A kultúrsokkról először a Határátkelő blog ezen posztjában olvastam valamikor december táján - kíváncsi is voltam rögtön, hogy vajon én hogyan fogom megélni. Hát sok mindenre számítottam, de erre nem...
Szóval a kultúrsokk nagyjából az a hosszabb idejű pszichológiai folyamat, melynek során az ember szépen hozzászokik egy másik kultúra sajátságaihoz - belejön a mindennapi rutinba. Ennek több fázisa is van, gyorsan összefoglalom néhány mondatban:
1. Nászút/mézeshetek szakasz
"Itt minden jó, minden érdekes, minden szép, mindennel meg vagyok elégedve."
Esetleg "itt minden jobb, mint otthon."
2. Alkudozás szakasz
"Már megint egy olyan nyomtatványt nyomtak a kezembe, aminek először nem értettem a címét."
"Hangosan telefonált egy török a vonaton húsz percig, miközben a szemben ülő albán kislány rugdosta a bokámat. Milyen ország már ez?"
"Ebédszünetben már megint mindenki Swiizerdütschül viccelődött és nem értettem, min röhögnek :("
"Itt mindenki folyton a legutóbbi síeléséről mesél és az iphone-ján mutat képeket."
"Vagy a thaiföldi, maldív-szigeteki, floridai nyaralásáról."
Vagyis minden bolhából elefánt lesz, a sok kicsi apróságot - ami egy BKV-ellenőr/kisbolti eladó este 11-kor/szerb határőr átlagos taplóságától még nagyon messze van - az ember magára vesz, sokkal rosszabbul esik, mint az a megszokott környezetben volt és egyaltalán, megvan az "engem itt mindenki utál" életérzés.
3. Ráhangolódás/beilleszkedés szakasza
Amikor újra örülsz az első szakaszban fenomenálisnak látott dolgoknak: pontos vonatok, kedves ügyintéző, vicces ételek a boltban, nem tűnik kétnapi harci feladatnak darált sertéshúst szerezni és szívesen integetsz a szomszédnak az utcán, kedélyesen ráköszönsz a kis faludban minden szembejövőre - ez nagy átlagban 6-12 hónap után szokott eljönni.
4. Mesterszakasz
Nem lepnek meg a hivatalban, érted a helyi dialektus zizzenéseit, vidáman mész sörözni, piknikezni az ismerősökkel, a tv, rádió, újság nem okoz gondot, örömmel mész haza, örömmel jössz vissza, szívesen sétálsz az ismert helyeken, ezer emléked van a napi útvonal szegleteiről és összefutsz az utcán ismerősökkel és alapvetően remekül érzed magad a bőrödben - még ha haza is gondolsz mellette minden nap.
Valahogy így néz ki elméletben a dolog. Mindenki máshogy éli meg ezeket a szakaszokat, van aki csak a másodikig jut el és hazamegy, van aki a harmadikban érzi jól magát, meg akarja őrizni az identitásából, amit lehet, valaki kozmopolita lesz, mindegy, hogy a világ mely pontján pottyantják le, rövidebb-hosszabb idő alatt hozzászokik - ezek a szakaszok nem törvényszerűek :)
Amire viszont nem számítottam, hogy ezek keveredhetnek is, össze-vissza, az elmúlt kb. 2 hétben ugyanis az 1-2-3 szakaszokban lifteztem fel-le, az adott szituációtól függően. Mivel szerencsére sokat jártam már Európában, ezen belül Svájcban is megfordultam már; ezért az első szakasz élményei alapvetően a kiszámíthatóságban merülnek ki, nem győzök újra és újra meglepődni a tömegközlekedés óraműszerű pontosságán, azon, hogy elnézést kér a vonat személyzete a hangosbemondón két perc késésért és hogy hihetetlen kedvességgel és előzékenységgel segítenek minden hivatalban és a munkahelyemen is bármit kérdezek, igyekeznek rögtön és részletekbe menően megválaszolni a dolgot.
Ugyanakkor kérdezni fárasztó dolog, egy idő után eljut az ember a második fázisba és az annyira nem jó. Különösen nehéz a Swiizerdütsch - pláne azért, mert hozzá vagyok szokva, hogy angolul nem nagyon tudnak zavarba hozni normál- és munkakörülmények között, sokféle akcentust megértek, néhányat beszélek is és a hivatalos papírok sem okoznak gondot. Ezzel szemben németül nincs annyi gyakorlatom, hiába tanultam szintén 10 évig, vagy tanítottam az utóbbi időkben középfokig - a svájci dialektus valami elképesztően más, mint amit tankönyvekből, zenéből, híradókból, filmekből, sorozatokból meg lehet tanulni - pedig believe me, megpróbáltam. Franciául is háromból két ember beszél a munkahelyemen - ott legalább nem frusztrál annyira a dolog, boldog vagyok, amikor felismerem az igeidőket, vagy megértem a karamellás papírba rejtett viccet - két csigáról, akik versenyeznek a sivatagban :)
Szóval hiába irtó kedvesek a csoporttársaim, meg az oktatóim, zavaró, hogy minden tizedik mondaton el kell gondolkodnom, de ha egymás között beszélgetnek, akkor meg örülök, ha a témát tudom követni. Lassan ragadnak azért a szavak, olvasom a helyi vonatújságot, nagyon vicces, mindig megnézem az sms-es rovatot, mert ott echte Swiizerdütsch, élő nyelvű mondatok vannak, van belőle mit tanulni :) Maga a kurzus, amíg Hochdeutsch-ul megy, nem jelent gondot, csak meglepődök, hogy jééé, a légellenállást úgy mondják, hogy Luftwiderstand; a nyílméregbékát pedig úgy, hogy Pfeilgiftfrosch (ezt nem szabad megenni a dzsungelben kényszerleszállás után). Mindehhez még hozzátartozik, hogy amint átváltunk angolra, a csapat nagy része lemarad, ami számomra furcsa, nem gondoltam, hogy a felső 10%-ba fogok tartozni e szemszögből - viszont az kurzusomon alapvetően remekül otthon érzem magam, nagyon érdekesek a témák, mindenbe bele lehet kérdezni, a gyakorlati oldala is jó és ki tudom fejezni magam, amennyire szeretném, ilyenkor átkerülök a harmadik szakaszba. Ehhez a héthez azért az is hozzátartozik, hogy Safety Training volt, keddtől péntekig kizárólag katasztrófákkal, emergency helyzetekkel és problémamegoldással foglalkoztunk, nem túl lélekemelő és könnyű témák kerültek asztalra (gépeltérítéstől kezdve a tűzoltáson keresztül a kényszerleszállásig minden volt). Nem hiszem, hogy a jövő heti Medical Training sokkal könnyebb lesz, a kultúrsokk ezekkel együtt különösen fincsi.
Ha a nyelvi nehézségeken éppen sikerül túllendülni, azért még mindig ott vannak a hivatali apróságok, hogy mindennek utána kell nézni, alaposan át kell olvasni, dönteni kell (éppen az egészségbiztosítás útvesztőiben tévelygek egy hete) és intézkedni, mászkálni, telefonálni... ez a része nem kellemes. A bevásárlás is hosszabb ideig tart, nincs meg, hogy melyik kenyeret, vajat, tejfölt szoktam venni, mert még nincs szoktam. És asszem ez a legnehezebb, hogy nincs "szoktam". Emlékszem, amikor érettségi után jött Budapest, először az is furcsa volt, de értelemszerűen nem volt akkora a kultúrsokk mint itt - ugyanakkor eltartott kb. szeptembertől karácsonyig, mire beleszoktam. Viszont váltás és változás nélkül nincs újdonság, nincs kihívás, emiatt ugrik sok ember fejest a külföldi ismeretlenbe, ezt magamban is emlegetem időről időre, hogy legyen mibe kapaszkodni: "life begins at the end of your comfort zone" :)
Szóval a kultúrsokk nagyjából az a hosszabb idejű pszichológiai folyamat, melynek során az ember szépen hozzászokik egy másik kultúra sajátságaihoz - belejön a mindennapi rutinba. Ennek több fázisa is van, gyorsan összefoglalom néhány mondatban:
1. Nászút/mézeshetek szakasz
"Itt minden jó, minden érdekes, minden szép, mindennel meg vagyok elégedve."
