2012. április 2., hétfő

Rheinfall Tour

Egy idő után kifogy az ember a frappáns bejegyzés-kezdésekből. Úgyhogy most marad az X-files style.

somewhere along the Rhine,
near Schaffhausen, Switzerland
14:14 31.03.2012

Szóval Schaffhausen, másfél óra vonatozás, aztán gyalogszerrel a Rajna mentén.


Nem messze Schaffhausen bel-belvárosától, a Rajna-parton sétálva vadon növő nárcisz és lucerna minden felé - ezt nem mindig tudom hova tenni, annyi növény nő itt vadon, ami otthon csak kertekben... minden tele van kankalinnal, nárcisszal, a kertekben a fűben krókuszok tömegelnek, a medvehagyma pedig néha olyan átható illatot áraszt, hogy be lehet ájulni tőle :) Igazi tavaszhangulat.


Később a városból kiérve már családi házak vannak mindkét parton. Nem rossz kilátással :)


Ez alapján nem is nagyon sejteni, hogy jó két km-en belül egy 23 méter magas, 150 méter széles vízesésben folytatódik Rajna - csak egy figyelmeztető tábla van, hogy innentől a Rheinfallig nem lehet semmilyen vízi sportot űzni, valamint az utolsó hídon található minden íven egy "Behajtani tilos" jelzés. A Rheinfall felett egy kis kastély, ott leltem ezt a padot - kicsinek és törékenynek néz ki, de valahogy nyugalom árad belőle. Szeretem az ilyen képeket.


És akkor a Rheinfall, így kezdődik...


és így folytatódik.

A kastély kertjében építettek egy kis tornyocskát, aminek színes ablaküvegei vannak.

sárga

kék

zöld

piros

Egészen a vízesés aljáig ki van építve egy kis út, kiszögelléssekkel, ahol lehet ámuldozni, fotózni, nézelődni. Vannak nagyobbak is, ahol le is lehet ülni padokra, elmélkedni, olvasni, aludni egyet. Mivel nem rohantunk sehova, mindketten választottunk kettőt a felsorolt tevékenységek közül. Lehet tippelni, hogy melyikőnk melyik kettőt. Segítek annyiban, hogy az olvasás Harry Pottert jelentett. Később lejjebb sétáltunk, Bagoly egy kicsit gyorsabban mint én, így dokumentáltam, amint a kis kilátóteraszról szemléli a vízesést. A képen látszó vízpára egyébként széliránytól függően egész esőszerű tud lenni, meleg nyári napokon ez biztos jó élmény, de most inkább hidegzuhanyként ért :)

Lejjebb sétálva egészen közel lehet menni a vízeséshez, egészen más alulról felfelé tekinteni a lezuhogó víztömegre...

A vízesés közepén lakó szirt is más megvilágításba kerül.Szó szerint, ugyanis a legalsó pontról, ahol meg lehet közelíteni a vizet, napos időben nagyon szép szivárvány van a víz felett - itt a kép közepén :)



A képek közül ez a kedvencem, de nem tudtam rájönni, hogy ezt a sárga vagy a piros ablak mögül sikerült fényképezni. Valahol hihetetlen, hogy ezek a vízcseppek valamikor az Északi-tengerben kötnek ki...


A szokásos megszállott fényképezés mellett a telefonom fotós képességeit is megpróbáltam felmérni, számomra felfoghatatlan a tény, hogy a vénséges laptopomat sokszor kenterbe veri - ami mondjuk egy hat éves notebook paramétereit tekintve annyira nem nagy feladat... Lényeg, hogy egyelőre jól szerepelt a fotózásban is és örömmel vettem észre, hogy szépiaeffekt is akad benne :)

2012. április 1., vasárnap

Luzern, múzeum, öt óra nem elég...

Múlt hétvégén futottunk egy második kört Luzernben, megnézendő a Verkehrshaust avagy közlekedési múzeumot. A helyszín környéke tele volt különböző virágkötészeti műalkotásokkal, tekintve hogy ezen a hétvégén tartották a svájci virágkötészeti expót vagy mit. Az alábbi egyfajta hivatalos díszítmény volt, rengeteg akadt belőle a múzeum környékén, viszont döbbenettel konstatáltam, hogy a jácintokat lehetetlennek bizonyult megszagolni. Mármint fizikailag. Ezek a vöröses ágacskák vagy 50-60 cm magasak, a dobozzal együtt 150-160 cm-ig nyúlnak, egyszerűen nem tudsz úgy belehajolni, hogy elérj a jácintok közelébe, oldalról meg túl messze vannak a virágok... némi próbálkozás - és Győző harsány röhögése - után feladtam, maradt a fénykép.



A Verkehrshaus Svájc leglátogatottabb múzeuma, autók, vonatok, villamosok, kamionok, sífelvonók, hegyi vasutak, repülők, helikopterek, űrjárművek, mindenféle jó megtalálható benne, pavilonról pavilonra rohantunk, "ezt nézd meg", "de jópofa", "ezek nem kispályáznak" kommentek kíséretében. Utóbbi leginkább a hegyi közlekedést és a Gotthárd-alagutat illetően hangzott el, igencsak sokat tettek le az asztalra e téren, tekintve hogy a vasúti alagút 1871 és 1881 között készült el, természetesen korabeli technikával :) A vonatok között találtunk egy felettébb szórakoztató elfoglaltságot, néhány, kb. méter magas fekete doboz, de nem teljesen egyformák, rengeteg fa építőkocka, üres fehér papírok és egy rakás üveggolyó. Alább az egész cucc használat közben. Bevallom, nem mi építettük, de csak azért
nem álltunk neki átbarkácsolni, mert akkor az egész napot itt töltöttük volna, ahogy az nyáron a bergeni Vilvite-ben történt a gátépítős játékkal... Egyébként az előző posztban említett Schildkrötlihez hasonlóan ez is mennyire egyszerű ötlet: natúr fa építőkockák, üveggolyók és egy csomag papír... Have fun!

Egy másik pavilonban leltük ezt a méretes polcot, az elmúlt 150 év autóival, biciklijeivel és motorjaival megrakva. Óránként egyszer bemutatót tartanak, egy ilyen emelő herkentyűvel lekapnak néhányat és az orrod alá teszik, mesélnek róla kicsit, aztán visszateszik a helyére, mint ahogy nagymamám az aktuálisan készült sütiket szokta bemutatni :)


Az autós részleg kívülről padlótól az épület tetejéig közlekedési táblákkal van borítva, van fehér...


zöld...


és kék is, elég menőn néznek ki egy hatalmas csarnok oldalán. Estike, lecke feladva :)

A repülős pavilon is igen érdekes volt, teljes Swissair történet, egy rakás repülő, a nagyon kicsitől az egész hatalmasig, REGA helikopter (REGA = Schweizerische Rettungsflugwacht, vagyis a légimentők), Breitling Orbiter 2 léghajógondola, ejtőernyős videofelvételek és egy Convair 990 Coronado is (a 60-as, 70-es években használták alapvetően), amit kívülről - belülről be lehetett járni. Ezzel a pavilonnal egybeépítve leltük meg az űrhajózásos kiállítást is, hasonló volt, mint a Science Museum Londonban. Ez a téma egyébként engem különösen érdekel, nagyon szeretném megnézni pl. majd egyszer a washingtoni National Air and Space Museumot, különösen tekintettel az e hónapban érkező Discovery-re :) Itt a Verkehrshausban leginkább az űrhajósok mindennapjaira volt kihegyezve a kiállítás, munkaeszközök, űrhajós kaja, alvózsák, hasonlók. Nagyon megtetszett az alábbi idézet:


Szabad fordításban: "A földi gondolkodásmódunk megmarad itt is. Például, mikor a vacsoraasztal körül ülünk és fel akarunk kelni, lebegünk az asztal körül, de soha nem lebegünk át felette. Nem lenne udvarias ilyet cselekedni."

Valamiért az űrhajós kiállítás tőszomszédságában találtunk egy kis szegletet, ahol teljesen random cuccok voltak összegyűjtve, többek között az alábbi jószág is, egy valamilyen kiwi (nem derült ki, hogy melyik faj pontosan). Képen láttam már sokszor kiwit, meg rajzfilmben is, de nem gondoltam, hogy ennyire aranyos :) Egyébként védett, Új-Zéland nemzeti állata, nagyon kevés van belőle, tekintve hogy röpképtelen madár, eléggé ki van téve a ragadozóknak. Nagyon küzdenek, hogy az a néhány kiwifaj, ami még megtalálható, meg is maradjon, erről bővebben itt lehet olvasni.

A múzeumban van egy Swissarena nevű részleg is, egy 200 négyzetméteres Svájc-légifelvétel, leragasztva a padlóra, lehet rajta szaladgálni. Van hozzá egy rakás csinos plüsspapucs, stílusosan kereszttel, a cipőre kell ráhúzni és akad mindenféle nagyító is, hogy jobban lehessen látni az egyes épületeket (jó minőségű a nyomtatás, úgyhogy a nagyító tényleg működik). Alább minden illusztrálva, a nagyító a Verkehrshaus felett található, jobbra tőle a tó sarkában Luzern, a víz maga pedig a Vierwaldstättersee.


Összesen 5 órát töltöttünk el a Verkehrshausban, de az utolsó kettőben végig úgy éreztem, hogy pontról pontra rohanunk, semmit sem tudtunk alaposan megnézni - egy ekkora múzeum asszem nem egy napra van tervezve. Zárás után még kipróbáltuk az IMAX-mozit, egy Tornádóvadász című, Discovery-klasszikus stílusú filmet néztünk meg, nem volt rossz, de azért ez a szemüveges 3D-technológia még mindig elég orrfájdalmas a film végére. Utána a Vierwaldstättersee partján sétáltunk végig az állomás felé, szép naplementében.


A tópart mentén egyik oldalon Luzern házikói sorakoznak...


a másik oldalon pedig a Pilatus tornyosul :)


A Verkehrshaus egyébként egész nap teljesen tele volt, részben felnőttekkel, párokkal, részben pedig kisgyerekes családokkal, a gyerekek rengeteget rollereztek, rohangásztak és azért visítás is volt rendesen :) Nagyon családias hangulatú az egész múzeum, a kiállított izék nagy részét meg lehet tapogatni, belemászni, alámenni, rengeteg játék is van, nagy placc, ahol lehet szaladgálni, gyerekként biztosan hatalmas élmény. Na jó, nekünk is az volt, mindenképpen érdemes megnézni, ha valaki errefelé jár :)

2012. március 29., csütörtök

Schildkrötli

Ahogy ígértem, bemutatom - íme a kalácsteknős, túlélésem legfőbb eszköze :) Nagyon finom. Az meg különösen tetszik benne, hogy igazából nagyon egyszerű ötlet - ne fonjuk a kalácsot, hanem mást csináljunk, ennyi - mégis sokkal szívesebben veszi a nép, mert reggel 9-re elfogy, ez az első péksütemény, amit elhordanak :)

2012. március 27., kedd

FoodHomeSickness és egyéb nyalánkságok

Új ország, új ételek, új szokások... utóbbi kettőről szól ez a bejegyzés. Az új ételeket illetően nagy bajban szoktam lenni, ugyanis ínyencnek távolról sem lehetne nevezni, általában biztosra megyek - értsd: az összetevők ismeretében merem csak bevállalni a kóstolást is. Ezzel az ember a vendégségeket túléli valahogy, de hosszabb távon valamennyire meg kell barátkozni az újdonságokkal.

Svájcban két nemzeti étek van, a csokoládé és a sajt. A svájci csoki, mint olyan, nagyon finom, az áruházláncok saját csokijai is teljesen korrektek, rengeteg a választék és a Sprüngli bonbonjai pedig egyenesen fenomenálisak. Nagyon drágák is, úgyhogy egyelőre csak kóstolóban barátkozunk. A sajttal azonban egy kicsit más a helyzet: a nyámnyila Spar trappistán nevelkedett gyomrom egyelőre nem igazán vágyik az erősen illatos és ízes helyi sajtokra. Győző hasonlóképpen van, így legújabb vadászati célpontunk Svájc lehető legkevésbé büdös és legíztelenebb sajtja. Ezen a ponton felmerült bennem az is, hogy öregek vagyunk és nem bírjuk a változásokat, de amíg ez csak a sajtban nyilvánul meg, ám legyen.

A mindennapokat tekintve viszont nagyobb bajban vagyok, mivel egy hónapon keresztül a reptér kínálatából válogatva kell túlélnem a napokat, lehetőleg úgy, hogy ne fizessem rá a gatyámat is, ébren is maradjak és ne egyem végig a helyi nagy sárga M betűs étterem teljes kínálatát - tekintve, hogy ez a legolcsóbb. A Nordsee halak és egyéb tengeri dögök iránti minimális affinitásom miatt kiesik, a salátabár a "15-20 frank/egy kupac lucerna" ár/érték-arány miatt elviekben nem játszik, marad a thai étterem, a mekdönci és az élelmiszerbolt. Így aztán nagyrészt az előrecsomagolt háromszögletű szendvicsek, péksütik és joghurtok vannak a listán, meg gyümölcs, zöldség, viszonylag vállalható, nem reptéri, csak átlagos zürichi áron - ami csak kicsit marad el a ferihegyi áraktól... Viszont egy hónap alatt erre ráun az ember és aztán előjön, hogy mennyire jó lenne ebédre egy kis rántott sajtot, makarónit vagy fasírtot és lencsefőzeléket enni - hogy a gulyáslevesről és egy istenes sajtos-tejfölös lángosról ne is beszéljek. Vagy anyukám húsleveséből, melyből ezennel ipari mennyiséget rendelnék legközelebbi hazamenetelem alkalmából. Valamint túró rudit kérek, elfogyott a készlet - pedig kijövetelkor két körben összesen 60 db-ot hoztunk. Na jó, hárman voltunk ennyi túró rudi ellen, nem sokáig húzták. Azért egy valami nagyon bejön az itteni dolgok közül, Schildkrötlinek hívják, holnap bemutatom fényképen :)

A helyi szokások és hagyományok ezen a héten előtérbe kerültek, mivel a képzésem medical és safety részét letudtam, most a service van soron - természetesen, ahol lehet, svájci hagyományokkal teletűzdelve. Ezek közül az egyik legviccesebb a Sechseläuten - egy menüben szereplő egyik zürichi specialitás miatt került rá szó. Szóval a Sechseläutent a huszadik század eleje óta tartják, a tél végét ünneplik, van egy méretes, pirotechnikai termékekkel kitömött hóember, a Böögg , melyet meggyújtanak és azt lesik, hogy mikor repül le a feje/robban széjjel az egész. Minél hamarabb bekövetkezik az esemény, annál naposabb, melegebb és hosszabb lesz a nyár, úgyhogy szegény hóembernek nem sok esélye van... Azért a mi medvés, árnyékos, barlangos, meddigtartmégatél? problémakörünket vagy a Medárd-napon "esik-e az eső vagy sem?" kérdésfeltevésünket humánusabb módszernek tartom, ugyanakkor valószínűleg mindháromnak közel azonos hatása lehet a tényleges időjárásra :)

A svájciak egyébként még mindig nagyon szabálytisztelő társaság, időnként még újra és újra rá kell jönnöm, hogy itt bizony a 90% megvárja a zöldet és nem csak az éppen a gyereküknek kétségbeesetten magyarázó anyukák fogják vissza a kicsiket a pirosnál. Az is megdöbbentő, hogy az ember fizetése időben, hiánytalanul érkezik, vagy hogy a posta egy-két nap alatt kihozza a dolgokat és azok nem tűnnek el a postaládából. Az utcánkban van egy ovi, ebédre általában hazamennek a gyerekek és ilyenkor a nyakukba egy fényvisszaverő mellény szerű csíkocska van akasztva, mindegyik becsületesen hordja és rollerezik vagy szalad haza. Azt gondolná az ember, hogy kinőnek belőle és majd leveszik mind és eldugják, mert snassz - mint otthon néhány öngyilkosjelölt biciklis a bukósisakot a nagykörúton - de úgy tűnik, a kisiskola még nem ez a korszak. Szombat reggel a kávém felett bambulva arra lettem figyelmes, hogy a szomszéd ház pincéjéből 10-12 kisiskolás sárga láthatósági mellényben felsorakozva adogatja kifelé az összegyűjtött újságpapírokat, amit egy teherautóra pakoltak, aztán miután mindent összeszedtek, mentek a következő házhoz. A vonatokon rendszeresen van ellenőrzés, de még sosem láttam semmilyen reakciót senkitől azon kívül, hogy mosolygott, megmutatta a bérletét/jegyét, a kalauz visszamosolygott, megköszönte és továbbment. Néha ez a maximális szabálytisztelet felesleges köröket is eredményez egyes helyeken, de a kiszámíthatóság alapvetően olyan dolog, amivel hosszabb távon együtt tudnék létezni :) Azért néha humorérzékük is van a dologhoz - az alábbi táblát Luzernben a Verkehrsmuseumban leltük, a zürichi repülőtér kerítését ábrázolja. (Fotografieren ja, Zaun aufschneiden nein. = Fényképezni igen, kerítést (fel)kivágni nem.) Ezzel le is lőttem a következő bejegyzésünk témáját, ismét Luzernben jártunk, ezúttal egész nap vonatokat, autókat, repülőket, hajókat és lanovkákat bámultunk - hamarost a képriport is elkészül :)

2012. március 18., vasárnap

Képriport Luzernből

Kísérlet következik, igyekszem rövidre fogni a szövegelést és helyette sok képpel beszámolni luzerni látogatásunkról. Maximum két mondat per kép. Promise.

Szóval Luzern... Így néz ki. Legalábbis ez a legismertebb kép, Kapellbrücke - a világ legrégebbi fedett fahídja - mellette a Wasserturm, talán nem túlzás, hogy ez Luzern jelképe.


A hídon a tető alatt sok kis festmény, de a képemen az is remekül látszik, hogy a kis kompakt Fuji, amit használok, néha nyomin érzékeli a fényviszonyokat. Mondhatnám akár azt is, hogy művészi kép lett, de nem, csak a sok turista nem hagyta, hogy a fényméréssel szórakozzak, lökdösődtek; úgyhogy maradt az eredmény...

