Ha még nem olvastátok volna, ez előtt a bejegyzés
előtt erősen ajánlott elolvasni Bagoly ügynök jelentését, itt. Szóval ő már
beszámolt róla, hogy mennyi előzménye volt ennek a kalandnak, én ebben a
bejegyzésben képes illusztrációt mellékelek :)
Az 1999-es magyarországi napfogyatkozást jómagam a családdal a sümegi várhegyről néztem, szerencsénkre ott nagytotálban lehetett
látni mindent és mivel a sümegi várhegy jól ki is lóg a környékből, a sötét táj
látványa elképesztő volt. Az nekem is rémlik, hogy előtte nézegettem az
újságban (nekem még nem volt internet-hozzáférésem akkoriban, kénytelen voltam
megelégedni a Népszabadság-grafikával), hogy 2070-ben lesz Magyarországon a
következő, hát azt még meg is kell érni… az akkori világképemnek nem volt része, hogy másik
napfogyatkozáshoz is el lehetne menni a világban. Előző évben jártam életemben
először külföldön, Horvátországban, távoli rokonlátogatóban a nagyszüleimmel. És
legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy valaha heti rendszerességgel fogok
transzatlantikolni és ezért még fizetnek is. You kiddin’ me? 19 évesen ültem
először repülőn...
De, times change, life’s full of surprises &
expect the unexpected, szóval ott voltunk, hogy 2017. augusztus 19-én délután
tépünk az M1-esen Ferihegy felé (már nagyrészt összepakolva a három heti
cuccot). Szerencsére a Budapest-Zürich sima ügy, Flughafen Zürich, kezdtél
hiányozni, csomagok, mi tart már ennyi ideig, vonat, este tizenegy... azta, de jó
itthon lenni (igen, saját ágyam még mindig csak egy van, még ha osztott
tulajdonban is). Pakolás újraellenőrzése, pár dolog még be, pár dolog még ki, másnap,
20-án reggel hatkor csiripel valami… most nem kéne elaludni, mint majdnem az előző évi marseille-i kaland elejét (erre), keljmárfel! Vonat, reptér, check-in, bag drop, security,
passport control, E- terminál, az elsőre nem férünk fel. Nem baj, a második is
még menedzselhető eredménnyel kecsegtet. Kaja rogyásig, jófej kollégák, long
time no see csevegés, egy-két mozi, aztán Welcome to Chicago, Ladies and Gentlemen!
Immigration, Customs, csomagok, a szokásos drill, aztán evaluálás, hogy merre tovább.
Végül maradunk Illinois-ban (a részletekről és a dilemmáról Bagoly írt), csak
minél délebbre kéne jutni. Autó megszerez, cucc bepakol, készletek felturbóz, irány az Interstate
dél felé.
Végül Bloomington, IL közelében nyúvadunk ki
teljesen, gyors szálláskeresés, ebben van internet, meg ratyi amerikai hotelreggeli, jó lesz. Zzzzz.
Nem baj, bízunk abban, hogy majd ad hoc tudunk jó
döntést hozni, tovább tépünk dél felé. Forgalom ugyan van, de nem embertelen.
Azért ahogy közeledünk a totalitás sávjához, már meg kell lépni az autópályáról,
mert érezhetően lassul a dolog. Bagoly időről időre aggódva kémleli az eget a
felhők miatt.
kukoricamezőkről szuperélénk fotók készültek
hogy nem a ’fia felhő sem’-körülmények uralkodnak
Útközben felmerül azért, hogy lehet, hogy St. Louis
lesz a dologból, mindkettőnkben felmerül, hogy hát, ott még nem voltunk, most
vagy soha, különben miért mennénk még oda (gyűjtjük a városokat, ahol volt
olimpia…), meg az már Missouri, miért is ne… aztán később még Nashville-t is
bevesszük a számításba, persze, Tennessee is jöhet, de végül mindkettő kimarad.
időnként megállunk evaluálni a helyzetet
És időközben elkészültek a szemüvegjeink, sőt a
fényképezőgép is kapott egy asztrofóliás lencsét maga elé a maradékból.
Egyébként ugyanez a fólia van a vásárolható szemüvegekben is, csak azok kicsit
profibban vannak összerakva. Azért nem tökéletes a helyzet, így a lens flare majdnem
minden képünkön ott ólálkodik (lens flare = „kamerák lencserendszerén
keresztüljutó szórt fény, ami nem kívánt képhatásokat okoz” – idézet
innen, és a különböző fordítási lehetőségeken is lehet lamentálni). Plusz nem igazán
sikerül rászorítanom a rögtönzött lencsét az objektívre, úgyhogy a kicsi,
fogyó, félhold alakú fénypacákban még jobban is látszik, hogy pontosan hol
tartunk. Megállunk, megyünk, nem jó, megállunk, fogy az idő, jön a felhők,
megyünk…
Bagoly feje kezd zöldülni a háttérben...
felmorajlik a tömeg és mindenki leveszi a szemüvegét
Total solar eclipse. Libabőr.
Na, és akkor az aftermath, mert hogy azon kívül,
hogy egy fantasztikus élmény volt, utána is el kellett jutni A-ból B-be és hát
ezzel nem voltunk egyedül… a további képek forrása a Google Maps, ha nem
jelezzük máshogy.
nem tudnám, hogy ez a préri melyik részén vagyunk…
jutni a chicagói reptérre, de legalább már nem kell rohanni…
Alsó hangon öt óra, de azért számítunk arra, hogy
lesz dugó. Amire nem teljesen, hogy Amerika-szerte rekordméretű dugók
vannak a totalitás sávjából kifelé, mert a nép szépen lassan, napok, órák alatt
gyűlt össze, de most hirtelen, egyszerre menne hazafelé a nagy részük. Nyamm. A
parkolóból még kijutunk, de már pár kilométerre lelassul a forgalom.
között vagyunk félúton a kukoricában (kép innen)
Evansville-től nyugatra, a méretarány alapján
úgy 50 kilométeres. Ja és az még az egyik rövidebb (kép innen).
Saját képernyőfotókat akkor nem lőttünk, csak hitetlenkedve
néztük az összes telefont, hogy körülbelül minden útszakasz világospiros vagy
hótvörös, innen se előre se hátra, tucat kilométereken keresztül. Végül úgy
döntöttünk, az egy helyben állásnál jobb az araszolás és a kis utak is, így
szereztünk két szelet pizzát aztán nekivágtunk a kukoricásnak. Szó szerint,
megkerestük a legalacsonyabb rangú, legkeskenyebb utakat, amiket a Google Maps
hajlandó volt megmutatni és maximum sárgák, illetve zöldek voltak és konkrétan
a méteres kukoricában kanyarogva indultunk el észak felé, várva hogy kicsit oszoljon
a tömeg az autópályán. Egy bizonyos ponton már az aszfaltról is lemondtunk… Jó három
órányi csalinkázás után megkockáztattuk, hogy visszatérünk a civilizációba és
araszoltunk még két-két és fél órát, Tuscola, Illinois-ig (nagyjából Indianapolis-szal
van egy szélességen), addigra már váltott lovakkal. Aztán egyszer csak
elfogyott a kakaó, megálltunk egy parkolóban, kerestünk egy szállást (100 méterre,
zsírkirály) és fellőttük a pizsamát. Azért még mindig abszolút megérte!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése