Egy nap akklimatizáció után (beszámoló erre meg erre) útnak
indultunk San Pedro de Atacamából a Bolíviai Magasföldre, mely a világ második
legnagyobb magashegyi fennsíkja a Tibeti-fennsík után.
A két legismertebb jellegzetessége a Titicaca-tó és
az Salar de Uyuni sómező, mi utóbbinak a környékét jártuk be. Az Altiplano
átlagos magassága 3750 m a tengerszint felett, ez az első nap végére már egész
jól érzékelhető enyhe szédülés és némi kótyagosság formájában. Hegyi betegség
rulez. A nevével ellentétben rövid távon nem káros, csak az adott magasságnak megfelelő oxigénkoncentrációtól és
az adott egyén szervezetétől és hozzászokottságától függően többé-kevésbé kellemetlen. Nos, nálunk
olyan 3700-3800 méter felett kezdett beütni és nem segített rajta, hogy 4000
méter felett töltöttük az egyik éjszakát is. De, ne szaladjunk előre, minden
kótyagosságot megértek azok a szépséges helyek, ahova eljuthattunk!
San Pedro de Atacamából kegyetlenül korán indultunk:
vaksötétben, mínusz fokokban (déli félgömb, júniusban itt tél van!) jött értünk
a kisbusz reggel négyre. Ilyenkor néha kétségek merülnek fel bennünk
is a saját épelméjűségünket illetően. De csak egy pillanatig. Ezzel együtt a
fáradtság, az egyre emelkedő magasság és a hideg miatt mindenféle réteg,
télikabát és polár ellenére masszívan végigfáztuk a következő 5-6 órát, amire a
mai napig borzongva emlékezünk vissza.
magasságon biztos egyszerű kifűteni őket
három és fél óra (képek, mint mindig, rákattintva nagyíthatók)
A háttérben még mindig ugyanaz a vulkán füstölög, az
5868 m magas Ollagüe (’ojjagve’). A határállomást és a hozzá tartozó települést
is így hívják, utóbbi egy vagy háromszáz lakosú metropolisz. Errefelé a szél folyamatosan fúj és
bár a Nap már fent van, kegyetlenül hideg van. De, és ezt a további képeken is
figyeljétek meg, egy fia felhő sincs. Egész nap. Remekül le lehet égni ilyen körülmények
között, úgyhogy a reggelivel együtt előkerült a naptej is.
Reggelente általában jó néhány
kisbusz érkezik a chilei-bolíviai határra, kíváncsi látogatókkal, innen pedig
négykerék-meghajtású terepjárókkal mennek tovább megnézni a hegyeket,
lagúnákat, sziklákat és sósíkságokat – a választott programjuk függvényében. Nagyjából
reggel fél nyolcra érkeztünk a chilei határra, itt a csípős hidegből
kisorakoztunk egy öreg, huzatos épületbe, ahol minimális vegzálás után
kiléptettek minket Chiléből. A bolíviai határ viszont csak kilenckor nyit
(bolíviai idő szerint kilenckor, ezt az óraátállítást Latin-Amerikában már
egyszer régen megszívtuk az argentin-brazil határon – történet erre), szóval volt egy
fél óránk reggelizni, amíg átengedik a terepjárókat. Kaptunk kalácsot, kávét és
gyönyörködtünk a kilátásban (meg leginkább fáztunk, mint a vadászeb).
Jött vagy 10-15 autó, szétosztották ezekbe az
5-6 kisbusz népét, aztán útnak is indultunk a lagúnák felé. A sofőrünk, Victor
spanyolul és kecsua (az egykori Inka-Birodalom nyelve) számos nyelvjárásán
tudja megértetni magát, az idegenvezetőnk, Eddie jópofa, de nem túl erős
spanyol akcentussal tolja az angolt – kellemes társaságnak bizonyulnak a három
nap alatt és a szuahéli után a spanyoltudásunk is rohamosan gyarapodott. Vicces dolog
valahol három napig ülni valakivel egy autóban, úgy, hogy a nagyon alapvető, jó
reggelt, hideg van és köszönömön kívül nem tudunk igazán kommunikálni
egymással, pedig mindannyian beszélünk legalább három nyelvet majdnem anyanyelvi
szinten. Csak nincs közös metszet.