Esetleg "itt minden jobb, mint otthon."
2. Alkudozás szakasz
"Már megint egy olyan nyomtatványt nyomtak a kezembe, aminek először nem értettem a címét."
"Hangosan telefonált egy török a vonaton húsz percig, miközben a szemben ülő albán kislány rugdosta a bokámat. Milyen ország már ez?"
"Ebédszünetben már megint mindenki Swiizerdütschül viccelődött és nem értettem, min röhögnek :("
"Itt mindenki folyton a legutóbbi síeléséről mesél és az iphone-ján mutat képeket."
"Vagy a thaiföldi, maldív-szigeteki, floridai nyaralásáról."
Vagyis minden bolhából elefánt lesz, a sok kicsi apróságot - ami egy BKV-ellenőr/kisbolti eladó este 11-kor/szerb határőr átlagos taplóságától még nagyon messze van - az ember magára vesz, sokkal rosszabbul esik, mint az a megszokott környezetben volt és egyaltalán, megvan az "engem itt mindenki utál" életérzés.
3. Ráhangolódás/beilleszkedés szakasza
Amikor újra örülsz az első szakaszban fenomenálisnak látott dolgoknak: pontos vonatok, kedves ügyintéző, vicces ételek a boltban, nem tűnik kétnapi harci feladatnak darált sertéshúst szerezni és szívesen integetsz a szomszédnak az utcán, kedélyesen ráköszönsz a kis faludban minden szembejövőre - ez nagy átlagban 6-12 hónap után szokott eljönni.
4. Mesterszakasz
Nem lepnek meg a hivatalban, érted a helyi dialektus zizzenéseit, vidáman mész sörözni, piknikezni az ismerősökkel, a tv, rádió, újság nem okoz gondot, örömmel mész haza, örömmel jössz vissza, szívesen sétálsz az ismert helyeken, ezer emléked van a napi útvonal szegleteiről és összefutsz az utcán ismerősökkel és alapvetően remekül érzed magad a bőrödben - még ha haza is gondolsz mellette minden nap.
Valahogy így néz ki elméletben a dolog. Mindenki máshogy éli meg ezeket a szakaszokat, van aki csak a másodikig jut el és hazamegy, van aki a harmadikban érzi jól magát, meg akarja őrizni az identitásából, amit lehet, valaki kozmopolita lesz, mindegy, hogy a világ mely pontján pottyantják le, rövidebb-hosszabb idő alatt hozzászokik - ezek a szakaszok nem törvényszerűek :)
Amire viszont nem számítottam, hogy ezek keveredhetnek is, össze-vissza, az elmúlt kb. 2 hétben ugyanis az 1-2-3 szakaszokban lifteztem fel-le, az adott szituációtól függően. Mivel szerencsére sokat jártam már Európában, ezen belül Svájcban is megfordultam már; ezért az első szakasz élményei alapvetően a kiszámíthatóságban merülnek ki, nem győzök újra és újra meglepődni a tömegközlekedés óraműszerű pontosságán, azon, hogy elnézést kér a vonat személyzete a hangosbemondón két perc késésért és hogy hihetetlen kedvességgel és előzékenységgel segítenek minden hivatalban és a munkahelyemen is bármit kérdezek, igyekeznek rögtön és részletekbe menően megválaszolni a dolgot.
Ugyanakkor kérdezni fárasztó dolog, egy idő után eljut az ember a második fázisba és az annyira nem jó. Különösen nehéz a Swiizerdütsch - pláne azért, mert hozzá vagyok szokva, hogy angolul nem nagyon tudnak zavarba hozni normál- és munkakörülmények között, sokféle akcentust megértek, néhányat beszélek is és a hivatalos papírok sem okoznak gondot. Ezzel szemben németül nincs annyi gyakorlatom, hiába tanultam szintén 10 évig, vagy tanítottam az utóbbi időkben középfokig - a svájci dialektus valami elképesztően más, mint amit tankönyvekből, zenéből, híradókból, filmekből, sorozatokból meg lehet tanulni - pedig believe me, megpróbáltam. Franciául is háromból két ember beszél a munkahelyemen - ott legalább nem frusztrál annyira a dolog, boldog vagyok, amikor felismerem az igeidőket, vagy megértem a karamellás papírba rejtett viccet - két csigáról, akik versenyeznek a sivatagban :)
Szóval hiába irtó kedvesek a csoporttársaim, meg az oktatóim, zavaró, hogy minden tizedik mondaton el kell gondolkodnom, de ha egymás között beszélgetnek, akkor meg örülök, ha a témát tudom követni. Lassan ragadnak azért a szavak, olvasom a helyi vonatújságot, nagyon vicces, mindig megnézem az sms-es rovatot, mert ott echte Swiizerdütsch, élő nyelvű mondatok vannak, van belőle mit tanulni :) Maga a kurzus, amíg Hochdeutsch-ul megy, nem jelent gondot, csak meglepődök, hogy jééé, a légellenállást úgy mondják, hogy Luftwiderstand; a nyílméregbékát pedig úgy, hogy Pfeilgiftfrosch (ezt nem szabad megenni a dzsungelben kényszerleszállás után). Mindehhez még hozzátartozik, hogy amint átváltunk angolra, a csapat nagy része lemarad, ami számomra furcsa, nem gondoltam, hogy a felső 10%-ba fogok tartozni e szemszögből - viszont az kurzusomon alapvetően remekül otthon érzem magam, nagyon érdekesek a témák, mindenbe bele lehet kérdezni, a gyakorlati oldala is jó és ki tudom fejezni magam, amennyire szeretném, ilyenkor átkerülök a harmadik szakaszba. Ehhez a héthez azért az is hozzátartozik, hogy Safety Training volt, keddtől péntekig kizárólag katasztrófákkal, emergency helyzetekkel és problémamegoldással foglalkoztunk, nem túl lélekemelő és könnyű témák kerültek asztalra (gépeltérítéstől kezdve a tűzoltáson keresztül a kényszerleszállásig minden volt). Nem hiszem, hogy a jövő heti Medical Training sokkal könnyebb lesz, a kultúrsokk ezekkel együtt különösen fincsi.
Ha a nyelvi nehézségeken éppen sikerül túllendülni, azért még mindig ott vannak a hivatali apróságok, hogy mindennek utána kell nézni, alaposan át kell olvasni, dönteni kell (éppen az egészségbiztosítás útvesztőiben tévelygek egy hete) és intézkedni, mászkálni, telefonálni... ez a része nem kellemes. A bevásárlás is hosszabb ideig tart, nincs meg, hogy melyik kenyeret, vajat, tejfölt szoktam venni, mert még nincs szoktam. És asszem ez a legnehezebb, hogy nincs "szoktam". Emlékszem, amikor érettségi után jött Budapest, először az is furcsa volt, de értelemszerűen nem volt akkora a kultúrsokk mint itt - ugyanakkor eltartott kb. szeptembertől karácsonyig, mire beleszoktam. Viszont váltás és változás nélkül nincs újdonság, nincs kihívás, emiatt ugrik sok ember fejest a külföldi ismeretlenbe, ezt magamban is emlegetem időről időre, hogy legyen mibe kapaszkodni: "life begins at the end of your comfort zone" :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése