Bagoly ügynök jelenti Chiléből és Tanzániából

Most egy fényképek nélküli bejegyzés jön Bagoly ügynöktől. Aki nem bírja az ilyesmit, az lapozzon.

A blog olvasói (ha vannak egyáltalán ilyenek :) ) nyilván tudják, hogy az utazásaink során majdnem mindig kedvezményes repjegyekkel utazunk, amiket abból adódóan használhatunk, hogy Zsebibaba ügynök fedő állásként légiutasokat kísér, és ez azon kívül, hogy néha eltűnik jó négy napra, azzal is jár, hogy kapunk ilyen kedvezményes jegyeket. És ez jó. Nem kicsit, nagyon. Nyilván ezen repjegyek ára az, ami olyan vonzóvá teszi a dolgot (és a sztyuvi barátnőt/feleséget :) ), de van néhány specialitása ezeknek a repjegyeknek. Az egyik legfontosabb jellemző, hogy csak akkor repülünk, ha van üres ülés a gépen – és nem, a WC ülőke nem számít üres ülésnek, de erről majd egy későbbi alkalommal... :). És nem, nem tartják nekünk az ülést (emiatt akármikor dönthetünk úgy, hogy nem utazunk, és akkor visszakapjuk a jegyek teljes árát, vagy azt is megtehetjük, hogy a következő járatra átkérjük magunkat, szintén ingyen). Úgy próbálnak meg eladni minél több jegyet a gépre (néha még többet is, mint ahány ülés van), mintha mi nem is léteznénk. Aztán, ha végül mégis úgy alakul, hogy van szabad ülés a gépen, akkor mi is mehetünk. Vannak lehajtható, a konyhában elhelyezett ülések (úgynevezett jump seatek) a gépeken, amikre nem adnak el teljesárú jegyeket, tipikusan akkor használják őket, ha mondjuk betanítás miatt van plusz egy, esetleg két sztyuvi. És plusz pilóta is mehet a géppel szintén a fenti okok miatt, az ő számára a pilótafülkében van lehajtható ülés. Nos, teljes árat fizető utas ugye nem ülhet ezeken az üléseken, de minket beengedhet a személyzet, ha akar, de nem muszáj neki. Néha megengedik, hogy elüldögéljünk a konyhában, ami nekik és nekünk is kellemetlen, de legalább elvisznek. Néha úgy döntenek, hogy nem mehetünk. Az előbbiek fényében bizony előfordulhat az is, hogy egy teljes árat fizető utast már nem visznek el, de mi felsurranunk egy ilyen felcsapható ülésre. Szerencsés módon van hozzáférésünk a foglalási számokhoz, így tehát már napokkal az utazás előtt tervezgethetjük, hogy melyik géppel akarunk menni.

Ilyen körülmények között mindig kell lennie az A terv mellett B, C, D stb. tervnek is. Az is előfordul, hogy csak egy hely van a gépen. Ekkor döntenünk kell ott helyben, azonnal, hogy vajon szétválunk-e, és repül-e egyikőnk (tipikusan én, ha választhatunk is, mert egyébként sztyuvit szívesebben visznek magukkal felcsapható üléseken). Ilyenkor sok mindent mérlegelnünk kell, leginkább az alternatívákat. Ha tudjuk, hogy van egy másik gép egy óra múlva, amin van egy rakat hely, akkor tipikusan nem válunk széjjel. Ha viszont azt látjuk, hogy a belátható időn belül induló gépeken sincs sok hely, akkor bizony szétválunk. És bármikor előfordulhat - ahogy már említettem - hogy egyszer csak nekünk szegezik a kérdést, hogy akkor most egy hely van, megy-e valamelyikünk, és ha igen, akkor ki. Ilyenkorra nekünk már tudni kell a választ erre a kérdésre, nincs idő akkor már alternatívákat nézegetni. Ezen túlmenően fontos, hogy mindegyiküknél legyen útlevél, telefon, pénz. Emiatt mindig magamnál tartom az útlevelemet, akkor is rögtön visszakérem, ha éppen valamit intéz Zsebibaba ügynök velük. Flexibilisnek kell lenni az ilyen stílusú utazásokhoz. Sosem tudjuk biztosan, hogy mikor merre repülünk, hol alszunk aznap. De egy idő után ez már inkább élvezetes, mint kellemetlen.

A nagy utazásunk alapkoncepciója az volt, hogy ellátogassunk egy út során minden kontinensre (kivéve az Antarktiszt, mert oda nincsenek kereskedelmi járatok, sajnos). Ez sajnos nem jött össze, így kénytelenek voltunk Ausztráliába egy jó másfél hónappal korábban ellátogatni, és erre az útra már csak a többi kontinens maradt. (Jó, tudom, szegény mi :) ) Azt tudtuk, hogy Afrikában és Dél-Amerikában el fogjuk hagyni a komfortzónánkat, így a szokásos mindent magunk intézünk megoldás helyett kivételesen helyi utazásszervezők által összeállított csomagokat vettünk igénybe. Egy kicsit nehéz volt megértetni az ehhez nem szokott szervezővel, hogy nem tudjuk biztosra mondani, hogy mikor érkezünk, de azért csak sikeredett a szervezés. Mivel ilyen egzotikus helyekre terveztünk utazni, kénytelenek voltunk az egészségügyi kérdésekkel is foglalkozni. Milyen oltások ajánlottak, milyen oltások kötelezőek az adott országokba való belépéshez. Tanzániába Kenyából például csak sárgaláz oltás megléte esetén lehet belépni. A Kilimandzsáró reptéren komolyan ellenőrizték is a dolgot, fel kellett mutatni a kicsi sárga oltási könyvet tök sötétben. Még szerencse, hogy sárga, különben össze lehetett volna keverni az útlevelekkel... A Hepatitis B oltás is erősen ajánlott. A megfelelő védelem kialakításához 3 oltás kell, 3 hónap alatt, gyorsítva meg lehet kapni akár 4 hét alatt is. Persze ezt jó egy héttel az indulás előtt derítettük ki. De sebaj, megkaptam egy oltást Magyarországon (Zsebibaba évjárata kapott már tinédzserként, neki csak emlékeztetőt adtak), egyet Svájcban még az indulás előtt, és egyet pedig Alaszkára terveztünk be, gondolván, hogy ott majd úgyis lehet ilyent szerezni. Így is lett, lényegében akármelyik komolyabb drogériában be lehet adatni egy jó kis védőoltást még Alaszkában is.

Ott van még a malária. Mármint nem Alaszkában, hanem Tanzániában. Speciális szúnyogok terjesztik, rossz esetben akár halálos is lehet. Védőoltás nincs ellene, gyógyszert lehet szedni ellene, megelőző jelleggel. Már az elutazás előtt 1 nappal meg kell kezdeni, és a maláriaveszélyes terület elhagyása után még egy hétig kell szedni. Viszont ez egy eléggé rossz gyógyszer, a szokásosnál gyakoribb és rosszabb mellékhatásokkal. Émelygés, hányás, hangulatingadozás, akár hallucinációk is előfordulhatnak. Biztos kell ez nekünk egy nászúton? Azért végül úgy döntöttünk, hogy beszedjük, aztán, ha nagyon nem lesz jó, akkor abbahagyjuk. Ezen túlmenően, ha maláriaveszélyes helyen tartózkodik az ember, akkor utána 3-6 hónapig, ha hirtelen magas láza lesz, akkor felmerül az utólagos malária veszélye. Ilyenkor nyomás a legközelebbi kórház, de ha nincs ilyen, akkor el kell kezdeni szedni a malária gyógyszert. Legyen az embernél mindig maláriagyógyszer tehát.

És akkor itt kezd összeérni a két szál... Tanzánia túlélve, maláriagyógyszer beszedve. Semmi mellékhatás, eddig jó. Vissza Zürichbe, majd irány Rio de Janeiro útirányon át Santiago de Chile, majd Calama és onnan San Pedro de Atacama. Ez a terv legalább is. Rióba teljesen OK minden, a repülőn rengeteg üres hely van, a check-ines munkatárs meg is jegyzi, hogy még soha sem látott ilyen üres riói gépet. Zene füleinknek. Az úton eszegetek, iszogatok, olvasgatok, filmet nézek. Felteszem a fejhallgatómat, csoda aktív zajszűrő van benne, megszűnik a külvilág, még a hajtóművek zaja sem hallatszik be... Idilli környezet, de egyszer csak történik valami. Zsebibaba ügynök megkocogtatja a vállamat, és mit látok, amint odanézek: valami bődületes mennyiségű narancssárga trutymót az étkezőtálcáján. A laptopja alá-mellé folyva. Mi történhetett? Zsebibaba ügynök nagyon figyel a helyes táplálkozásra, főleg a megfelelő mennyiségű rost bevitelére. Ha nem visz be elég rostot a normál kajával, akkor kipótolja. Metamucillal. Ez ilyen borzalmas, fűrészpor kinézetű anyag, amit vízben oldva kell elfogyasztani, evés után. A kollégák félreértették, és bubis vizet adtak neki bubi nélküli helyett. Ahogy az kiderült, ha abba Metamucilt szór az ember, akkor az vulkánként tör elő a pohárból, és beterít mindent. Nehezen bírtam röhögés nélkül a szituációt. Metamucil-támadás áldozata lett. Szerencsére ez még nem ok a kényszerleszállásra, így simán megérkeztünk Rióba. Éjjel alvás a reptéri szállodában, majd másnap reggel fél hatkor indul az első gép Santiago de Chilébe. Alternatívaként átszállás Sao Pauloban. Ki tudja, hogy mitől, a jet lagtől, vagy a korán keléstől kótyagosan megjelenünk a reptéren fél 5 környékén, és akkor jön a nem várt kérdés: egy hely van, és itt most azonnal dönteni kell, hogy mi legyen. Fél perc tanakodás, de Zsebibaba nem akaródzik széjjelválni, de aztán jön az érv Bagolytól, a többi gép is tele van, és az sem világos, hogy hogyan lehet továbbmenni Santiago de Chiléből, jobb, ha minden lehetőséget megragadunk. OK, Bagoly megy, Zsebibaba marad és jön, ahogy tud. Még egy utolsó ellenőrzés: minden szétosztva, útlevél, telefon, pénz, hitelkártya. Minden OK. Akkor találkozunk Santiago de Chilében. Vagy Calamában. Vagy San Pedro de Atacamában. De valahol mindenképp, ahogy esik, úgy puffan.

Bagoly utazik Chilébe, átrepüli az Andokot, lát hatezer méteres hegyeket, belép az országba, minden OK. De akkor eszébe jut, hogy egyvalamit nem osztottunk szét. A maláriagyógyszert. Még egy hétig szedni kéne eleve, meg rögtön az első napon a három hónapból nincs nálam maláriagyógyszer, amikor mindenképpen kéne, hogy legyen nálad mindig maláriagyógyszer, mert ha belázasodsz, akkor meg különösen be kell venni. Különösen a ránk váró sósivatag közepén, ami a világ egyik civilizációtól legtávolabbi helye. San Pedro de Atacamában laknak vagy 5000-en. Nyilván nem sok maláriagyógyszer van arrafelé. A legközelebbi település 100 km-re. Láz még nincs, a helyzet nem akut. Hátha odaér Zsebibaba ügynök a gyógyszerrel. De a fene se tudja, tele vannak a gépek. Gyors tanácskozás telefonon, a kinézett csatlakozást lekéste Zsebibaba Sao Pauloban, mert egy órát tötymörögtek a kifutópályán. A fene se tudja, hogy milyen géppel tud eljönni Santiago de Chilébe, ha egyáltalán. OK, tartsuk magunkat a tervhez, Bagoly egészséges, mint a makk, és amíg ez így van, megy tovább a cél felé, és előkészíti a terepet San Pedro de Atacamában, értsd szállást foglal, és ha még marad ideje, akkor utánanéz a bolíviai Uyuni sósivatagba szervezett utaknak (hiszen ez lenne a végcél, ezért jöttünk ide).

De a malária nem vicc, kéne gyógyszer. Ha valahol van ezen a kontinensen, akkor az ebben a városban van, hiszen ez a leggazdagabb ország fővárosa. OK, akkor vizsgáljuk meg a reptéri gyógyszertárat. Érdekes lesz, beszélnek-e vajon angolul. Igen, az OK, de maláriagyógyszer, na az nincs. Mit lehet tenni. Van a város közepén a különleges betegségek gyógyszertára, na ott tuti van, meg is nézi a kedves és segítőkész munkaerő. Lehet menni busz+metró kombóval, vagy taxival, ez és ez a cím. Egy jó óra oda-vissza. OK, akkor át kéne foglalni a repjegyet egy későbbi járatra. Jegyiroda, buenos dias, de itt vége a spanyol nyelvtudásnak, szóval inkább inglész, please. OK, ahhoz kell az egy szem helyi angolul tudó jómunkásember. Elmagyarázza Bagoly, hogy ugyan én most itt vagyok éppen, és akár mehetnék is a következő géppel, amire szól a jegyem, de én inkább maláriagyógyszert hajkurászom a városban, Bagolyt a kétórási gépre rakja, Zsebibaba meg még Sao Paulo-ban malmozik és futkározik a checkin pultok között, ő meg, ha minden jól megy, estére ér ide, szóval őt meg az utolsó gépre kéne rakni. Jó, útleveleket kérnék. Az enyém itt van, de, mint ahogy már említettem, Zsebibaba még két országgal arrébb, és így értelemszerűen az útlevél is két országgal arrébb leledzik. De van nálam céges igazolvány másolat. OK, most az egyszer. Nagy nehezen sikeredik a dolog, még kétszer rákérdezek, hogy akkor most tutira mindenki azon a gépen van-e, mint amit kértünk. Volt már rá példa, hogy nem sikeredett.

Következő feladat akkor a gyógyszer beszerzése. Busz+metró, hát tán inkább nem kéne, nem tájfutó versenyen vagyunk. Taxi, rögtön oda-vissza kéne a fuvar, mert az OK, hogy itt még beszélnek angolul, úgy, ahogy, de bent a városban nem biztos, hogy taxit akarnék keresni. Meg akkor már jó lehet a csomagnak is a taxi csomagtartója, ne kelljen még külön csomagmegőrzőt is fizetni. A taxisofőr olyan jól beszél angolul, mint amennyire Bagoly ügynök spanyolul, és az nem sok. Indulás előtt még rákérdezni, hogy mégis, hogyér adják a chilei pesót, az ötjegyű ár a fuvarért nem túlzás egy kicsit? Nagy nehezen jön a válasz, 1USD=700CLP. OK, akkor már nem olyan vészes a helyzet. A taxisofőr kezébe nyomja Bagoly a címet, a sofőr megkapja az ukázt a taxis stand angolul is beszélő alkalmazottjától (persze spanyolul), hogy akkor ez egy oda-vissza fuvar lesz. Legalább is remélem, hogy nem azt beszélték meg, hogy melyik sikátorban várnak majd a helyi verőlegények, hogy átrendezzék az arcberendezésem, vagy eladják a szerveimet egyenként, jó pénzért. Azt is remélem, hogy legalább azt megértette, hogy maláriagyógyszer kell nekem, mindenáron. Maláriás vese nem jó vese, na. Akkor most meg kéne beszélni, hogy mi legyen, hol vár, hogy szed össze az akció után. Mondja, mutatja, hogy vuelta lesz. Vuelta Espana, a spanyol biciklis körverseny, onnan tudom, hogy vuelta=kör, érdemes volt bicikliversenyt nézni, á, OK tesz egy kört, amíg én összeszedem az éltető elixírt. De mi lesz, ha nem ismerem fel a kocsit? Kéne a rendszám, license plate number. Á, OK, érteni véli a sofőr, ad egy névjegykártyát, meg mondja, hogy nombre Esteban. Jól megértettük egymást :). Ettől még persze nem fogom felismerni a kocsit.

Kiszállok egy egyirányú többsávos úton egy buszmegállóban. Nyüzsgő belvárosi környék, se híre, se hamva a szervkereskedő verőlegényeknek. A túloldalon ott a gyógyszertár. Bemegyek, beszélnek angolul, csodajó, megvan a gyógyszer. 5 perc alatt végzek. Vissza uzsgyi a buszmegállóba. De milyen színű is volt ez a kocsi pontosan? Milyen márka? Rendszám persze nincs. Várok, OK, 10 percet beszéltünk meg (tíz ujja van az embernek ugye), nem akart túl korán jönni. Eltelik 10 perc. Sehol senki. Előbbre megyek a buszmegállóban, a menetiránnyal szemben. Ha jön, akkor ennyivel is előbb látom majd meg. Eltelik 15 perc. Sok busz jár erre, mindig takarják a kilátást. Menjünk még előbbre, abból baj nem lehet. Még mindig sehol senki. Eltelik még 5 perc. OK, mi a legrosszabb, ami történhet: szerzek valahol mégis egy taxit, bemondom, hogy aeropuerto, azt csak érti (maláriagyógyszerem már úgyis van jó másfél hétre, az alatt csak lesz valami). De a csomagom még a taxiban. Mégis be kellett volna rakni a csomagmegőrzőbe. OK, van egy névjegykártyám, a reptéren megmondom majd, hogy kerítsék elő, elvesztettem az ürgét, de a csomagom kéne még. No de, a névjegykártyán van telefonszám is. Felhívjam? És akkor? Én majd tolom neki angolul, ő meg majd spanyolul. Jó kis beszélgetés lesz, különösen telefonon.

Mindegy, ha a telefon nem segít, akkor is lehet még másik taxit keríteni. Felhívom. Kicsöng, felveszi. Minden az elképzelt forgatókönyv szerint alakul, én angolul, ő spanyolul vakerol, egy szót nem értünk egymás beszédéből. És akkor deus ex machina, női hang a telefonban, és angolul beszél... Azt mondja, van itt egy fazon, és azt kéri, hogy tolmácsolja, hogy ő ott van, ahol megbeszéltük, ahol kitett, a buszmegállónál. Az jó, mondom hitetlenkedve, mert én is ott vagyok, csak nem látom. De azért elindulok nagy rössel vissza, a menetiránnyal megegyező irányban, a kereszteződés felé. A telefonba mondom, itt vagyok, megyek, de nem látom, hol vannak már. Hát itt a kereszteződésben, a lámpánál. Odaérek a kereszteződéshez, percenként kétezer Ft-ért társalkodunk telefonon, éppen mondanám, hogy merre vannak már. Nekiindulnék gyorsan mége gyszer, és akkor azzal a rössel majdnem fellököm őket. Nagy hálálkodás mindenki mindenkinek, hepiend, meglett az elveszett fiú, meglett a taxis, minden jó. A taxis mutatja, errefelé, és a merőleges utcában, a kereszteződéstől 10 méterre állt meg. Nem volt itt vuelta, nem kellett. Én meg nem ott kerestem, hanem az úton vártam. Beszállásnál még elmondja, hogy ő honest driver (őszinte sofőr), nem akart ő semmi rosszat. Beírja google fordítóba, hogy meg voltam-e ijedve. Válaszolok neki, hogy kicsit. De már nem. Most már minden jó. Visszafelé úton beszélgetést kezdeményezek, oldandó a feszültséget, összeszedve minden spanyoltudásomat. El akarom mondani, hogy milyen fura, hogy kinn a reptéren köd van, meg jó 5 fok, bent meg hétágra süt a nap, és 20 fok, micsoda különbség. Ebből az lesz, hogy "aeropuerto brrr", és még mutatom is, hogy fázni lehet kinn, és "ciudad calientes". Utóbbi szó a Machu Pichu alatt található "Aguas Calientes" (meleg vizek) nevű település nevéből ismert számomra. Ezt is jól megbeszéltük egymással :).

Visszaérek a reptérre, leadom a drótot Zsebibaba ügynöknek, hogy micsoda kalandokat éltem át. De, ha ott ragadna Santiago de Chilében, ne féljen, ez nem egy Rio, tök kulturált, biztonságos, mintha nem is Dél-Amerika lenne, és egyébként is, a maláriagyógyszer megvéd a szervkereskedő verőlegényektől. Továbbra is tartjuk magunkat a tervhez, Bagoly megy tovább Calamába, ahol remélhetőleg nem keveredik semmiféle kalamajkába, Zsebibaba pedig jön, ahogy tud, tán a következő repülőre már fel is fog férni, azt ígérik. Ja, és mellesleg, van maláriagyógyszer, minden OK. Van dögivel, hiszen eleve szereztünk be eleget Magyarországon, majd kiderült, hogy Gyöngyiék anno vettek maláriagyógyszert az ő nászútjukon, de ők nem vették be a mellékhatásoktól tartva, így nekünk adták. Meg van még a céges is (a Swiss is biztosít a légi utaskísérőknek maláriagyógyszert). És akkor most lett még egy dobozzal. Szóval, ha valakinek kell maláriagyógyszer, akkor tudja, hogy kinél kell keresni :). A tanulság pedig az, hogy oszd meg a maláriagyógyszeredet is :).

Bagoly elrepül Calamába. Zsebibaba elrepül Santiago de Chilébe. Váltják egymást :). Calamától San Pedro de Atacama egy jó 100 km, a taxi annyiért visz el oda, mint Pesten a reptérről a XIII. kerületbe. Ez olyan jó ajánlat, hogy mindjárt foglalok egy helyet Zsebibabának is valamikorra, ha majd megjön. Bagoly ügynök elfoglalja a szállást San Pedro de Atacamában, próbálja elmagyarázni, hogy van még egy másik vendég is, aki majd jön, egyszer csak, Zsebibaba várja a döntést sorsáról. Vajon hol alszik ma? Santiago de Chilében? Calamában? Esetleg odaér San Pedro de Atacamába? A döntés megszületik, még pont van egy hely az utolsó gépen, irány Calama. Eközben Bagoly megérdeklődi a szálloda recepcióján, hogy van-e Uyuni túra egyáltalán, vagy túl sok a hó. A recepciós készséges, interneten keres, telefonál, de leginkább be kéne menni a városba, körülnézni az utazási irodáknál. Most, este fél 9-kor? Igen, nyitva van minden. OK, de milyen állapotok uralkodnak odakinn? Ha kimegy, akkor vannak-e vesére pályázó verőlegények, az ellen véd-e a maláriagyógyszer emlegetése? Vagy valami hasonló kérdés, mi van odakinn, mennyire biztonságos sötétedés után sétálgatni, egyedül. A recepciós már-már nem is érti a kérdést, hát már hogyne lenne biztonságos. OK, ha te mondod, akkor jó. És tényleg, biztonságosnak tűnő nyüzsgés van a városka közepén, és minden nyitva van töksötétben, este 9-kor is. Van túra a sósivatagba, de a déli lagúnákat nem lehet látni sajna, mert arrafelé sok a hó. De a sósivatag látogatható. Csodajó. Zsebibaba is befut este 10 körül. Egy hosszú, tartalmas, mozgalmas, izgalmakkal teli nap végül hepienddel ér véget, a hajnali fél 5-kor elszakított házaspár még aznap késő este újra egymásra talál, leküzdve távolságot, ülőhelyhiányt, késést, gyógyszerhiányt, nyelvi problémákat, taxisokat, ködben, tűző napsütésben, tűzön-vízen át eléri célját és elnyeri méltó jutalmát: egy ágyban alhat :).

Vissza kicsit Tanzániába. Nem nagyon tudtuk, hogy mire számítsunk szafari címén. Mit fogunk látni? Milyen közelről? Mennyire lesz veszélyes a dolog? Akár a ragadozók, akár a vesére pályázó verőlegények szempontjából. Egy tökéletesen idegen világ, amely az általunk korábban meglátogatott akármelyik másik helytől is gyökerest különbözik. De, a szervezett utazással biztosra mentünk, amennyire lehetett. Azt gondolom, hogy az utunk egyik csúcspontja volt a Zsebibaba által már megénekelt varacskos disznó vs. oroszlán jelenet. Egyrészt, egy vadászatnál a ragadozó akár órákig is várhat mozdulatlanul, mire az áldozata elég közel téved hozzá. Nekünk 10 percbe sem került, mire láttuk az akciót. Sikeres vadászatot láttunk. Akkor azért egy váó elhagyta a számat. Bőven többet kaptam ezzel, mint amire számítottam. Onnantól már minden csak hab volt a tortán. Egy nagyon kedves, felkészült, jó kommunikációs képességekkel megáldott sofőrünk volt. Sokat hozzátett az élményhez. Két éjszaka is sátorban aludtunk a Szerengetiben. WC-vel, zuhanyzóval felszerelt sátorban. Éjjel hallottuk az oroszlánbőgést is, szó szerint félelmetesen közelről. A minket dárdával kísérő vendéglátóink vajon mit tettek volna, ha teszem azt, tényleg akkor jön az oroszlán? Szerencsére erre nem került sor. Azért volt annak egy diszkrét bája, ahogy naplementénél figyeltük a horizonton elhaladó árnyakat. Néhány zebrát kergetett néhány oroszlán. Tisztára, mint a Tom és Jerryben, ahogy Tom kergeti Jerryt. Csak ez igazi volt. Egy örök élmény marad.