Kisoroszlánok, szurikáták és vadaspark – fejessel Afrika javába

December óta elő-előfordul, hogy longhaul út kerül a táncrendembe – így indult a január is; első körben mindjárt a lehető legdélebbi úticéllal. Nem kertelek, Johannesburg, Dél-Afrika.

Több szempontból is nagyon érdekelt a célpont, egyrészt még sosem jártam Afrikában, kíváncsi voltam, hogy milyen a „vörös kontinens” – erőteljesen kilúgozott talajai miatt emlegetik így néha. Másrészt külön örültem neki, hogy Dél-Afrikában kezdhetem az ismerkedést, az ország történetét dióhéjban ismerve elkezdtem utánaolvasni és egyre jobban érdekelt, hogy milyen is a valóságban.

Landolás után azonban egy számomra még kedvesebb dologba sikerült belecsöppennem a kollégáim révén, elinvitáltak egy vadasparkba, mindenféle szépséges állatokat látogatni. Többször is olvastam Joy Adamson Elza-könyveit, szorgosan faltam Jane Goodall összes irományát, sőt, amikor csak lehetett élőben is meghallgattam a történeteit (többször járt Magyarországon előadni az elmúlt években); így bár tudtam, hogy nem az igazi szavannáról van szó, vagy Gombéról, de közelebb kerülhetek az olvasottakhoz, mint valaha, nem sokat gondolkodtam azon, hogy menjek-e vagy sem. Arról nem is beszélve, hogy a programban kisoroszlán-simogatást is ígértek… Így a minimális alvásmennyiségem ellenére (éjszakai út, este 11-kor szálltunk fel, reggel háromnegyed tízkor landoltunk; egy órányi időeltolódás) gyors átöltözés, fényképezőgép és egyéb apróságok magamhoz vétele után már indultam is az oroszlánokhoz. És zebrákhoz, antilopokhoz, zsiráfokhoz, leopárdokhoz, struccokhoz, vadkutyákhoz, hiénákhoz, szurikátákhoz… viiii!!!

A szállásunkról egy helyi úriember vitt el bennünket a Johannesburgtól 30 km-re levő parkba, néha leragadó szemeim ellenére nagyon igyekeztem annyit látni a tájból a rövid út alatt, amennyit lehetett. Aztán egyszer csak megérkeztünk ebbe a bizonyos Lion Parkba.

Reklám a parkolóban – úgy kellett arréb taszigálni
a park két alkalmazottjának az út közepéről…

Belépők beszerzése és a gift shopon való átviharzás után már bent is voltunk a vadaspark sétálós részében – itt többféle állatkát meg lehetett szemlélni, amíg kísérőnk sorba állt a kisoroszlánok lakosztálya előtt. Eleinte meg voltam lepve – kifejezetten muzungu-nak éreztem magam (Afrikai kifejezés, a 18. században kezdték használni az európai felfedezőkre; szó szerinti jelentése „céltalan vándor” – az ő szemükben nyilván nem sok értelme volt annak, amit a Kittenberger- vagy Teleki-félék műveltek – ma lényegében az idegen földről származókra használják.) – de aztán rájöttem, hogy az egész program svájci, sőt még magyar szemmel is megengedhető ára neki egész komoly összeget jelent; ennyinek megfelelőért a saját országomban én is sorbaállnék fél órát bárhol. Még a TO (tanulmányi osztály, mely előtt egyetemista éveim javát töltöttem) előtt is.

Legelő akáciákkal

Fekve is ő a legmagasabb

Csupacsíkos

Szinkronebéd

A gazellás-zebrás-zsiráfos nagylegelő után egy kicsi, kerek lakóhely felé vettük utunkat.

Vár

Őrszem

Figyel

Szimatol

A szurikáták nagyon vicces állatok, egészen kutyaszerű, ugató hangjuk van, kolóniában élnek; egy kotorékban (a „Vár” című képen) akár harminc egyed is lakik; amíg a csapat nagyobb része jön-megy, eszeget, vadászik (mindenevők), társas életet él, addig néhányan őrt állnak és hangos füttyel figyelmeztetik a csapatot az esetleges veszélyekre. A szurikáták egyik legismertebb interpretációja az Oroszlánkirály mese Timonja, na körülbelül így is kell elképzelni őket; bolondos kis szőrcsomók. Őshonosak Dél-Afrikában, így utólag kevésbé voltam meglepve, hogy ki-kijárnak a ketrecből – könnyen ki tudnak mászni, de vissza is – olyasmi ez nekik, mint valami szálló, ha kaja kell, vagy ha nyugiban pihenni akarnak, akkor ott van; de nincsenek bezárva :)

Szemle a vízcsapok körül

A kis mongúzfélék után sorrakerültünk az oroszlánoknál – utólag ez volt az a pont, melyet lehet, hogy kihagytam volna… No, nem a kisoroszlánok selymes bundája, vagy a karomon hagyott karmolásnyomok miatt, hanem valahol az egész ügy intézményesedett volta miatt. Tudom, hogy kell a bevétel a parknak, hiszen így tudják fenntartani és a kisoroszlánok jó reklámot jelentenek, de akkor is nagyon megterhelő lehet nekik a napi többszáz simogató és bizony zavaró kéz. Sajnos az állatok szabadonengedése nem opció, egyrészt a folyamatosan szűkülő életterük miatt mindenhol egyre kevésbé megvalósítható, másrészt pedig fogságban született állatok nem feltétlenül képesek megtanulni az önálló táplálékszerzést. Dél-Afrika napjaink leginkább „nyugati” jellegű afrikai országa, egyre kevesebb élettere van a vadon élő állatoknak. Az ipari és gazdasági fejlődés (majd erről később) mellett a a népességszám is még mindig nő, az egész kontinensen, elkerülhetetlen, hogy az állatok és a simabőrű közötti nézeteltérések száma egyre növekedjen, ha nem jelölünk ki elegendő mennyiségű olyan területet, melyet meghagyunk számukra élhető állapotban. Ebből azonban egyre kevesebb van (zavartalan, emberi behatástól mentes, lehetőleg összefüggő területekről lenne szó) és egyre nehezebb rájuk forrást szerezni. Ugyanekkor a nemzeti parkok, vadasparkok és természetvédelmi területek fenntartása és üzemeltetése az egyetlen lehetőség arra, hogy ezeknek a – sokszor veszélyeztetett – fajoknak az egyedszáma megfelelő szinten maradjon a továbbélésükhöz. A parkok fenntartása viszont pénzbe kerül, nem is kevésbe, amelyet meg valahonnan meg kell szerezni – az adományok pedig nem éppen a legkiszámíthatóbb források. Ezzel nem a kisoroszlánok napi nyúzását akarom igazolni, vagy jogosnak nyilvánítani, csak próbálom megfogalmazni azt az önmagába visszaharapó gondolatkört megmutatni, ami végigfutott a fejemben, miközben a kisoroszlánok között guggoltam. Ők tulajdonképpen egyébként végigaludták az egész ügyet, a három nagyobb, hathónapos kölyök meg sem moccant a simogatásra, csak a legyek miatt mozgatták a füleiket és csapkodtak a farkukkal.

Ragadozók – nappal alszanak

A négyhónapos fehér…

… viszont egyszer-egyszer felkapta a fejét a simogatásra – de a gondozója szerint csak a legyek zavarták. Azért biztos, ami biztos, meg hogy tisztázzuk az erőviszonyokat, a kis fehér szőrmók még elhelyezett egy hosszú karmolást meg két kicsit fognyomot a jobb kezemen – valószínűleg azt gondolta, valami különösen hatalmas, fehér légy vagyok. Én is piszkáltam, akárcsak a legyek, jogos.

A szomszédos ketrecben – a kölykök játékosak,
pont mint a kismacskák :)

Az oroszlánkölykök után a vadaspark nagyobbik része felé vettük utunkat, autóval lehetett a nagy legelőn gurigázni, körülnézni az antilopok, gazellák és zebrák között; illetve megfelelő óvintézkedés mellett látogatást tehettünk a simogatnivalók szülei között is.

Dél-afrikai tájkép

Oroszlánterritórium – bejárat

Ha a táblákon valaki nem olvasta volna el, a bejáratnál az őr még minden autóba beadott egy kis papírt, melyen ugyanaz a szöveg szerepelt, miszerint az autó ablakait és ajtóit mindenképpen zárva kell tartani a nagymacskák között; továbbá nem sikoltozni, kopogni vagy visítani az állatoknak. Kiszállni meg főleg nem. Ilyenkor felmerül bennem, hogy vajon ezek a szabályok is a korábbi ellenkező irányú tapasztalatokra alapulnak, mint a repülés legfurcsábbnak tűnő szabályai; vagy csak a józan ész hatására ismertetik a tudnivalókat tízszer a látogatókkal az oroszlánokhoz való bebocsátás előtt?

Afrika vörös pora

Urak társasága

Dél van, döglés van

Azért az autó, amiből szag is jön, kivált némi érdeklődést –
a példány egyébként utána lefeküdt szorosan a teherautó mellé,
hogy szemmel tartsa a konzervdobozt

A simogató egy másik műszakja pihenőn

Itt azért egy kicsit megnyugodtam, nem mindig ugyanazok a kicsit vannak a simogatóban, alapvetően kint töltik az idejük nagy részét a nagyokkal… Ezzel együtt nyilván nem olyan ez, mint a Serengetiben élni; de talán mégis egy kicsit tágasabb, mint egy állatkertben. Egyébként ma már az állatkerteknek sem elsődleges célja a mutogatás, foglyok tartása – mint ahogy sokan gondolják –  hanem az ott élő, sokszor kihalás szélén álló fajok fogságban történő szaporítása, a faj mesterséges fenntartása (sokszor ez már önmagában nem menne végbe); illetve az ismeretterjesztés, bemutatás és tájékoztatás. Egyik nagy álmom egyébként Gerald Durrell Jersey szigetén található állatkertjének meglátogatása – Durrell szinte összes könyvét olvastam... Ez egyébként szintén egy olyan dolog lenne, mint amit nagyon élvezek a jelenlegi munkámban is; hogy eljuthatok olyan helyekre, melyekről egész eddig csak olvastam, olvastam és olvastam. Valahol hihetetlenül álomszerű az egész, de ugyanakkor valóságos is, hogy végre olyan helyeken állhatok időről időre, ahova mindig is el akartam jutni! Ööö… kicsit eltértem az oroszlánoktól :)

Szóval, tappancsok és fülek

Felnőtt méretben

Az oroszlánok mellett az egyik kifutóban vadkutyákat is láthattunk – meglepődtem, hogy milyen nagyok, valahogy kisebbnek képzeltem őket.

Ejtőznek a melegben – akárcsak domesztikált társaik

A vadkutyákról, foltos hiénákról és aranysakálokról egyébként a már emlegetett Jane Goodall írt egy remek könyvet (Ártatlan gyilkosok címmel), „szülési szabadsága” idején. Az első férje a National Geographicnak dolgozott fotósként, őt kísérte el tanzániai megbízatására a Serengetibe és a Ngorongoro-kráterbe. Kisfiuk ekkoriban néhány hónapos volt, Jane erre az időszakra felfüggesztette saját munkáját (csimpánzokkal foglalkozott Tanzánia nyugati részén Louis Leakey megbízásából); de szabadidejében az kutyaféléket figyelgette – majd végül könyv született a dologból. Ismét eltérültem a témától, csak újra és újra eszembe jut, hogy az emlegetett könyvek (összesen vagy 25-30 legalább a három szerzőtől) olvasása közben mit nem adtam volna érte, hogy egy igazi vadkutyát, oroszlánkölyköt vagy szurikátát lássak Afrikában...

Két-három órányi látogatás után viszont sajnos már nem nagyon maradhattunk tovább vendégségben az oroszlánoknál, meg a két óra pihenőtől eltekintve végigdolgozott éjszaka is kezdte éreztetni a hatását; így el kellett indulnunk „hazafelé”. Útközben volt alkalmam egy-két apróságot megfigyelni a dél-afrikai hétköznapokról, erről majd a következő posztban mesélek. Addig is jó éjt, álmodjatok kisoroszlánokkal!