Days of our Svájc: Szurdok és kráter

Jó három nap Serengeti után (blogbejegyzés erre, erre és erre) elindultunk vissza, a Ngorongoro-kráter felé. Útközben a vezetőnk megkérdezte, hogy szeretnénk-e megnézni az Olduvai-szurdokot. Hát hogyne!

Az Olduvai-szurdok a Serengetivel ellentétben nem a mostani népességéről híres, hanem az évmilliókkal ezelőtti népek nyomairól, nem kevés híres hominida (emberfélék) lelet lelőhelye. A kutatásokat Louis és Mary Leakey kezdte az ’50-es években, évtizedes munkájukkal amellett, hogy családi szinten (egyik fiuk, Richard Leakey is neves antropológus lett) elképesztő mennyiségű leletet találtak, lefektették a paleoantropológiai kutatások alapjait, kidolgozták a módszereket, írtak róla egy rakás könyvet és nem keveset tettek az akkoriban még gyerekcipőben járó természetvédelemért sem. Kutatásaik nagy részét az Olduvai-szurdokban és környékén végezték, évtizedeket éltek sátrakban és terepjárókban, nappal a köveket vakargatva (napi 10-12 órában keményebb meló, mint az gondolná az ember), éjjel az oroszlánok üvöltését hallgatva (ez meg még inkább). Oldalakat írhatnék arról, hogy mitől fantasztikusak az eredmények, de inkább ajánlok erre egy könyvet:

Tizenévesen, amikor olvastam, nem gondoltam, hogy valaha eljutok…

… ide. Az Olduvai-szurdokba.

Egyébként ez aznap is kétségessé vált egy ponton, ugyanis mikor mondtuk a vezetőnknek, hogy persze, szeretnénk megnézni az Olduvait, nem számítottunk a kelet-afrikai bonyolultságú fizetési rendszerre. Történt ugyanis, hogy fejenként plusz harminchat dollár volt a belépő az szurdokhoz és a múzeumhoz, amit a Serengeti pénztárában kellett kifizetni. Aha, de nem lehet készpénzben, pedig be tudtuk volna vállalni zöldhasúban is és tanzániai shillingben is, de hát itt mindent csak kártyával lehet. Valahol remek, éljen a modernitás, mondjuk, kérnénk a terméket, itt a kártya, tessen beterhelni. De csak dollárban lehet. Na, ne már. Egy csomó helyen ugyanis a fizetési rendszer felajánlja, hogy fizethetsz a helyi fabatkában és akkor a saját bankod vált majd (ami majdnem mindig jobb, mintha az eladó hely), de itt a dolláros összegre még az itteni bank is rárakott pluszba egy jó tízdolláros összegnek megfelelő spread-et – amire mindketten azt mondtuk, hogy nem. Elvből. Miért nyerjen a az adott bank tíz dollárt egy hetvenkét dolláros összegen, miközben a rendszer felajánlja, hogy tanzániai shillingben fizessek, csak a pénztáros nem engedi, hogy megnyomjam az erre vonatkozó gombot? Némi vita után úgy fájó szívvel úgy döntöttünk, hogy akkor köszönjük, így nem kérjük – nem az összeggel volt a gond, hanem az elvvel, hogy csak így, meg úgy lehetne fizetni, aminek semmi értelme sincs és már így is elég mohó a kártyakibocsátó, fogyasztónként nem szeretném őket ebben támogatni.

Első körben kisétálunk, a vezetőnk mondja, hogy intézné ő, de a céges kártyán autorizálni kell az összeget, nem megy az úgy (wtf a cégvezetés felé, de mindegy, nem a vezetőnk tehet róla…), mindenesetre amíg várunk a Serengetiből kilépős papírmunkára (mer olyan is van), beszél egy kollégával (egy másik sofőrrel), az felajánlja, hogy ő megveszi az ő kártyájával, aztán kifizetjük neki dollárban, ha az úgy jó. Persze, jó lesz. Aztán kitalálja, hogy oké, akkor 85 dollár lesz. Bakker. Akkor már jobban járunk a kártyás dologgal. Meg leginkább nem az összegről van szó, kábé egyszer vagyunk itt az életben, ha az elején azt mondják, fejenként 50 dollár, akkor is benne lettünk volna a buliban, de az utólagos simlizést, meg a „pár dollár itt, pár dollár ott”-jelleg bizniszeket nem szeretjük.

Még egy kör gondolkodás, a vezetőnk bemegy és végül nem tudjuk hogyan, de megbeszéli, hogy ott a múzeumban kifizethetjük a sztenderd, 36 dolláros belépőt, ahogy az eredendően elhangzott. Valahol értem, hogy egy csomóan bele se gondolnak ezekbe és hagyják magukat lehúzni azzal a pár dollárral, amit végül nem a nemzeti park, nem Tanzánia (akkor sokkal kevésbé gondolkodnék rajta, hogy kifizessem-e), hanem a kártyakibocsátó zsebel be, de felelős fogyasztóként legalább erről elgondolhatnának az emberek, hogy a vásárlásaikkal kit és mivel támogatnak. Én például a sápoló nemzetközi kártyacégeket, köszönöm nem szeretném a muszájnál egy fillérrel sem többet támogatni. Utólag elnézést kértünk Omaritól, a sofőrünktől a haccacáréért, megköszöntük, hogy megoldotta a problémát, de látszott rajta, hogy nem teljesen érti az elvi asztalracsapást. Pedig néha kell olyat is, na.

Szóval a modernkori vita után egy jó órás vezetéssel eljutottunk az Olduvai-szurdokhoz és be is engedtek bennünket, ahogy megbeszéltük.

A kiállítás alapvetően fotókból állt,
de abból nem keveset szedtek össze.

A hetvenes években találtak pár folyóparti megkövült lábnyomot

Ezt később az eredeti kövületek megőrzése érdekében vissza kellett temetni

Hasonlóság

Az Olduvai-szurdok után továbbindultunk, fel a Ngorongoro-kráter peremére, ott volt ugyanis szállásunk aznap este.

A Ngorongoro napnyugta után

A kráter több, mint 250 négyzetkilométeres területű

A szállásunk a nagyon találó Rhino Lodge nevet viselte (rhino=orrszarvú), a Ngorongoro ugyanis az egyik utolsó hely, ahol orrszarvúk még vadon élnek. A szállás fent van a kráter peremén, jó 2000 méter tengerszint feletti magasságban – estére egy idő után rá is szállt egy kis tejsűrű köd. A vendéglátóink említették, hogy éjszaka ne nagyon mászkáljunk kint, meg még inkább ne térjünk le az kövezett utakról – ugyanis az elefántok szeretnek éjjel a gyepen jönni-menni. Ne hozzuk már egymásra (mármint az elefántok meg a vendégek) a frászt hajnali kettőkor, ha lehet!

Egy másik udvarias kérés a vendégekhez – avagy óda a pöcegödörhöz

Így is lehet vendéglátni, na. Egyébként az összes szállásunk profi és kényelmes volt, sőt még nagyon jól is főztek, csak az oroszlánkoncerttől borsódzik még a hátam egy kicsit. De valahol, meg ez lenne az egész haccacáré az fénypontja és célja, nem?

Szóval az éjszakát megúsztuk, az elefántok kint maradtak a gyepen, mi bent a szobában és egy gyors reggeli után már úton is voltunk le a kráterbe. A Ngorongoro nagyon régóta rajta volt a bakancslistámon, még régebb óta, mint a Serengeti – ugyanis erről a vidékről olvastam először Jane Goodall tolmácsolásában.

Ezt

Jane neve elsősorban nem erről ismert, ezt a könyvet lényegében gyesen írta, amíg a férje, Hugo van Lawick ezen a környéken dolgozott vadászati felügyelőként, ő pedig a párhónapos kisfiukra vigyázott és közben állatokat figyelt, ahogy mindig. És ha már egyszer, akkor diktafonra is mondta a megfigyeléseit, néha altatódalokba szőve – ez, tekintve, hogy a megfigyelt alanyai vadkutyák, hiénák és aranysakálok voltak – sokszor elég morbid felvételeket eredményezett. De remek könyv lett belőle!

Jane Goodall egyébként eredendően a korábban említett Louis Leakey meghívására érkezett Afrikába – Leakey ugyanis azt gondolta, hogy az emberfélék egykori viselkedéséről többet tudhatunk meg, ha megfigyeljük a mai emberszabásúak viselkedését. Erre a feladatra fiatal, nyitott gondolkodású embereket keresett, így került Jane Goodall a csimpánzokhoz, Dian Fossey a hegyi gorillákhoz és Biruté Galdikas az orángutánokhoz. Mindhárman, fehér nőként a hatvanas években, minimális egyetemi képzettség és kutatási tapasztalat nélkül – Leakey ugyanis azt szerette volna, ha olyanok végzik a megfigyeléseket, akik a kor kutatási prekoncepciói nélkül dolgoznak. Több évnyi sikertelenség, hitetlenkedés, nehézségek és apróbb botrányok (számok helyett neveket adni a megfigyelt állatoknak, ki hallott már ilyet???) után kezdett bebizonyosodni, hogy Leakey-nek igaza volt, a három hölgy munkássága úttörő a főemlőskutatásban. Ahogy a Leakey-kről, róluk is oldalakat tudnék írni, akit érdekel a téma, nézze meg a ’Gorillák a ködben” című filmet, amely Dian Fossey életéről készült, vagy olvasson egy könyvet Jane Goodalltól, sőt, még inkább, ha tudja, nézze meg valamelyik előadását! Akár élőben, Jane ugyanis a mai napig járja a világot és folytatja a munkáját és élmény látni az előadásait – eddig háromszor láttam élőben és volt szerencsém egy fogadáson is beszélgetni vele pár percet, ha van childhood hero-m, hát ő az. A kedvenc idézetem tőle:

'We have a choict to use

The gift of our lives

To make the world

- a better place.'

Szóval tőle hallottam először a Ngorongoro-kráterről tizenkevés évesen, mindjárt egy könyvnyit. Hát persze hogy alig vártam, hogy megnézhessem! Különösen, mivel első olvasatra, a kilencvenes évek végén, a Dunántúlról Afrika egy valószerűtlenül távoli és elérhetetlen helynek tűnt. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha el fogok ide jutni.

Reggeli után – a kráter peremét még köd borítja

Beértünk a felhők alá

Zsiráfok a bozótban

Kilátások

Elég felhős időnk volt

Pedig menő kamerával, szép időben így is festhetne a kráter (kép innen)

Leértünk a kráter aljára – szinte teljesen sík

És temérdek állat jön-megy rajta, itt éppen gnúk

Tízórai

Panyókás sakál (még mindig zseniálisak a magyar fajnevek)

Ő pedig egy aranysakál - mindjárt eszembe jutott Jewel és Jason,
az az aranysakálpár, akiket Jane figyelt meg

Akár panyókás, akár arany, a maradékot lesik

Hogy Leó mikor unja meg a kajálást

Fiatal hímnek tűnik, ezzel a serkenőben levő
(masszívan kajás, khm, véres) sörénnyel

Asszem, ennyi most elég volt neki

Oké, talán lassan mehetünk srácok!
(azóta még egy arany-, meg még két panyókás sakál is előkerült)

Azért még nem, túl közel sziesztázik Leó

A valóságban ennyi látszik, a képen az összes szereplő rajta van, a többi meg agyon van zoomolva. Viszont jól látszik a kráter erdővel borított fala a háttérben.