Turnaround & nightstop

Egy kis munkaügyi beszámoló, hogy ne mindig csak utazzunk. Sokan kérdezitek, mennyi időm van egy-egy másik helyen, mit látok más városokból. Nos, van a turnaround, nevéből fakadóan „odamegyünk, utasok ki, takarítócsapat (cleaning team) be, villámgyors takarítás, ki, másik kupac utas be, sicc vissza”. Ilyenkor a minimum 40 perc, nagy forgalmú reptereken (pl. Párizs vagy London) inkább 50 perc. Általában van idő szusszanni is egy kicsit, enni valamit, beszélgetni a földiekkel. Utóbbi nagyon vicces, mert általában az adott országra nagyon jellemző a cleaning team – Mallorcán harsány cseverészés közben Hola-val köszönnek, miközben besereglenek a gépbe, a britek állandóan az időjárásért kérnek elnézést, ízes brit akcentussal; a görögök és a spanyolok állandóan udvarolnak, a szlávok jellegzetes akcentussal beszélik az angolt (különösen Moszkvában), a törökök közül meg csak minden második képes idegen nyelven megszólalni. Nizzában vagy Párizsban személyes sértésnek veszik a Hello!-t, maradjunk csak a Bonjour!-nál… Egyébként a franciám kezd végre fejlődni, mivel kénytelen vagyok használni egyre többször :) Szóval érdekes dolgokat lehet még ilyen rövid idő alatt is tapasztalni, sőt néha a kilátás sem rossz :)

Hajnalodik – London Heathrow Airport

 Tükör a hátsó konyhácska (galley) falán – benne pedig Barcelona reptere

Utóbbi katalánul: Aeroport de Barcelona – el Prat, spanyolul pedig: Aeropuerto de Barcelona-El Prat. Érdekes, hogy itt ugyanannak az újságnak spanyol és katalán nyelvű változata is érkezik a business class-hoz, van hogy az egyik népszerűbb, van hogy a másik :)

A másik lehetőség világlátásra a nightstop, amikor is az adott városban alszik az ember, aztán másnap dolgozik tovább. Ilyenkor érdemes körülnézni - azért mindig van rá néhány óra, és mint az a blogból is látszott, valamiért nekem Athént dobta a gép az elmúlt két hónapban többször is (a megúszhatatlan és gyakori Genf mellett). Múlt héten is jártam Göröghonban és miután már kivégeztem a látnivalókat, lezizzentünk egy kolleginával tengerpartra (villlamossal) és a nyugágyakon ücsörögve rágtunk egy-egy szendvicset vacsorára.

Utána én még sétáltam egy kicsit a víz szélében – ki nem hagyom, ha már itt vagyok :) Közben persze a tengerparti view-nak is örvendeztünk, szerencsémre nem én voltam az egyetlen sósvízrajongó.

Végül olyan este 7 felé el kellett indulnunk vissza, mivel a másnap reggeli, helyi idő szerint 7:30-as indulás 4:45-ös kelést jelentett, ami svájci idő szerint 3:45… Igen, ez is része dolognak, lassan a nap bármelyik szakában képes vagyok maximálisan éber állapotban dolgozni, de mélyen aludni is. Ez nagy eredmény, tekintve bagoly-hajlamaimat – melyet az egyetem hat éve alatt sikerült magas szintre fejleszteni. No nem annyira, mint tényleges Bagolynak (képes reggel 6-7-ig dolgozni, ha nagyon pörög az agya), oszt csodálkozik, ha nehéz délben vagy délután kettőkor felkelni... No, szóval észen kell lenni, hogy mikor és mennyit alszik az ember ilyen munka mellett, de azért nem vállalhatatlan a dolog :)

 Villamosmegálló hazafelé

"Kérjük, maradjanak a helyükön, amíg Kenguru kapitány a terminálhoz szökdécsel velünk."

Új meló, új poénok, új sztereotípiák... így aztán csak idő kérdése volt, hogy megtaláljanak a mindenféle légihülyeségek :) Az alábbi gyűjteménnyel itt találkoztam, az eddigi tapasztalataim alapján könnyen el tudom képzelni, hogy ezek így simán elhangzanak - különben egy idő után ki a bánat figyelne oda bármilyen Public Announcementre a gépen???

Szóval íme a gyöngyszemek:

“A szeretőnket ötvenféle módon hagyhatjuk el, viszont a repülőgép elhagyása csak négyféle módon lehetséges.”

“Gondolunk rá, hogy legyen dohányzó részleg ezen a gépen; akinek muszáj rágyújtania, keresse meg a személyzet egy tagját, és mi majd kikísérjük a repülőgép szárnyára.”

“A mosdókban tilos a dohányzás! Akit rajtacsípünk, hogy dohányzik a mosdóban, annak azonnal el kell hagynia a gépet.”

“Ha a kabinban leesik a légnyomás, a fejük fölötti rekeszekből oxigénmaszkok ereszkednek le. Fejezzék be a sikoltozást, ragadják meg, és helyezzék a maszkot az arcukra! Ha kisgyerekkel utaznak, előbb saját maszkjukat rögzítsék, utána az övét! Ha két kisgyerekkel utaznak, döntsék el, melyiket szeretik jobban.”

“Az üléspárnák fennmaradnak a vízen, tehát vízre történő kényszerleszállás esetén vegyék őket magukhoz a jókívánságainkkal együtt!”

Leszálláskor: “Mielőtt elhagyják a gépet, kérjük, vegyék magukhoz minden holmijukat! Amit itt hagynak, azt igazságosan szétosztjuk a légiutas-kísérők között. Kérjük, hogy gyereket, feleséget ne felejtsenek itt!”

“Aki utoljára száll ki a gépből, annak kell kitakarítania.”

A pilóta közleményei: “Örülünk, hogy nekünk vannak a legjobb légiutas-kísérőink… Sajnos azonban ezen a járaton egy sincs itt közülük.”

“Emberek, most értük el az utazómagasságot, úgyhogy mindjárt kikapcsolom az “öveket becsatolni” jelzést. Szabadon mehetnek, ahova akarnak, de kérem, maradjanak a gép belsejében, amíg le nem szálltunk…odakint egy kicsit hideg van – mínusz 50 fok, meg aztán, ha a szárnyon járkálnak, az befolyásolja a repülési pályát...”

“Az érkező reptéren 25 fok van némi szakadozott felhőzettel, de megpróbálják összefércelni őket, mire odaérünk.”

A Southwest Airlines járatán hangzott el egy nagyon kemény leszállást követően egy utaskísérő szájából: “Ez jó nagyot szólt, sejtem is, hogy mit gondolnak. De meg kell mondanom, hogy nem a légitársaság hibája volt, nem is a pilóta hibája volt, nem is az utaskísérők hibája volt… ez a beton volt!”

A texasi Amarillóba tartó egyik American Airlines járaton történt, egy nagyon szeles és dobálós napon. A végső egyenesben a kapitány keményen küzdött az elemekkel, majd úgy tette le a gépet, hogy szinte belereccsent. A légiutas-kísérő közleménye: “Hölgyeim és uraim, üdvözöljük önöket Amarillóban! Kérjük, maradjanak ülve bekapcsolt övekkel, amíg a kapitány a kijárathoz gurítja azt, ami a gépünkből megmaradt!”

Egy másik, korántsem perfekt leszállás után ezt hallhatták az utasok: “Kérjük, maradjanak a helyükön, amíg Kenguru kapitány a terminálhoz szökdécsel velünk.”

A pilóta, ahogy ő mondta, keményen odaverte a repcsit a betonhoz. A légitársaság szabályzata szerint az első tisztnek az ajtóhoz kell állnia, és mosolyogva ismételgetni a kiszálló utasoknak: “Köszönjük, hogy társaságunkkal repült!” Egy ilyen leszállás után – mesélte – kínos volt az utasok szemébe néznie, számított rá, hogy nem ússza meg kommentár nélkül. Már majdnem mindenki kiszállt, kivéve egy kis, öreg hölgyet bottal a kezében.
- Fiam, kérdezhetnék valamit? - így a néni.
- Miért ne, asszonyom - felelte a pilóta már majdnem megkönnyebbülten.
- Mi történt? Leszálltunk vagy lelőttek minket??

- Hölgyeim és uraim – szólt a kapitány -, a járat késve indul. Ha óhajtják, kinyújtóztathatják a lábukat a váróteremben. Az utasok kiszálltak, csak Ray Charles maradt a fedélzeten. A kapitány tőle is megkérdezte, nem óhajt-e járni egyet.
– Nem, köszönöm, de nagyon hálás lennék, ha a kutyámat kivinné egy rövid sétára – felelte ő. A kapitány udvariasan kivezette a kutyát. Azt mondják, órákba telt, mire az utasokat sikerült rávenni, hogy visszaszálljanak a gépbe, miután látták, hogy a kapitány napszemüvegben, vakvezető kutyával sétál…

A gép már jó hosszú ideje várt felszállási engedélyre, amikor a kapitány végre felvette a mikrofont, és így szólt:
– Elnézést kérek a késlekedésért, de elromlott az a gépünk, amely a csomagjaikat szokta megnyomorgatni és a bőröndök füleit letépkedni, úgyhogy ezt most a földi személyzet kénytelen kézzel csinálni...

És természetesen a legfelkapottabb sláger - a fickó tényleg zseniális :)