Climate KIC Festival

Utolsó hetünket három nap mély delírium, egy nap adrenalin, aztán egy nap depresszió jellemezte. A delírium részből nem sok rémlik, 10-12 órát ültünk az alábbi teremben, vagy ezerrel pötyögve, vagy a projektor körül a további feladatokat megvitatva.

A szerdai határidő nagyjából ugyanezt hozta ki mindegyik csapatból, rendszerint este hétig a helyszínen múlattuk az időt, de a sok munkában fel sem tűnt, hogy milyen gyorsan repültek a napok. A működésünket az alábbi szerkezet tehette lehetővé:

Ugyanis a derék svájciak a biztonság kedvéért félig-meddig különböző konnektorokat használnak, mint a kontinens többi része: háromvillás, vékony dugók mennek bele eredeti szándék szerint. A hazai vékonyvillás, illetve vékony fejű dugók, mint pl. a mobiltöltők remekül használhatók ott is, azonban a nagyobb fejű vagy vastagvillás dugók, mint például a laptop adapterek csak fizikai erőszak hatására kapcsolhatók a hálózatra, így a hét királya a hotelben 20 frank letétért szerzett adapter és még a kelenföldi Matchben 700 forintért beújított T-elosztó volt, ami rendszerint biztatóan villan egy nagyot, amint a harmadik laptopzsinór belekerül... A képen épp egy angol kolleginának is szolgáltattunk áramot, így még egy európai-brit adapterrel is megtoldottuk a dolgot, hogy teljes legyen a műalkotás. :)

A hosszadalmas egy helyben ücsörgés továbbra is félelmetes mozgási vágyat keltett az emberekben, ennek meg is találtuk a megfelelő levezetési módját: felfedeztük, hogy a Limmatnak van egy szakasza, ahol kétfelé válik és a kiszélesedő mesterséges mellékágban egy "uszoda" lelhető fel, itt próbáltuk levezetni a napközben felgyülemlett feszültséget. Különösen érdekessé tette a dolgot, hogy a folyónak itt is viszonylag erős sodrása van, nem nagyon lehet ellene úszni, így az ember lesétál a kis kiépített stégig, leparkolja a motyóját, aztán elindul felfelé a part mentén, a strand elején beugrik a hideg vízbe - brrr, tényleg az - és utána sodródik lefelé, mint egy darab fa, egészen addig míg el nem éri a megfelelő kiszállási pontot. Az egész processzusban számtalan vicces pont van, ugrás után hirtelen annyira hideg a víz, hogy az első néhány tíz méteren mindenki csak köpköd és fújtat, utána megpróbál felfelé úszni, de elkeseríti, hogy közben továbbra is lefelé halad, csak egy kicsit lassabban, majd pedig ráébred helyzetére, elkezd gondolkodni, hogy is kellene kikerülni élve ebből a kanálisból - jobbra-balra 3-4 m magas fal, a folyó sodrása bentről is elég gyors, nem feltétlenül megnyugtató a helyzet. A létrákat elérve az ember rájön, hogy bizony, egy félméteres padka is van a víz alatt, pontosan abban a magasságban, ahova egy laza mozdulattal a létra felé rugaszkodva beveri a térdét, majd pedig szentségelve megpróbál rákászálódni a betonteknő tetejére, ami tele van kicsi kecskekörömszerű kagylókkal, így kezét-lábát gondosan bevagdosva - mint ahogy a debrecenit szokás sütés előtt - kezd el felkúszni a létrán, csak hogy egy újabb körre induljon. A fenti monológ ellenére kifejezetten frissítő hatású a dolog, csapatban még jó buli is, de azért harmadik körre már kevesen vállalkoznak :)

A három nap melóval és esti túlélőúszással fűszerezett delíriumi állapot után csütörtökön a Climate KIC Festivallal töltöttük a napot, ez a fancy megnevezése a záróeseménynek. Délelőtt meghallgattuk mind a kilenc csapat előadását, ebéd után kihirdették a nyertes csapatot is, szerintem övék volt az egyik legjobb ötlet, arra dolgozták a tervüket, hogy hogyan lehet adatközpontokból, szerverparkokból származó hulladékhővel közelben elhelyezkedő üvegházakat fűteni. A közönségdíjas ötlet egy ghánai komposztgyártó projekt lett, kíváncsi vagyok, hány ötlet valósul meg ténylegesen a kilenc közül, mert egyik-másik igencsak jónak tűnt az előadások alapján.Az eredményhirdetés után este az ETH főépületének tetején az étteremben vendégeltek meg minket vacsorával. A kajánál sajnos azonban az étterem kilátása sokkal menőbb volt...

... bár ezzel a panorámával nem sok mesterszakács tudna versenyezni. A csapat így sokkal több időt töltött bámulászással, mint táplálkozással, de így legalább remek fotótémát szolgáltattak nekem :)

A felhők egyébként is jól néztek ki...

... így aztán időről időre be kellett kergetni az embereket a következő fogásokhoz, mert magunktól nem annyira akaródzott bemenni.

A vacsora után egy záróbulival vártak minket egy második emeleti Estike jellegű helyen és kifejezetten meglepő volt, hogy a kezdeti "igyunk egy sört aztán dobbantsunk egy menőbb helyre" felkiáltásból nagyon jó buli kerekedett ott a helyszínen, hajnali háromkor kóboroltunk hazafelé a szálloda irányába, ahol mindenki az ugrándozástól sajgó lábfejeit emlegette egész úton :)

Pénteken reggel igen kómásan találtuk a bandát reggelinél, de nem nagyon szenvedhettünk sokáig a kávék mellett, mert délelőtt még egy ilyen wrap up sessiont túl kellett élni; az értékelő kérdőív kitöltése, a fotók utolsó másolása és pendrive-ok csereberéje közepette megkaptuk a bizonyítványainkat, miközben már volt, akinek el kellett köszönnie a többiektől, megkezdődött az invázió a vasútállomás, illetve a reptér felé. A program után a csökkenő létszámú csapat még benevezett egy utolsó közös ebédre...

... aztán délután - nincs jobb dolgunk alapon - egymást kísérgettük ki a vasútállomásra kisebb-nagyobb csapatokban, aztán este hat felé már kezdtünk igencsak megfogyatkozni, jómagam szomorúan a hotel halljában ragadtam e-maileket írogatva. Nyolc körülre kikeveredtem a repülőtérre, hogy begyűjtsem Bagoly ügynököt, aki svájci mintavételre érkezett a porcukros dombok országába. Szerencsére a nagy búcsúzkodás közepette ez azért pozitív irányba mozdította el a hangulatmérőmet :) Némi késés után a cuccokkal a nyakukban felkerekedtünk Badenen keresztül célpontunkhoz, egy Turgi nevű metropoliszba, ahol Hegyibéka ügynököt látogattuk meg, aki nagyon kedvesen vendégül látott bennünket a hétvégére, sőt csokifondüt főzött nekünk gyümölcsökkel és szombaton nem semmi túrára vitt minket, amiről a következő bejegyzésben fogok beszámolni.