Days of our Svájc: Második etap – Irány Dél-Amerika

Szóval majdnem pont egy évvel ezelőtti eseményekről folytatjuk a beszámolónkat – de legalább az évszak stimmel. Tanzániából hazaérve (bejegyzések erre), ahogy említettük, éppen hogy csak átpakoltunk és már téptünk is vissza a reptérre, hogy elcsípjük az aznap délutáni rio de janeirói járatot. Rióba nem a Swiss, hanem a leányvállalata, az Edelweiss repül – előző évben már volt hozzájuk szerencsénk, amikor Calgary-ba repültünk velük (így). Kicsit más a profiljuk, mint az az előbbinek, főleg nyaralóhelyekre specializálódnak.

Akárhogy is, én kevésbé tudtam a kajára vagy a kedves kiszolgálásra koncentrálni, ugyanis odaúton is még bőszen beadandót írtam – a félévnek ugyanis még éppen nem volt vége és le kellett még adnom a tanítási gyakorlatom beszámolóját. Mi másra használjon az ember egy tizenkét órás repülőutat, mint a visszajelzések átolvasására és a dokumentum véglegesítésére? Na jó, meg azért egy kicsit aludtam is, tekintve, hogy előző nap késő este indultunk Tanzániából és ugyan aludtunk egy kicsit a hazaúton, de a kora reggeli leszállás után rongyoltunk haza mosni, majd összepakoltunk és délután kettőkor már újra a reptéren toporogunk, hogy akkor irány Brazília. Szerencsére a tizenkét órába mind a meló, mind az alvás belefért, sőt még egy kis kaja is, de helyi idő szerint este kilenc körül, amikor leszálltunk (európai idő szerint hajnali egy és kettő között), és már több mint 24 órája úton voltunk, hát kevésbé volt őszinte a mosolyunk. Egyébként felmerült, hogy Afrikából egyenesen Dél-Amerikába repüljünk (most komolyan, kilométerben mi értelme van visszajönni az Egyenlítőnek erre a felére?), de lényegében nincs olyan értelmes járat, amivel ezt meg lehetne oldani és jegyet is tudtunk volna szerezni rá. Majdnem minden megoldás egy európai, amerikai vagy közel-keleti nagyvároson keresztül vezetett volna, akkor meg már haza is ugorhatunk mosni és átpakolni. Így is lett.

Végül este kilenc után Rióban találtuk magunkat, itt szereztünk egy reptéri szállodában egy szobát, kiteregettük a vizes ruhákat (a szárítás nem fért bele a Svájcban töltött nyolc órába) és fellőttük a pizsit egy pár órára. Másnap reggel négykor ugyanis keltünk és belekezdtünk a járatlottóba a Galeão nemzetközi reptéren, a valódi úti célunk, a chilei San Pedro de Atacama felé. Ugye rögtön el tudjátok helyezni a térképen, nem? Mi sem tudtuk volna, mielőtt rá nem került a bakancslistára. Rióból ugyanis még el kell repülni Santiagóba, ez Chile fővárosa, 4 óra repülővel, onnan pedig a Chila északi részén fekvő Calamába (további 2 óra), majd onnan további egy óra autózásra fekszik San Pedro de Atacama városkája.

Orientációs segédlet az első két szakaszra.

Laza napnak tűnik, nem? Főleg úgy, hogy minden járat agyon van foglalva. Ennek megfelelően mindjárt az elején meglepődtünk, mivel Bagoly felfért az első járatra Santiagóba, míg én Rióban ragadtam. Gyorsan felosztottuk a zsét, megnéztük, hogy mindenkinél a saját útlevele találtatik-e, majd útjára bocsátottam a kedves páromat. Én pedig tovább kilincseltem a pultoknál, hogy ugyan már, melyik santiagói járaton van hely? További két tömött járat és némi helyzetelemzés után úgy döntöttem, hogy São Paulóból sokkal jobbnak néz ki a helyzet, úgyhogy átrepültem oda, de mivel a negyven perces utat sikerült másfél óra késéssel abszolválni, mindjárt le is késtem két potenciális járatot. Éljen. Közben Bagoly jelentkezett Santiagóból, hogy megérkezett, rendben van, kellett tennie egy kisebb vargabetűt a városba (ennek a részleteiről majd beszámol ő), de egyébként már újra a reptéren van és próbál eljutni Calamába. Aztán további három járatról szorultam le Santiago felé és már csak a Brazíliában mindenfelé kapható ’pão de queijo’-k, vagyis a kis sajtoskenyér-falatkák (aminek a tésztájában is sajt van és melegen tálalják, nyamm) tartották bennem a lelket, amikor is egyszer csak szerencsém volt és felfértem a LATAM (Dél-Amerika legnagyobb légitársasága) egyik gépére. Mindezt persze félig portugálul és/vagy spanyolul leboltolva, a helyi check-inesek angoltudása ugyanis az én portugálommal/spanyolommal egy szinten mozgott néha. Obrigada.

Mindenesetre úton voltam én is Santiago felé, eddigre Bagoly már éppen Calama felé tartott, ahol érkezés után nekem is leboltolt egy transzfert San Pedro de Atacamába, érkezzek akár aznap este, akár másnap délelőtt. Merthogy este hétre értem oda Santiagóba és még egy dobásom volt Észak-Chilébe – viszont úgy tűnt, hogy Fortuna istenasszony mégiscsak a kegyelmébe fogadott a nap végére: felfértem az utolsó járatra Calama felé. Muy bien, nincs ennél jobb hír chilei idő szerint este nyolckor egy átdrukkolt és nem éppen kipihenten kezdett nap után... a lényeg, hogy irány Calama.

Este tízkor leszállunk, Zsebi ki, cucc összeszed, nevezett kisbusztársaság becéloz, igen, a férjem járt már itt, igen, a fura névvel, G és Y egymás mellett, igen egy retúrjegyet foglalt nekem San Pedróba – közben Európában, meg a szervezetem szerint is hajnali négy van – és útnak indulunk a sötétben is holdbélinek látszó tájon. San Pedro de Atacama ugyanis 100 kilométerre Calamától, az Andokban fekszik, sivatagi éghajlaton és jó 2500 méter tengerszint feletti magasságon – ennek megfelelően nagyrészt kő, só, lámák és vulkánok veszik körbe. Ezeket jöttünk megnézni :)

Azért este fél tizenkettőkor, amikor a szállásunk elé odaérve felhívtam Baglyot, hogy fáradjon már ki a recepcióra és zsilipeljen be, egyfajta ’hi honey, I’m home’-jelleggel, mindketten megállapítottuk, hogy nem teljesen vagyunk százasok. De örültünk neki, hogy odaértünk mindketten, ráadásul másfél napon belül, hah.

Egy tisztességes alvás és reggeli után a rákövetkező napot az akklimatizálódásra szántuk – a 2500 méter tengerszint feletti magasság nem lenne önmagában gond, azt Svájcban sem szoktuk megérezni, 3000 méter alatt eddig nem volt gond sem túrázáskor, sem síeléskor – viszont mivel itt még magasabbra készültünk (többek között 4000 méteren aludni), jó öltetnek tűnt egy napot San Pedróban és a környékén eltölteni. Ott ugye júniusban tél eleje van, így este jól jött a dzseki, sőt, később kiderült, hogy nem volt ökörség a télikabátjainkat és síaláöltözetet sem elhozni :)

Reggeli után körülnéztünk a kisvárosban

Jó négyezer lakosa van San Pedro de Atacamának

Nagyrészt turizmusból élnek, sokan jönnek a világ minden tájáról
a környék sivatagi csodáit megnézni

Chile egyébként, amellett, hogy egy nagyon hosszú, keskeny és néhol magasan fekvő ország, Dél-Amerika egyik gazdag államának számít, ez egy főre jutó GDP-je nagyobb, mint Magyarországé. San Pedro de Atacama a közeli Atacama-sivataggal közös nevet visel, amely a világ egyik legszárazabb területe és a Salar de Atacamát, a világ harmadik legnagyobb sós, felszíni síkságát foglalja magába. Ezen kívül nem kevés hatezres hegycsúcs, szépséges lagúnák és további sós síkságok találhatók a környékén – így lett San Pedro de Atacama a turizmus egyik csomópontja. Amellett, hogy egymást érik a bányák a környéken – sok száz kilométeren keresztül, amiből szintén nem kevés GDP-t lehet összedobni, na.

Utcakép San Pedróban

Frissítő

A majdnem 6000 méter magas Licancabur vulkán magasodik a városka fölé

Ezeket a piros autókat a hatalmas antennákkal
(itt be van tűzve a hátuljába), a bányákban használják

A környéken rengeteg ilyet látni, ráadásul a helyiek elmondása szerint ezeket biztonsági okokból hamar cserélni kell: a bányavállalatok pár tízezer km után újakat vesznek és ilyenkor lepasszolják a régieket a használtautó-piacra. Mint azt később megtapasztaltuk, a piros terepjáró bazinagy antennával errefelé olyan gyakorisággal bukkan fel, mint a 13. kerületben a trolik.

Licancabur a város felett – utoljára 10-12 ezer évvel ezelőtt tört ki

Tél van, na. A legközelebbi határátkelő Bolívia felé
(a hegyeken át) le is volt zárva a hó miatt.

Ebből a vöröses kőzetből épül szinte minden

Legyen az templom, kávézó…

Vagy kocsma.

Blöki és biciklik

Focipálya a háttérben – elvégre ez még mindig Dél-Amerika

Tájkép az öt-hatezres hegyekkel

Volcán – a Licancaburral nem lehet betelni :)

Szieszta

A délelőtti séta és némi ügyintézés (le kellett zsírozni a következő három nap programját) után délután beneveztünk egy túrára a közeli Valle de la Lunába, vagyis a Hold Völgyébe. Ez volt az első találkozásunk a magashegyi sivatagi klímával – nem csalódtunk benne. A Valle de la Luna már az Atacama-sivatag része, szóval kő, homok és só lesz a főszerepben.