Mi ugyan lelámáztuk őket, helyi kiejtéssel ’jama’
(llama), sőt leginkább ’jamasz’ (llamas), mert többen vannak, pedig ők vikunyák. Ezzel együtt a három nap során ez lett az állandó
felkiáltás, hogy jamasz itt, jamasz ott, de azért mindig tisztáztuk, hogy éppen pont melyiket látjuk.
a lámát pedig a guanacóból háziasították (kép innen)
(fordítás: bűzlő tó)
kapta ezt a hízelgő nevet – festeni gyönyörűen fest, na =)
A flamingófélék a csőrükkel szűrögetik ki a vízből
az állati és növényi planktonokat, amikkel táplálkoznak, ezek bomlástermékeként
képződik ez a vöröses-rózsaszínes színanyag a szervezetükben.
de nem bírtunk betelni a látvánnyal
az út szélét jelzik, nem elszórták őket)
télen egy részük be van fagyva
A yareta (vagy llareta, az Ollagüe és a llama után
tudjátok már, hogy a ll-t j-nek kell ejteni, ugye?) egy örökzöld, nagyon lassú
növésű (évi 1-2 cm), homokos, száraz talajokat kedvelő lágyszárú. Egy-egy ilyen
nagy pukli több ezer éves is lehet. A bolygatásra nagyon érzékeny, ezért nemhogy
tapogatni, nagyon megközelíteni sem illik. Nagyjából úgy bánunk vele, mint a
cseppkövekkel, értem?
És akkor még fényképezik is.
A csincsillák és a tengeri malacok is errefelé
őshonosak, bár a háziasított verzióiknak nincs ilyen maffiózó-kinézete.
Kerekebb fülek, cuki pofik és puha bundák… Nem ez a jéghideg, megvető tekintet.
hátsó ajtaja remek asztalnak bizonyult
a földúton 40 kilométernyire fekvő Villamar Malcuba
magasságon, a félsivatagban bármit is kicsiholni ebből
ebben a városkában kaptunk szállást első este
A település hivatalos magassága 4021 m a tengerszint
felett, eddigre már éreztük is eléggé, hogy nem vagyunk teljesen hozzászokva
ehhez az oxigénmennyiséghez. (3000 méterig általában nem szokott gond lenni,
túrázással sem, bár hamarabb kapkodja az ember a levegőt arrafelé, mint a
Bakonyban.) Villamar Mallcuban mindehhez az évi (!) átlaghőmérséklet 9°C azaz
kilenc Celsius-fok, tehát télen kellemesen hideg van, különösen éjszaka, az évi
csapadékmennyiség pedig 127 mm, tehát rohadtszáraz az egyébként is (a magasság
miatt) kis páratartalmú levegő. Ily módon a hegyi betegség mellett még a kiszáradást
sem egyszerű elkerülni – ami szintén jó kis fejfájást tud okozni, ezt az első
néhány longhaul utam után megtanultam – így az ember próbál annyit inni,
amennyi csak beléfér, de így is állandóan szomjas.
Estére finom, meleg vacsorát kaptunk, némi teával
kiegészítve, ami nem ártott, a szobánkban ugyanis nem volt fűtés, csak nagyon
vastag takarók. A hőmérséklet a szobában valahol a 10 és a 12°C között mozgott,
reggelre teljesen bejégvirágosodott az ablakunk, így hősies, de nagyon gyors
cicamosdásra esett a választásunk, majd meglepően hamar fellőttük a pizsit és
azonnal be is aludtunk – a magasság és a jet lag (csak két napja vagyunk
Dél-Amerikában!) együtt KO-val győzött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése