Beolvadunk a környezetünkbe

Jártunk olyan meccseken is, melyeknek nem nagyon volt magyar érdekeltsége. Pontosabban semennyire, szimpla sportszeretet és kíváncsiság vezérelt bennünket. Ilyenkor igyekeztünk a szintén sportszerető, de ugyanennyire kevéssé érdekelt britek közé beolvadni – nem esett nehezünkre.

Az egyik ilyen esemény egy Mexikó-Japán futball elődöntő volt a Wembley-ben. A stadiont már két éve egyszer megnéztük magunknak, de teljesen más a helyszín meccshangulatban. Alapvető különbség például, hogy a kihalt betontömeget hullámzó embertömeg lepi be. Emellett elképesztő mennyiségű lovas és lovatlan rendőr, önkéntes, biztonsági ember koordinálja ezt az embertömeget, teljesen olyan érzés, mintha halak lennénk a rajban…

Metróból kifelé

A Wembley kupolatartó íve – a Wembley Arch,
London magasabb építményeiről látni lehet

Áramlik a nézőközönség

A legifjabb korosztály parkolója

Lelkes mexikói kollégák

Stadionbelső - nagyjából tele

Nyilván nem mexikói és japán szurkolókkal, hanem britekkel, de 82 000 fő felett volt a nézőszám, gyakorlatilag teltház előtt játszott a két messzi válogatott. Időnként felhangzott a Me-hi-ko, Me-hi-ko, de azért nem volt elsöprő a szurkolás egy ilyen nemzetközi nézőközönségben.

A meccs közepe táján egyszer csak kék vendégek jelentek meg a pályán (az egyik alsó lelátóról lógtak be).

Ilyenek.

Azt hittem, szépen leáll a játék, kiviszik őket és utána megy tovább a játék, ehelyett a lehető leggaládabb módon megtaposták őket, a lufik kidurrantak és csá. Komolyan, hirtelen egymással versengve nem a labda, hanem a lufik felé vette az irányt mind a mexikói, mind a japán csapat, mintha megtalálták volna a közös ősellenséget. Ez egy kicsit meglepett, mondhatni destruktív megnyilvánulásnak minősíteném.

Kifelé menet a tömeget 8-10 szakaszra bontva engedték a metróig, lovas rendőrökkel lezárva a szakaszokat, hogy ne legyen az, hogy nyomakszanak, nyomakszanak az emberek, aztán egyszer csak elkezdenek lepotyogni a peron széléről, mint a lemmingek... Ilyen tömegkezelésben egyébként abszolút profi volt a brit rendőrség, le a kalappal.

A másik meccs, amin tiszteletünket tettük, a női kézilabda torna olimpiai döntője volt – és mivel sajnos az egész női torna magyar érdekeltség nélkül zajlott, így úgy indultunk el a meccsre, hogy legalább látunk egy jó kézimeccset, de nem rágjuk tövig mind a 10 körmünket. A norvég és a montenegrói válogatott azért tartalmazott jó néhány ismerős nevet (a kézilabda Bajnokok Ligája élvonala mindkét csapat gerince), így kb. tudtuk mire számítsunk – többé-kevésbé kiegyenlített meccs, kis norvég fölénnyel, vagyis „átlövős, északi kézilabda hatosfallal” vs. „szívós, mindennel megpróbálkozó délszláv rohanás”. Körülbelül ezt is kaptuk, remek meccs volt, és bár a norvégok nyertek, a montenegrói lányok annyira örültek országuk legeslegelső olimpiai érmének, hogy a végén sokkal felszabadultabbnak és csapatabbnak néztek ki, mint a norvégok…

Full house – olyan magasan ültünk, mint
a reflektorok (erre vezetem vissza  kiégést...)

Norvég támadás – Lökét (norvég beálló)
hárman fogják, mégsem bírnak vele…

Eléggé kiegyenlített meccs volt

Norvég szurkolók – kedvenc kiegészítőjük
a birkakolomp, így már messziről hallani őket

Heja, Norge!

Éremátadás fess úriemberekkel

A harmadik helyezett Spanyolország

Az olimpiai bajnok Norvégia (tele szőkékkel)

És az ezüstérmes, összekapaszkodó Montenegró

Katonai parádé

Érmek átadva, zászlók felvonva, lányok örülve

Így a legjobb :)