A híd alatt a Reuss folyó, szép kék, tóból ered, akár csak a Limmat és biztos nagyon hideg is. Szépen meg lehetett figyelni a kacsák úszótempóit és az úszóhártyák használatának helyes technikáját.


A víz szép színe és átlátszósága egyébként egy kis vízerőmű gátjánál - mellesleg a város kellős közepén - nagyon szépen megmutatkozott: a középső hiányzó deszkánál érdemes megnézni ahogy kéklik-zöldellik tömegében is :)

A folyóparton hotelek sorakoznak, az egyiknek kovácsoltv
as kapuja is van - az előtte álló fa pedig többszörösen vissza lett vágva és tele van madáretetőkkel :)


Ez a favisszavágás egyébként úgy tűnik, nagy heppje a városi kertészetnek, szinte minden sétány ilyen göcsörtös, gumós fákkal van tele - nem is néz ki rosszul, csak elsőre furcsa.

A főposta épülete egy nagyon szép, stílusos valami lenne, de valami ordenáré módon néz ki ezekkel a reklámokkal és megállítótáblákkal... Ezt nem tudtam megállni, hogy le ne fotózzam, hiperocsmány kombináció. Értem én, hogy üzletpolitika, meg konkurencia, meg minden, de egy milyen szép bejáratot gányoltak már itt össze ezekkel a reklámokkal. És ezzel az előző két képnél megspórolt egy-egy mondatom is elveszett.


Kellő szidalmazás után elindultunk felfelé a Pilatusra, mely egy hegykupac, úgy 2000 méteres magasságból néz le Luzernre, a legmagasabb csúcsa a Tomlishorn, 2128 méterrel. Anyukám, ez neked való lépcső :)


Azért nem lépcsőztünk végig, a Pilatusra egyik oldalról kisgondola-nagylanovka kombóval lehet feljutni, ezt ki is próbáltuk. Kis piros bogyók lógnak a zsinórról, mindegyikben 4 ember fér el és az egész cucc a tájékoztató táblák szerint óránként 5000 embert képes szállítani - ez egy átlagos budapesti villamos teljesítménye :)


Néha kicsit közel ér a bogyók alja vagy oldala a hegyhez, utána meg hirtelen elég messze és még zuttyan is egy kicsit - a tériszonyos Bagolynak voltak csuklós pillanatai.

Másik irányból a hegyre egy funikulárral lehet feljutni, de ez télen nem jár, mert általában túl havas a pálya. Illusztrációnak két hótalpas sporttárs is található a képen - bár úgy tűnik, a finisben vannak, csak egy fél órával később értek fel az egyébként 100 méterre található kilátóteraszra.


Szóval nem jár télen a sikló, mert necces a pálya, no meg vagy öt méter hó takarja a végállomást. Az egyszerűség kedvéért valószínűleg oda hordják össze...

Azért a teraszról nem dobálják le, hanem építenek a közepén egy hatalmas hótortát. Vagy hóJabbát.

Bár sütött a Nap, a táj szemléléséhez nem volt elég szép az idő - értsd: állati párás volt minden irányba a levegő - úgyhogy ennyi látszott a gyönyörű, havas láncokból. Majd legközelebb :)

A másik irányba meg lent egy kis kápolnát is lehet látni, tessék megkeresni! A kis csúcson meg egy kereszt - több is van a hegyen - ezt kicsit ironikusnak érzem a hegy nevével összevetve.


A Pilatus tetején levő fogadóépület is még félig hó alatt van - üvegablak, mögötte a 2 méter hó felső 70 centije - tüköööör :)

A felhősödés miatt a koraeste már lent lelt minket a Vierwaldstättersee partján (ennek az egyik sarkában lakik Luzern és a Pilatus) - itt éppen a svájci filmfesztivál zajlik Luzern új Kultur- und Kongresszentrumjában. Visszafelé jöttünkkor már reflektorok világították meg két oldalról a vörös szőnyeget :)


Tópartról - Pilatus a fák mögött bújkál.


Tópartról - Ismerjék meg legújabb vekkertípusunkat, balra standby, jobbra harcrakész állapotban! Garantált hápogás reggel öttől.


És hogy ne csak a részletekre fókuszáljak, hanem kontextusba helyezzem a napot: Luzern en bloc - Bahnhof (hajó mögött, kis fényes pöttyel (órával) a közepén), Vierwaldstättersee (előtérben), híd mögött a posta, hídtól jobbra lenne a Kapellbrücke (ami már ezen nem látszik) és az egészet bizony uralja a Pilatus. Hát, itt jártunk tegnap.

