Bár tulajdonképpen már hazatértem, a naplókat, hajónaplókat és így a blogokat sem szokás félbehagyni, így befejezem a történetet még néhány poszt formájában. Az alábbit egy hete kedden írtam, de az utolsó napok hajrájában annyira semennyi időm nem volt feltenni és összevadászni a képeket hozzá, hogy most jutottam el idáig. De, jobb későn mint soha...
"Az elmúlt egy hetet nem bontanám külön napokra, ugyanis nagyjából az összes egyforma volt, íme a szokásos napi menetrend: reggel 7.30-kor pittyeg valami telefon, az ember odavág egyet, akkor kemény kilenc percig kussban marad, de sajnos a 7.39-es csörgés elnyűhetetlenül jelzi, hogy ideje áttérni a függőlegesek rendjébe. Katie, a szobatársam hasonló beállításokkal rendelkezik mint én: sokáig nyújtani a felkelést, majd a lehető leggyorsabban felöltözni és lerongyolni a reggelihez, így büszkén kijelenthetem, általában nyolckor már lent szoktunk lenni, ami nem rossz teljesítmény. A reggeli általában csapatostul megy, az más kérdés, hogy a szállodai alkalmazottaknak valószínűleg már elege van az állandó ökörködésből, jól összeszokott bandaként ez már reggeli közben beindul. Elég sokféle táplálékból lehet válogatni, a kedvencem a párizsi és a főtt tojás, utóbbit nagyon jól álcázták egy egész hétig, mire rájöttünk, hogy mi lakik a fonott kosárban... A reggeliből doggy baggel való lejmolást és szendvicsgyártást az amerikaiak kezdték el, viszont mostanra össznépi sporttá nőtte ki magát. Ez vagy minősíti a személyzet éberségét, vagy egész egyszerűen elnézik a dolgot nekünk, mert eddig egyszer sem hordtak le senkit miatta. Reggeli után viszonylag tempósan, kisebb-nagyobb csapatokban szoktunk suliba indulni, egészen a Central nevű megállóhelyig - kemény nyolc perc séta - ahonnan a poénos rész következik. Az ETH-t innen kétféle módon lehet ésszerűen megközelíteni, az egyik az összevissza kanyargó, hegymászó villamos, a másik viszont az 1889 óta működő Polybahn, aminek a neve is arra utal, hogy a Polytechnikum felé viszi az embereket.
Egy rövidke kis funikulárról van szó, kemény 41 szintkülönbséget küzd le, 100 másodperc alatt viszi fel a hallgatóságot az ETH főépületének terasza elé.
Az egész csapat felhőtlenül lelkesedik érte, a kocsik elején van egy kis nyitott tér, oda szoktunk beseregleni és még egy hét után is visító gyerekek módjára élvezzük a dolgot, már többször megfordult a fejünkben hogy fent maradunk rajta néhány körre. A fenti kijárata kifejezetten stílusos, nagy szívfájdalmunk, hogy este hét után már nem jár, így amikor későn végzünk, nem tudunk Polybahnnal hazamenni, pedig az összes iskolábajárós módszer közül, amit eddig tapasztaltam, ennek van a legnagyobb feelingje :)
A reggeli kötelező Polybahnozás után vagy előadáson ülünk, vagy a szemináriumi termekben a laptopok előtt kétségbeesett arccal vitatjuk a hiányzó piackutatási adatainkat, vagy azt, hogy ki legyen a leendő cégünk CEO-ja és ki írja meg a Sales Forecastot. Az ilyen betűszavakról, mint a CEO, egy hónapja halvány fogalmam se volt, így most nektek is elmondom, hogy a CEO a Chief Executive Officert jelenti, magyarul ő a főmufti. Három-négy óra fejtágítás vagy gépelés után elérkezettnek látjuk általában az időt az ebédelésre, ez kezdetben az egyetem menzáin történt, ahol nem túl jó - a párizsinál kilométerekkel jobb - étkeket mérnek 5-20 frank között. 5 frank ETH-s diákigazolvánnyal, vagy minimális tápanyagigénnyel (plain sajtostészta sok olajjal), 20 frank egészséges salátával, urambocsá' levessel együtt. Ó igen, tessék kiszámolni, kemény 4020 forint mai középárfolyamon. Kommentben meg lehet írni, hogy Svarcnál a Hunyadi Kisvendéglőben mit lehet ezért kapni...
Nem olyan régen felfedeztük, hogy egy utcával lejjebb van egy fantasztikus szendvicses hely, afféle Marika néni kávézója, csak legfeljebb Marika nénit itt Tante Heidi-nek hívják. Van nagyon tuti saját mentás teájuk, de az abszolút favorit a szendvics: nagyméretű, puffancsszerű, de masszív kenyérkékbe tesznek amit kérsz, mindenféle szószokkal, husival (éljen a pulykasonka), sajttal és rengeteg zöldséggel, és meg is sütik a kész szendvicseket. Éppen elég ebédre, néha még sok is, de finom, azt kérsz bele, ami tetszik, és 8-10 frank az ára, kenyértől függően. Ha belegondolok, hogy ez 1600-2000 forint, akkor csuklok egyet, de reálisan ennél olcsóbban nehéz jóllakni Zürichben. Hacsak nem akarok két hétig olajos sajtos tésztát enni... Ebéd után szépen mindenki visszaszállingózik a kis alagsori szobákba, két csapat van egy teremben, ami max. 10 embert jelent összesen, többnyire csendben és nyugiban pötyög mindenki, csak néha szabadul el a hülyeség, többnyire a Google-alkalmazásoknak köszönhetően, mint a Wave vagy a fordítóprogramok. Időnként szentségelni is szoktak ez emberek, ez főleg akkor jellemző, amikor az internet gondol egyet és szabadságra megy néhány percre. Érdekes, hogy az ETH épületeiben az emeletek nem számozva, hanem betűzve vannak: az E betű az Erdgeschoss vagyis földszint, attól lefelé megyünk az A irányába - a legmélyebb a C - felfelé, pedig egészen P-ig vannak emeletek. A dolog logikáját nem tudom megfejteni, már Londonban is komoly fejtörést okozott a lift gombjai között a G és a B, a megfejtést várom a kommentek között, svájci csoki beígérve - esetleg van, aki már meg is kapta :)
Általában hat és hét óra között szokott elforrni az emberek agyvize, ilyenkor szépen lassan, egyéni tűrőképessége szerint mindenki összegyűjtögeti a kávéspoharakat, csokipapírokat és elszállingózunk a Polybahn felé. Átmeneti felélénkülés után - a Polybahn menetszelének köszönhetően - a csapat egyik fele elmegy valami olcsó étterembe (hogy tudnak az emberek ennyi főtt kaját enni?), a másik fele meg az élelmiszerboltban esik egyik döbbenetből a másikba az árak láttán...
Én az utóbbiba tartozom, a legolcsóbb megoldás a fél liter tej 95 izéért, ami 5 izével kevesebb az egy franknál, meg a 70-90 izé közötti péksütik, de ha már szőlőt vagy almát is szeretne enni az ember, akkor nem ússza meg a vacsit 8-10 frank alatt. Lehet kapni kis dobozkákban mindenféle sült kaját is, nuggeteket, fél csirkét, ha nem eszik sokat az ember, akkor jobban megéri, mint a menza, de az Umíniumnak nem ajánlanám ezt a megoldást :) A napi ájulásközeli kitérő után rendszerint a hotel a következő megálló, de csak addig, amíg ledobáljuk a cuccokat, ugyanis a napi 8-10 órányi ücsörgés félelmetes sportolási és/vagy mozgási vágyat kelt az emberekben, majdnem minden második este tóparti foci/úszás/frizbizés és ezek kombinációi alkották a programot a portable vacsorával kiegészítve. Ez a múlt hétre volt főleg igaz, holnap lesz a business plan és a final presentation finise, így az elmúlt három-négy napot 10-12 órányi melóval toltuk, hogy időben készen legyünk... Na jó, meg az is benne volt a pakliban, hogy szombaton a csapat egyik fele megmászta a Grosser Mythent, ami 1900 méter magasságban végződik valahol, lenyomtak valami 900 méteres szintkülönbséget, a másik fele pedig a környékben, a 800 méteres dombocskákon szaladgált, amivel nem is lenne semmi gond, ha a nyerget nem 30 %-os lejtőkön lehetne megközelíteni minden oldalról, ami felfelé rendkívül jót tesz a vádliknak, amíg be nem görcsölnek, lefelé pedig jótékony hatással van az ülőgumókra. Ha másnap nem kell tíz órát ülni rajtuk. Erről fog majd szólni a következő mese, képes beszámolóval, egyelőre csak annyit, hogy az elmúlt néhány napban mesteri szintre fejlesztettük a terpeszben járást és két napig feltűnően nagy lélekjelenlét kellett a csapat nagy részének ahhoz, hogy felálljon bármilyen ülőalkalmatosságról, amin korábban helyet foglalt..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése