Kontinensváltás – délről északra

Santiago de Chilében körülbelül három óránk volt átszállni – szerencsénkre az első járatra felfértünk a következő úti célunk felé. A Santiago de Chile-Houston-járat nem a legnépszerűbb a United kínálatából, így most az egyszer a gép elejében kaptunk helyet –legalább tudtunk egyet aludni. Nem is volt baj, mert az Államokban a beutazás a szokásos kígyózó sorokat jelentette, utána pedig jött a sorban állás a következő etapra – eközben lőttük a következő képet az egyik terminál végéből.

Hosszú a sor a betonon is

A Houstonban töltött pár órát igyekeztünk értelmesen kihasználni és összeraktuk a körülbelüli programunkat a következő egy hétre, meg utánanéztünk, hogy mit hogy érdemes majd foglalni. Aztán egyszer csak kiderült, hogy kaptunk két helyet, irány Anchorage, AK. Alaszka =) Az útvonal egyébként megdöbbentően látványos volt, végig is fotóztuk!

A Colorado egyik mellékfolyójának kanyonja
 valamelyik felsőbb szakaszon

Bevágva

A Lake Powell Arizona és Utah határán

Ez pedig a fenti tóért felelős Glen Canyon Dam
 és előtte a közúti viadukt

A Lake Powell az Államok második legnagyobb víztározója
 a Hoover-gáttal elzárt Lake Mead után

A Glen Canyon után a Colorado következő nagy kanyonját
Grandnak hívják – ez valahol annak a legeleje =)

Az egész környék végig van szabdalva

Ez pedig már az fél állammal arrébb található
 Bryce Canyon (egy évvel azelőtt jártunk arrafelé, beszámoló itt)

Közelkép

A zöld fenyőtengerben látványosan virítanak a vörös kanyonfalak

Már három állammal arrébb – a felhők alatt
a Mount St. Helens, Washington (az állam, nem a város!)

Kibújt a felhők alól

Kráter közelről

A Mount St. Helens 1980. május 18-án
 123 évi szunnyadás után egy óriási, robbanásos kitörést produkált

A hegy jobb oldala lényegében lerepült,
 a mostani kaldera tulajdonképpen ennek köszönhető

Before vs. after (innen)

Hmm, majdnem egy bejegyzésnyin túl vagyunk és csak mostanra érkeztünk meg Alaszkába. Első nap Anchorage-ben egy bed&breakfast jellegű helyen aludtunk, tulajdonképpen egy családi ház leválasztott lakrészében. Allison és Theo (egy anyuka és a négyéves kisfia) voltak a házigazdáink, nagyon profi vendéglátók voltak, reggelire friss home-made rántotta, rendes wifi, tippek az autókölcsönzéshez – a reptéren minden, úgy értsétek, minden elfogyott, de Allisonnak köszönhetően találtunk egyet, aminek volt négy kereke és ment – Theo pedig még azt is felajánlotta, hogy ad estére pár legót, legyen mivel játszani! = ) A kis tudnivalós füzetükben a kedvenc szösszenetem: igen, vannak rénszarvasok, elég gyakran, barátságosak, de nem célszerű közel menni. És igen, néha medvét is látni, azokhoz meg még kevésbé illik közel menni. Ez az, már nagyon hiányzott a bear country! (Mint tudjátok, a zsebibabák nagyon félnek a medvéktől…)

Anchorage-ben másnap reggel szereztünk is autót és elindultunk északra. Fairbanks potom hat óra autóval (plusz megállók, látnivalók, bár utóbbiból meglepően kevés akadt).

Anchorage-Fairbanks – ettől az úttól nyugatra nincs érdemi közút.
Csak vadon, medvék, meg tavak. Meg olaj. Khm.

Az út mentén – igen, errefelé található a Denali National Park…

… benne Észak-Amerika legmagasabb csúcsa, a régi-új nevén a Denali (rövid időre Mount McKinley), a maga 6190 méterével. De az igazából jó 100 kilométerre az AK-3-as (Alaszka állam 3-as számú útja) úttól – beszámoló nemsokára. Első körben (és a következő bejegyzésben) Fairbanks!

Az odaút leginkább így festett - tipikus tajga.
Oroszország és Lettország jut róla eszembe.

Kicsit kevesebb terepjáróval – vagy legalábbis
 nem olyanokkal, amik ennyit zabálnak =)

Folytatása következik!