Azért még nem végeztünk Luzernnel, hamarost járunk még errefelé, itt van Svájc legnagyobb múzeuma, egy közlekedési múzeum, ahol az elképesztő mennyiségű járgány mellett egy 200 négyzetméteres légifotó-térkép is van, amin lehet mászkálni (jeee); és van egy Gletschergarten is, ahol tükörlabirintus és hasonló jóságok vannak. Megyünk vissza, ASAP :)

2012. március 14., szerda

"Kérjük, maradjanak a helyükön, amíg Kenguru kapitány a terminálhoz szökdécsel velünk."

Új meló, új poénok, új sztereotípiák... így aztán csak idő kérdése volt, hogy megtaláljanak a mindenféle légihülyeségek :) Az alábbi gyűjteménnyel itt találkoztam, az eddigi tapasztalataim alapján könnyen el tudom képzelni, hogy ezek így simán elhangzanak - különben egy idő után ki a bánat figyelne oda bármilyen Public Announcementre a gépen???

Szóval íme a gyöngyszemek:

“A szeretőnket ötvenféle módon hagyhatjuk el, viszont a repülőgép elhagyása csak négyféle módon lehetséges.”

“Gondolunk rá, hogy legyen dohányzó részleg ezen a gépen; akinek muszáj rágyújtania, keresse meg a személyzet egy tagját, és mi majd kikísérjük a repülőgép szárnyára.”

“A mosdókban tilos a dohányzás! Akit rajtacsípünk, hogy dohányzik a mosdóban, annak azonnal el kell hagynia a gépet.”

“Ha a kabinban leesik a légnyomás, a fejük fölötti rekeszekből oxigénmaszkok ereszkednek le. Fejezzék be a sikoltozást, ragadják meg, és helyezzék a maszkot az arcukra! Ha kisgyerekkel utaznak, előbb saját maszkjukat rögzítsék, utána az övét! Ha két kisgyerekkel utaznak, döntsék el, melyiket szeretik jobban.”

“Az üléspárnák fennmaradnak a vízen, tehát vízre történő kényszerleszállás esetén vegyék őket magukhoz a jókívánságainkkal együtt!”

Leszálláskor: “Mielőtt elhagyják a gépet, kérjük, vegyék magukhoz minden holmijukat! Amit itt hagynak, azt igazságosan szétosztjuk a légiutas-kísérők között. Kérjük, hogy gyereket, feleséget ne felejtsenek itt!”

“Aki utoljára száll ki a gépből, annak kell kitakarítania.”

A pilóta közleményei: “Örülünk, hogy nekünk vannak a legjobb légiutas-kísérőink… Sajnos azonban ezen a járaton egy sincs itt közülük.”

“Emberek, most értük el az utazómagasságot, úgyhogy mindjárt kikapcsolom az “öveket becsatolni” jelzést. Szabadon mehetnek, ahova akarnak, de kérem, maradjanak a gép belsejében, amíg le nem szálltunk…odakint egy kicsit hideg van – mínusz 50 fok, meg aztán, ha a szárnyon járkálnak, az befolyásolja a repülési pályát...”

“Az érkező reptéren 25 fok van némi szakadozott felhőzettel, de megpróbálják összefércelni őket, mire odaérünk.”

A Southwest Airlines járatán hangzott el egy nagyon kemény leszállást követően egy utaskísérő szájából: “Ez jó nagyot szólt, sejtem is, hogy mit gondolnak. De meg kell mondanom, hogy nem a légitársaság hibája volt, nem is a pilóta hibája volt, nem is az utaskísérők hibája volt… ez a beton volt!”

A texasi Amarillóba tartó egyik American Airlines járaton történt, egy nagyon szeles és dobálós napon. A végső egyenesben a kapitány keményen küzdött az elemekkel, majd úgy tette le a gépet, hogy szinte belereccsent. A légiutas-kísérő közleménye: “Hölgyeim és uraim, üdvözöljük önöket Amarillóban! Kérjük, maradjanak ülve bekapcsolt övekkel, amíg a kapitány a kijárathoz gurítja azt, ami a gépünkből megmaradt!”

Egy másik, korántsem perfekt leszállás után ezt hallhatták az utasok: “Kérjük, maradjanak a helyükön, amíg Kenguru kapitány a terminálhoz szökdécsel velünk.”

A pilóta, ahogy ő mondta, keményen odaverte a repcsit a betonhoz. A légitársaság szabályzata szerint az első tisztnek az ajtóhoz kell állnia, és mosolyogva ismételgetni a kiszálló utasoknak: “Köszönjük, hogy társaságunkkal repült!” Egy ilyen leszállás után – mesélte – kínos volt az utasok szemébe néznie, számított rá, hogy nem ússza meg kommentár nélkül. Már majdnem mindenki kiszállt, kivéve egy kis, öreg hölgyet bottal a kezében.
- Fiam, kérdezhetnék valamit? - így a néni.
- Miért ne, asszonyom - felelte a pilóta már majdnem megkönnyebbülten.
- Mi történt? Leszálltunk vagy lelőttek minket??

- Hölgyeim és uraim – szólt a kapitány -, a járat késve indul. Ha óhajtják, kinyújtóztathatják a lábukat a váróteremben. Az utasok kiszálltak, csak Ray Charles maradt a fedélzeten. A kapitány tőle is megkérdezte, nem óhajt-e járni egyet.
– Nem, köszönöm, de nagyon hálás lennék, ha a kutyámat kivinné egy rövid sétára – felelte ő. A kapitány udvariasan kivezette a kutyát. Azt mondják, órákba telt, mire az utasokat sikerült rávenni, hogy visszaszálljanak a gépbe, miután látták, hogy a kapitány napszemüvegben, vakvezető kutyával sétál…

A gép már jó hosszú ideje várt felszállási engedélyre, amikor a kapitány végre felvette a mikrofont, és így szólt:
– Elnézést kérek a késlekedésért, de elromlott az a gépünk, amely a csomagjaikat szokta megnyomorgatni és a bőröndök füleit letépkedni, úgyhogy ezt most a földi személyzet kénytelen kézzel csinálni...

És természetesen a legfelkapottabb sláger - a fickó tényleg zseniális :)



2012. március 11., vasárnap

Kultúrsokk és az ő fázisai

A kultúrsokkról először a Határátkelő blog ezen posztjában olvastam valamikor december táján - kíváncsi is voltam rögtön, hogy vajon én hogyan fogom megélni. Hát sok mindenre számítottam, de erre nem...

Szóval a kultúrsokk nagyjából az a hosszabb idejű pszichológiai folyamat, melynek során az ember szépen hozzászokik egy másik kultúra sajátságaihoz - belejön a mindennapi rutinba. Ennek több fázisa is van, gyorsan összefoglalom néhány mondatban:

1. Nászút/mézeshetek szakasz
"Itt minden jó, minden érdekes, minden szép, mindennel meg vagyok elégedve."
Esetleg "itt minden jobb, mint otthon."
2. Alkudozás szakasz
"Már megint egy olyan nyomtatványt nyomtak a kezembe, aminek először nem értettem a címét."
"Hangosan telefonált egy török a vonaton húsz percig, miközben a szemben ülő albán kislány rugdosta a bokámat. Milyen ország már ez?"
"Ebédszünetben már megint mindenki Swiizerdütschül viccelődött és nem értettem, min röhögnek :("
"Itt mindenki folyton a legutóbbi síeléséről mesél és az iphone-ján mutat képeket."
"Vagy a thaiföldi, maldív-szigeteki, floridai nyaralásáról."
Vagyis minden bolhából elefánt lesz, a sok kicsi apróságot - ami egy BKV-ellenőr/kisbolti eladó este 11-kor/szerb határőr átlagos taplóságától még nagyon messze van - az ember magára vesz, sokkal rosszabbul esik, mint az a megszokott környezetben volt és egyaltalán, megvan az "engem itt mindenki utál" életérzés.
3. Ráhangolódás/beilleszkedés szakasza
Amikor újra örülsz az első szakaszban fenomenálisnak látott dolgoknak: pontos vonatok, kedves ügyintéző, vicces ételek a boltban, nem tűnik kétnapi harci feladatnak darált sertéshúst szerezni és szívesen integetsz a szomszédnak az utcán, kedélyesen ráköszönsz a kis faludban minden szembejövőre - ez nagy átlagban 6-12 hónap után szokott eljönni.
4. Mesterszakasz
Nem lepnek meg a hivatalban, érted a helyi dialektus zizzenéseit, vidáman mész sörözni, piknikezni az ismerősökkel, a tv, rádió, újság nem okoz gondot, örömmel mész haza, örömmel jössz vissza, szívesen sétálsz az ismert helyeken, ezer emléked van a napi útvonal szegleteiről és összefutsz az utcán ismerősökkel és alapvetően remekül érzed magad a bőrödben - még ha haza is gondolsz mellette minden nap.

Valahogy így néz ki elméletben a dolog. Mindenki máshogy éli meg ezeket a szakaszokat, van aki csak a másodikig jut el és hazamegy, van aki a harmadikban érzi jól magát, meg akarja őrizni az identitásából, amit lehet, valaki kozmopolita lesz, mindegy, hogy a világ mely pontján pottyantják le, rövidebb-hosszabb idő alatt hozzászokik - ezek a szakaszok nem törvényszerűek :)

Amire viszont nem számítottam, hogy ezek keveredhetnek is, össze-vissza, az elmúlt kb. 2 hétben ugyanis az 1-2-3 szakaszokban lifteztem fel-le, az adott szituációtól függően. Mivel szerencsére sokat jártam már Európában, ezen belül Svájcban is megfordultam már; ezért az első szakasz élményei alapvetően a kiszámíthatóságban merülnek ki, nem győzök újra és újra meglepődni a tömegközlekedés óraműszerű pontosságán, azon, hogy elnézést kér a vonat személyzete a hangosbemondón két perc késésért és hogy hihetetlen kedvességgel és előzékenységgel segítenek minden hivatalban és a munkahelyemen is bármit kérdezek, igyekeznek rögtön és részletekbe menően megválaszolni a dolgot.

Ugyanakkor kérdezni fárasztó dolog, egy idő után eljut az ember a második fázisba és az annyira nem jó. Különösen nehéz a Swiizerdütsch - pláne azért, mert hozzá vagyok szokva, hogy angolul nem nagyon tudnak zavarba hozni normál- és munkakörülmények között, sokféle akcentust megértek, néhányat beszélek is és a hivatalos papírok sem okoznak gondot. Ezzel szemben németül nincs annyi gyakorlatom, hiába tanultam szintén 10 évig, vagy tanítottam az utóbbi időkben középfokig - a svájci dialektus valami elképesztően más, mint amit tankönyvekből, zenéből, híradókból, filmekből, sorozatokból meg lehet tanulni - pedig believe me, megpróbáltam. Franciául is háromból két ember beszél a munkahelyemen - ott legalább nem frusztrál annyira a dolog, boldog vagyok, amikor felismerem az igeidőket, vagy megértem a karamellás papírba rejtett viccet - két csigáról, akik versenyeznek a sivatagban :)

Szóval hiába irtó kedvesek a csoporttársaim, meg az oktatóim, zavaró, hogy minden tizedik mondaton el kell gondolkodnom, de ha egymás között beszélgetnek, akkor meg örülök, ha a témát tudom követni. Lassan ragadnak azért a szavak, olvasom a helyi vonatújságot, nagyon vicces, mindig megnézem az sms-es rovatot, mert ott echte Swiizerdütsch, élő nyelvű mondatok vannak, van belőle mit tanulni :) Maga a kurzus, amíg Hochdeutsch-ul megy, nem jelent gondot, csak meglepődök, hogy jééé, a légellenállást úgy mondják, hogy Luftwiderstand; a nyílméregbékát pedig úgy, hogy Pfeilgiftfrosch (ezt nem szabad megenni a dzsungelben kényszerleszállás után). Mindehhez még hozzátartozik, hogy amint átváltunk angolra, a csapat nagy része lemarad, ami számomra furcsa, nem gondoltam, hogy a felső 10%-ba fogok tartozni e szemszögből - viszont az kurzusomon alapvetően remekül otthon érzem magam, nagyon érdekesek a témák, mindenbe bele lehet kérdezni, a gyakorlati oldala is jó és ki tudom fejezni magam, amennyire szeretném, ilyenkor átkerülök a harmadik szakaszba. Ehhez a héthez azért az is hozzátartozik, hogy Safety Training volt, keddtől péntekig kizárólag katasztrófákkal, emergency helyzetekkel és problémamegoldással foglalkoztunk, nem túl lélekemelő és könnyű témák kerültek asztalra (gépeltérítéstől kezdve a tűzoltáson keresztül a kényszerleszállásig minden volt). Nem hiszem, hogy a jövő heti Medical Training sokkal könnyebb lesz, a kultúrsokk ezekkel együtt különösen fincsi.

Ha a nyelvi nehézségeken éppen sikerül túllendülni, azért még mindig ott vannak a hivatali apróságok, hogy mindennek utána kell nézni, alaposan át kell olvasni, dönteni kell (éppen az egészségbiztosítás útvesztőiben tévelygek egy hete) és intézkedni, mászkálni, telefonálni... ez a része nem kellemes. A bevásárlás is hosszabb ideig tart, nincs meg, hogy melyik kenyeret, vajat, tejfölt szoktam venni, mert még nincs szoktam. És asszem ez a legnehezebb, hogy nincs "szoktam". Emlékszem, amikor érettségi után jött Budapest, először az is furcsa volt, de értelemszerűen nem volt akkora a kultúrsokk mint itt - ugyanakkor eltartott kb. szeptembertől karácsonyig, mire beleszoktam. Viszont váltás és változás nélkül nincs újdonság, nincs kihívás, emiatt ugrik sok ember fejest a külföldi ismeretlenbe, ezt magamban is emlegetem időről időre, hogy legyen mibe kapaszkodni: "life begins at the end of your comfort zone" :)