Gleccserek
után fjordok felé kanyarodtunk – egy kis alvásszünettel megszakítva az utat. Az
ugyanis kanyarog fel-le hegyek között, tavak mellett, összesen vagy 600
kilométeren keresztül, mire elér a Fox Glaciertől a Milford Soundig. Előző délután/este
letudtuk kb. a felét, Cromwellben szunyáltunk egyet, másnap pedig jó korán
nekiindultunk, hogy elérjük Milford Soundban a délutáni hajót.
Később
azért rájöttünk, hogy nem is olyan szörnyű itt az esős idő, lehet azért
szépeket látni. A hajó másfél-két óra alatt megy körbe a fjordban és meg
lehet állni a kutatóközpontnál körülnézni, meg tengeri kajakozni.
Bevállaltuk mindkettőt. A Milford Soundban egyébként rengeteget esik az eső, átlagosan évi 7 méter (!)
csapadék hullik összesen. A Fiordland (Új-Zéland déli, fjordokkal tűzdelt
vidéke) a világ egyik legcsapadékosabb területe, körülbelül évente kb. kétszer annyi eső
esik, mint az Amazonas környékén. Ez azt jelenti, hogy az év kb. 200 napján
ilyen idő van, mint amit a fényképeken láttok, a képeslapok a kivételek.
A
propaganda szerint ha valaki az igazi Milford Soundot
akarja megtapasztalni, akkor ezek az ideális körülmények :)
akarja megtapasztalni, akkor ezek az ideális körülmények :)
Annyiból
tényleg így van, hogy ha esik az eső,
tele vannak a vízesések – nem kicsik és nem kevés van belőlük :)
tele vannak a vízesések – nem kicsik és nem kevés van belőlük :)
A
fenti képen a majd’ 1700 méter magas Mitre Peaket kéne látni, ez a jobb oldali
hupli mögött van, kb. kétszer akkora, csak éppen semmi nem látszik a felső
párszáz méterből :)
Annak
idején nagyrészt miattuk jártak egyre többet errefelé az európaiak –
ugyanis a medvefókáknak nagyon jó minőségű prémjük van. Egy időben a vadászatuk
miatt erőteljesen lecsökkent az egyedszámuk, de amióta bejött a neoprén meg a
softshell, messze nem pörög annyira a fókaprémbiznisz. Szerencsére.
Itt-ott
javasolták idegenvezetőink, hogy tessék felkapni egy-egy sárga esőkabátot és
kimenni a nyílt fedélzetre körülnézni, sőt beállni a lezuhogó vízesések alá
(egy-két helyen egészen közel tolta az orrát a hajó a falakhoz), de miután egy
lelkes amerikai hölgy két másodperc alatt bőrig ázott az első zuhany alatt, nem
volt olyan nagy tolongás az utóbbi programért.
A
Milford Sound valójában nem sound, hanem fjord – a sound szélesebb tengeröböl, vagy
tengerszoros, a fjord viszont tengervízzel feltöltött, egykori, U-akakú,
keskeny gleccservölgy. Viszont annak idején soundnak nevezték el, úgyhogy úgy
is maradt – ahogy Fiordland szinte összes fjordja, melyek név szerint mind soundok. És az
egész placc Fiordland, i-vel. Hagyományőrzés a javából :)
Stirling
Falls – az egyik állandó vízesés, de esőzéskor
extra adag vízzel kedveskedik a látogatóknak
extra adag vízzel kedveskedik a látogatóknak
Egyikük
azért méltóztatott egy vízbepottyanást előadni
a kedvünkért – a kép még a bemelegítés során készült
a kedvünkért – a kép még a bemelegítés során készült
Jó
órányi hajókázás után megálltunk a Milford Discovery Centre & Underwater
Observatory-nál, egyrészt megnézni a bemutatóhelyet, másrészt kajakozni egyet.
Aznap mi voltunk az elsők, akiknek ez bejött, előtte túlságosan sokat
hullámzott a víz abban a kis öbölben is, ahol a kutatóközpont lakik. Mivel az
esős nyálkában nem volt rajtunk kívül más lökött víziegér, akinek pont tengeri
kajakozáshoz lett volna kedve, így privát túránk volt egy kedves kanadai
idegenvezető leányzóval. Aki mellesleg elmesélte, hogy miután vancouveriként
(óceáni klíma, dél-angliai időjárással) lehúzott egy évet egy québeci kisvárosban,
ahol fél évig fagypont alatt (nagyon alatta) volt a hőmérséklet, egy életre
elege lett a hidegből és nekiindult a világnak, hogy megkeresse a számára
ideális klímát. Hogy miért pont a Milford Sound lett az, nem tudta megmondani,
de bevallása szerint remek itt élni – nincs fagy, nincs stressz, nincs rohanó
életmód és minden nap lehet kajakozni. Utóbbi egyébként nagyon profin volt kitalálva. A kutatóközpont oldalán van egy kis pontonsziget, kaptunk
cserecuccot, vízhatlan felsőt, mentőmellényt (kötelező), aztán csüccs vízre.
Utóbbit egy lifttel oldják meg, szárazon beül az ember a
mozgatható, rácsos platón álló kajakba, majd ráengedik a vízre. Egy normál
kajaktúrán a borulások fele vízreszálláskor történik, gondolom ezt próbálták
elkerülni, mert itt a parttól már pár méterre több tíz méter mély a víz.
Maga a kutatóállomás is lebeg a vízen, le van horgonyozva a sziklafalhoz, de az apály-dagállyal együtt ingázik le és felfelé.
A
túrán egy folyótorkolatnál eveztünk egy órácskát, megnéztük a vízeséseket a
parton, ittunk a folyóvízből a kajakban ülve (a fjordban sem rossz, de ott bele
lehet markolni a sós vízbe is, az annyira nem menő) és próbáltuk egy helyben
maradni. Utóbbi kifejezetten nehéz, így vállalható fotót sem sikerült készíteni
egyszerre kettőnkről – pedig hosszú perceken keresztül próbálkoztunk, de vagy
mi sodródtunk el egymástól, vagy az idegenvezetőnk feneklett meg az öböl
szélén. Szóval maradt a külön fotó.
A
kajakozás után még beneveztünk egy körre a kutatóközpontban is – sokat mesélnek
a fjord élővilágáról, külön büszkeségük azonban az élő black coral (vagyis
fekete korall), melyet egyedül náluk lehet megtekinteni természetes körülmények
között száraz lábbal. A black coral alapvetően sötétebb, mélyebb vizekben
szeret lakni (olyan 500 méteres mélységtől lefelé), valójában pedig csak a váza
fekete, az élő részei mindenféle színűek lehetnek. A Milford Soundban az elképesztő mennyiségű eső miatt a fjordokat körülvevő erdőkből csak úgy dől lefelé a növényi csersavakkal dúsult esővíz. Ez egy szinte állandó plusz réteget képez a tengervíz felszínén, amely nem nagyon keveredik a
tengervízzel. Ez sokkal sötétebb fényviszonyokat jelent a víz alatt – tehát nem
kell 500 méter mélyre menni, ha valaki black coralt akar látni. Az itteni
kutatóközpont kapszulaként lebeg a vízen, az alsó fele mintegy 10 méter mélyre
merül alá, legalul pedig üvegablakok találhatók. Az ablakok külső felére
szerelt virágládaszerű tartókban élnek a korallok, melyeket huszonegynéhány éve „ültettek”.
A bemutatóhely pár éve nyílt meg, a korallokat ekkor ládástul átemelték a
fjordfalról a kapszula oldalára.
A
bemutatóhelyen egyébként csak egyetlen korallnak volt két kígyókarúja, ha
megnézitek, a második korallos képet, így néz ki a black coral a snake star cleaning
service nélkül. Ha korall lennék, én is tartanék snake start.
A
vízalatti, halványzöld világba tett alámerülésünk után (Harry Potter és a
sellős próba jutott eszembe egyébként a hangulatáról), szóval utána felmásztunk
és már jött is a következő hajójárat, hogy visszavigyen bennünket a partra.
Kifelé
menet sikerült megnevezni a napi nyavalyánkat is,
a kis dögök ugyanis csípnek, mint a szúnyog
és amint elállt az eső, azonnal bejelentkeztek.
a kis dögök ugyanis csípnek, mint a szúnyog
és amint elállt az eső, azonnal bejelentkeztek.
És
amikor még nem volt Chemotox, akkor csak az állig beöltözés és a szentségelés
maradt ellenük. Persze az állig beöltözésre használt ruhák nem voltak éppen vízhatlanok,
így vagy állandóan cserélgették a rengeteg eső miatt átázott ruháikat, vagy
üldözték a sandfly-okat. A legyek a poliészterekhez és a farmerhez még nem evolválódtak
hozzá, de lehet, hogy csak idő kérdésre. A maláriaszúnyog ellen elvileg hatásos
Antibrumm Forte (ez a neve, komolyan) sprayre röhögve tojnak, illetve csípnek,
tapasztalat.
A
hajótúra után elköszöntünk Milford Soundtól, mert még aznap el kellett jutunk
Te Anau-ig, pontosabban Manapouri-ig ahol a szállásunk várt bennünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése