nappal korábban, és ha odaértünk, akkor veszünk az utolsó pillanatban teljes árú jegyet mondjuk Portlandbe (ami jó két órányi autókázásra van Madrastól), vagy Seattle-be (ami meg jó 5 órányira). Ott kocsibérlés, és szépen odaérünk a napfogyatkozásra. Valahol útközben meg majd szerzünk napfogyatkozásnéző szemüveget. Erre mindre elégnek kell lennie 1-2 napnak minden körülmények között. És majd nem lesz felhő, és meg is nézhetjük minden probléma nélkül. Ahogy azt Móricka gondolta.

Július közepén, amikor már Magyarországon voltunk éppen, akkor kaptunk egy kedves meghívót egy közös barátunk esküvőjére, augusztus 19-ére. Egy ilyen meghívást ugye nem illik és nem is akartunk semmiképpen visszautasítani. Újratervezés. Az esküvő délután van, utána simán elérhetjük az esti zürichi gépet, ha felférünk, jó, ha nem, akkor másnap reggel repülünk, majd irány az USA, az első géppel, amire felférünk. Los Angeles, San Francisco, esetleg Chicago az úti cél, aztán majd meglátjuk mi lesz. De egy baj van, amikor Magyarországra jöttünk, akkor nem úgy terveztük, hogy minden nálunk legyen a három hetes USA úthoz is, és ha csak 20-án reggel tudunk repülni, akkor nem biztos, hogy haza tudunk ugrani. No de, sebaj, eléggé sokmindenünk van, ami hiányzik, az könnyen összeszedhető, úgyhogy Bagoly ügynök egy szép napon, amikor eléggé üresek voltak a repülők, akkor kiment a reptérre reggel, elrepült Svájcba, összeszedte a cuccokat, ami kell még, majd az esti géppel vissza is repült Pestre. Éljenek az olcsó repjegyek. Az odaúton ki is voltak írva a csatlakozások, kicsit hülyén mutatott az éppen Budapestről felszállt gépen, ahogy ki volt írva csatlakozásként az esti visszaúti gép szintén Budapestre :).

Napszemüveget meg majd szerzünk valahol, valahogy. Kész a terv, minden OK, kicsit necces ugyan, de végülis augusztus 19-én délutántól lesz majdnem 48 óránk odaérni Madrasba augusztus 21-én ottani idő szerint délelőttre, ami tényleg több, mint 48 óra, hiszen 9 óra az időeltolódás. Próbálunk szerezni napszemüveget Pesten, csillagászati szakboltban. Nincs, de van "fóliacafatuk" (Astrosolar napszűrő fólia - Zs.b.ü.), amiből lehet csinálni, ha minden kötél szakad. Azt akkor elvisszük, és viszünk kartont is, amibe majd beleapplikáljuk a fóliát, ha muszáj, de majd szerzünk normális napszemüveget valahol, valahogy. Az esküvő rendben és kellemesen lezajlott, 19-én, este felfértünk a zürichi gépre simán, így eljött 20-a reggel, amikor célba vettük az USA-t. A legjobb opciónak Chicago tűnt, mind a gépek telítettsége okán, mind azért, mert oda már reggel is indult gép. Mivel 9 óra időeltolódással egy tengerentúli repülés után nem olyan jó vezetni, jó lenne mihamarabb odaérni, ezért is jó lenne reggel nekiindulni az útnak. Napszemüveget meg majd szerzünk valahol, valahogy.

A chicagói járat egész jól néz ki mindaddig, amíg már nem néz ki jól. Ott állunk a kapunál, tudva, hogy teljesen tele van a gép, el kéne vesznie néhány utasnak, hogy repülhessünk. Nem vesznek el, a gép nélkülünk indul. De, sebaj, van egy gép 3 óra múlva szintén Chicagóba, még azzal is van esély értelmes időben induló Seattle-i vagy portlandi járatot elérni. Portland jobb lenne, mert közelebb van, de ott már nem nagyon van bérelhető autó, ellenben Seattle messzebb van a napfogyatkozás helyszínétől, de legalább még akad egy-két bérautó. A második chicagói járatra már fel is fértünk, az USA-ba mindenképpen eljutunk már aznap, félsiker. Odaérve Chicagóba végtelenül lassan sikeredik csak bejutni az országba, szokásos módon. Portlandet ejtjük, mint következő úti célt, nincs aznapra már repjegy, és egyébként sincs bérelhető autó. Akkor legyen az úti cél Seattle. Repjegy van, kicsit borsos az ára, de amit megspóroltunk az odarepjegyen, abból kijön, nincs olyan gyakran napfogyatkozás. Már veszem is a repjegyeket, beírva minden adat az okostelóban a webhelyre, benn a hitelkártya adatok is, ténylegesen csak az hiányzik, hogy megnyomjam a gombot, és miénk a repjegy. De, előtte egy utolsó ellenőrzés, van-e még mindig bérelhető kocsi Seattle-ben. Hát, a reptéren nincsen. A belvárosban sem. Hajjaj. És helyi idő szerint este nyolcra érnénk oda. És másnapra délelőtt 5 órányi vezetésre van jelenésünk. Újratervezés.

Ez a napfogyatkozás végighalad az egész USA-n. Akkor elhalad itt tőlünk délre is. Így van, érinti Illinois állam déli csücskét. Milyen messze van az? 350 mérföld, jó ötórányi út. Hmm, ez majdnem olyan jó (rossz?), mint Madras. De miért is nem ide akartunk jönni eleve? Hát igen, az időjárás, felhők és egyéb huncutságok. Madras környékén lesz a legjobb idő az egész USA-ban, várhatóan. De most már nem sokévi átlagról beszélünk, hanem másnapi időjárásról. Igen, Madrasban verőfényes napsütés várható, amíg ki nem takarja a Hold. Itt Illinoisban? Hát, felhős és napos időszakok váltogatják egymást. Déjà vu, mintha már történt volna ilyesmi napfogyatkozáskor. Még pár weboldalt megnéztünk. Mind ugyanazt mondja, reggel kifejezetten felhős, a nap folyamán felszakadozó felhőzet. Tán szerencsénk lesz. Seattle nem játszik, nincs kocsi, eleve este nyolc után érnénk oda, ilyen állapotban nem olyan vicces 5 órát vezetni. 19-re lapot húzunk, az új terv az, hogy kocsit bérelünk itt azonnyomban (huhh, szerencsére van is dögivel), megyünk dél felé váltott lovakkal (vezetéssel), amíg ki nem dőlünk, másnap felkelés hajnalban, és irány tovább délnek. Ebben az időzónában már este 6 körül van (otthon elmúlt éjfél), ellenben a napfogyatkozás is két órával később van, csak dél körül. Kezd összeállni a terv, napszemüveget meg majd szerzünk valahol, valahogy. ???

Egy kósza próbálkozás a reptéren, van-e nekik napfogyatkozás néző napszemüvegük. Hát, azt már mind eladták... Na jó, majd szerzünk valahol, valahogy. Délebbre, közelebb a tett színhelyéhez csak lesz, ez a kapitalizmus országa, ha igény van, lesz, aki jó pénzért kielégítse. Vagy majd összeeszkábáljuk a fóliát és a kartont. Szerzünk gépjárművet, egy jobbfajta Dodge Chargert, ez nem lesz akadály semmiképpen, megy, mint a szél, csak a traffipaxok elkerüljenek, illetve el ne aludjunk. Egyik Red Bull a másik után, de este 10 körül vége a dalnak, aludjunk valahol. A legközelebbi szállodába megérkezvén alvás előtt még kérdés a recepcióshoz: napszemüveg, valahol? Á, sehol sincs már, mind eladva... Majd szerzünk valahol, valahogy. De, egyébként ollójuk van-e? Izzítjuk a B-tervet napszemüvegügyben is.

Másnap hajnalban kidob az ágy 5 körül, éljen a jet lag. Inkább itt kéne még napszemüveget fabrikálni, nem a kocsiban, ahol nincs olló. Meg asztal sem. Meg mozog. OK, napszemüveg minta kerítése netről, rajzolgatás, kivagdosás, ragasztó, fóliacafat méretre vágása. Két csilivili maszek napszemüveg elkészült. Ha az úton sem találunk, akkor ez lesz. Időjárás... Hmm... Felhős, ahogy ígérték. De majd felszakadozik, ahogy ígérték, ugye. Más esély nincs, irány dél. Végtelen síkság ez az Illinois, kukoricaföldek. Melegszik az idő, tán tisztul is az ég. Egy újabb tényező jelenik meg a játékban. A forgalom. Ahogy közeledünk a totalitás sávjához, egyre erősebb a forgalom. Oda kéne érni azért. Itt is piros, ott is piros a Google térkép szerint, azaz dugó van. Kerülni kell. De ha kelet-nyugati irányban haladunk, akkor nem kerülünk közelebb a totalitás sávjához. Akkor megette a fene az egészet. Nini, ott van egy zöldnek tűnő út (normál sebességgel lehet haladni). Menjünk arra. OK. Beérünk a totalitás sávjába. Ez legalább megvan. De, menjünk délebbre, hogy hosszabb legyen. És egyébként is, ott arra, mintha kevesebb lenne a felhő. Fél óra elteltével már benn vagyunk a totalitás sávjának a közepén. Ez már jó, de most jön a neheze.

Égkémlelés. A Nap már erőteljesen fogyóban. De látszik. Most meg nem látszik. Most meg igen. Ez így nem lesz jó. Ilyen már volt. Node, akkor busz volt a fenekem alatt, nem egy Dodge Charger. Ja, és nem a magam ura voltam, ott kellett maradni, ahol az okosok gondolták. Itt szabad vagyok, mint a madár, oda megyek, ahová akarok. De legalábbis oda, ahol süt a nap. Ott arra nyugatnak, van egy nagyobb szakadás a felhőzetben. Merre fúj a szél. OK, igen arrafelé kéne menni. Ott tán eléggé hosszan nem lesz felhő. Addig megyünk, amíg napsütést nem találunk, ezt már jól kigondoltam 18 évvel ezelőtt is.

Jó fél óra még a totalitásig. Megyünk nyugatnak. Most már jó. Itt kéne megállni valahol, a következő helyen, ahol lehet megállunk. Sokan vannak itt. Mindenki úgy gondolja, hogy itt jó lesz. Nem lesz felhő. Ott arra nagyon nyugaton, ahonnan a szél fúj vannak felhők. De már nem érnek ide, ugye? Közel a totalitás kezdete. Nincs már sok idő manőverezésre. Maradunk, jó nagy a lyuk a felhőben. Csak lassan jön a széle. De basszus, nem csak jön a széle, ez még nő is. Itt keletkezik a felhő a szemünk előtt. De, még így is messze van a széle. Most már jó lesz, nem ér ide, ugye? Elcsendesedik minden. Megállnak az éppen úton lévő autók.

Az eddigi félhomály tovább sötétül. A felhő széle messze. Már nem érdekes. Nem ér ide. Győztünk. 18 év után végre láthatom az egészet. A Hold teljesen kitakarja a Napot, levehetjük a maszek szemüvegeinket, amilyen senkinek sincs :). Csodaszép. Ugyanaz a morajlás fut végig a tömegen, mint 18 éve. És végig láthatom, ahogy eltűnik az utolsó kicsi naptöredék is a fekete kör mögött. Döbbenetes csönd üli meg a tájat. Fantasztikus dolog napfogyatkozást látni. Kattognak a fényképezőgépek, okostelefonok tömegei néznek a Nap felé. Mindenki meg akarja örökíteni a megörökíthetetlent. A fotók nem adják vissza a környék csendjét, a felfoghatatlan nappali sötétséget, ami nem sötétség, inkább félhomály. Körbenézve mindenhol világos az ég alja. Nagyon furák a fények, semmihez sem hasonlítható. Kiélvezzük minden másodpercét. És már tűnik is elő, ennyi volt. Megjelennek az első napsugarak. Újra kell a napszemüveg. Nézegessük még pár percig. Mi a fene. Eltűnt hirtelen... Ideért a felhő... Hogy a fenébe, hiszen olyan messze volt. De már mindegy, a lényeg megvolt. A teljes totalitás fázisa, felhő nélkül. Mekkora szerencsénk volt. Tán két percen múlott. Ha továbbmegyünk egy kilométert, vagy ötöt, akkor lehet, hogy nem is látjuk...

Újfent végtelen nyugalom tölt el. Megcsináltuk. Nem kellett 2070-ig várni. De még 2020-ig sem. Ki gondolta volna? Biztosan láttam a 2017-es napfogyatkozást 1999-ben az interneten. De, ha valaki nekem, akkor azt mondja, hogy én majd odamegyek valahová Illinois állam déli csücskébe, és pont azt fogom tenni, amit már akkor kigondoltam (megyek, amíg napsütést nem találok), akkor nem hiszem el. Semmiképpen. Oly távoli volt mind időben, főleg térben, de leginkább mentálisan. Ez akkor egyszerűen nem volt benne még a legvadabb álmaimban sem. Egy nulla valószínűségű esemény. És mégis valóra vált...

 Life's good.