Sikerült mintegy másfél heti késést felhalmoznom, ami leginkább a környezetváltásnak köszönhető, ugyanis egy hete Zürichben vagyok, reggeltől késődélutánig dolgozunk a business plan-eken, esténként pedig az ingadozó hotelnet és az ólmos fáradtság szab határt a blogírhatnékomnak. Utóbbi viszont még bőven a múlt hét közepén Londonban tart, így most ebben a mesében összeszedem, hogy hogyan is kerültünk át Zürichbe.
Londonban csütörtök este a napi szokásos 8-9 órányi előadás/market analysis/financial plan után elsétáltam Chelsea felé, jelenleg természetesen a városrészt értendő alatta. Notting Hillhez képest kifejezetten bohém, színes jellegű utcácskák vannak...
... ugyanakkor az autókon és a házakon látszik, hogy nem teljesen ugyanaz az felső tízezer lakja, mint az északabbra fekvő kensingtoni részeket. Itt is találni azért érdekes ablakokat...
ajtókat...
és még magyar vonatkozást is:
Meglepő módon a városrész a Chelsea Bridge-en keresztül kapcsolódik a Temze másik oldalán fellelhető Wandsworth-höz, érdekes volt átsétálni egy olyan hídon, ahol éppen elfér az ember kényelmesen és nem kell a hemzsegő turisták áradatával küzdeni, utóbbiak ugyanis a Westminstertől nyugatra nem lelnek megfelelő életfeltételeket (se mekdonáldsz, se szuvenír, nem is beszélve a gyaloglás fenyegető szükségességéről) és kipusztulnak innen vagy elvándorolnak. A nagy turistahatározás közben azért meg kell említeni, hogy látnivaló itt is van, íme:
Nem tudom, hogy pontosan milyen légköri jelenségek együttes megjelenésének köszönhető ez a szép naplemente, vagy itt mindig ilyen, de szerintem érdemes még egyszer meglesni.
Pénteken a hivatalos programunk a szokásosat hozta magával: lecture/project work/project work/lecture, miközben gondolatban már mindenki búcsúzkodott Londontól vagy éppen a szobájában levő atomtámadásra emlékeztető állapotok felett rémüldözött... Az esti búcsú barbecue-t ez igencsak beárnyékolta, mindenki azt számolgatta, hogy mit és mennyit kell még összepakolni a másnap reggeli induláshoz. Így aztán viszonylag gyorsan el is oszlott a nép, nem vittük túlzásba "utolsó este" felkiáltással a bulizást, aminek talán a párizsi tapasztalatok (a Eurostar három óra alvással, másnaposan nem menő), talán az előttünk álló röpke nyolc órányi vonatút volt a fő korlátja...
Szombaton reggel hétkor ismét negyvenegynéhányan hatvan kisebb-nagyobb poggyász társaságában vágtunk útnak, elsőként gyalog a South Kensington metróállomásra. Erről tudni kell, hogy baromi hosszú alagút vezet a föld alatt aluljáró címén, majdnem egy utcányi és szinte minden sarokról le lehet menni, majd hosszan sétálni a kongó folyosón - éjjel - vagy a múzeumok felé áramló tömegben - nappal. Nos, bizton állítom, ez az alagút egy húszkilós bőrönddel a nyomomban volt a leghosszabb. Szerintem megnőtt előző nap, csütörtökön ugyanis még rendben volt. A metrón ezúttal sikerült elsőre eltalálnom a Picadilly line-t, így a rövid úton jutottam el a St. Pancrasra, ahol ipari mennyiségű sorbaállás után sikerült bevontatni a bőröndöt a váróba és becsekkolni saját magamat is, bár ismét furcsán nézték az igazolványomat. A frankfurti repülőtéren egyszer el kellet magyaráznom az egyik hölgynek, hogy Magyarország hat éve tagja az EU-nak, bizony; és nekem jogom van egy darab plasztikkártyával Írországba utazni..
Na mindegy, lényeg, hogy bejutott mindenki csomagostul, hátizsákostul, aztán viszonylag gyorsan és fájdalommentesen átlendültünk a cucc-lepakol-ájultan-alszik-a-Eurostaron fázisba, ami fél órás késéssel együtt délután egyre Párizsba repítette a csapatot. Itt egy kicsit visszacsöppentünk a rapid francia nyelvtanfolyamba, aminek tétje az aznapi táplálékunk beszerzése volt, végülis egész jól meg lehetett tárgyalni a témát a gallokkal, szerencsére activity terén sokkal tehetségesebbek, mint fociban.
Délután fél háromkor szembesültünk az elkövetkezendő öt óránk helyszínével, ami az alábbi útvonalon mozgott:
Igazán nem akarom bántani az SNCF-et (a helyi MÁV), de a design helyett talán több figyelmet kellett volna fordítani az ülések funkciójára, ami szerintem az lenne, hogy a szerencsétlen utas ne múljon ki heveny lumbágóban és idegbecsípődésben egyszerre, mert nem lehet normálisan megülni a lila nyomi üléseiken. Az álmosságom szerencsére kitartott Strasbourgig, így csak utóbbi és Mulhouse között éreztem úgy, hogy egy éve a vonaton ülök. Basel után már mindenki kocsányon lógó szemekkel tapadt az ablakokra, szép helyeket, dombocskákat, teheneket, kis falvakat hagytunk magunk mögött...
Szombaton reggel hétkor ismét negyvenegynéhányan hatvan kisebb-nagyobb poggyász társaságában vágtunk útnak, elsőként gyalog a South Kensington metróállomásra. Erről tudni kell, hogy baromi hosszú alagút vezet a föld alatt aluljáró címén, majdnem egy utcányi és szinte minden sarokról le lehet menni, majd hosszan sétálni a kongó folyosón - éjjel - vagy a múzeumok felé áramló tömegben - nappal. Nos, bizton állítom, ez az alagút egy húszkilós bőrönddel a nyomomban volt a leghosszabb. Szerintem megnőtt előző nap, csütörtökön ugyanis még rendben volt. A metrón ezúttal sikerült elsőre eltalálnom a Picadilly line-t, így a rövid úton jutottam el a St. Pancrasra, ahol ipari mennyiségű sorbaállás után sikerült bevontatni a bőröndöt a váróba és becsekkolni saját magamat is, bár ismét furcsán nézték az igazolványomat. A frankfurti repülőtéren egyszer el kellet magyaráznom az egyik hölgynek, hogy Magyarország hat éve tagja az EU-nak, bizony; és nekem jogom van egy darab plasztikkártyával Írországba utazni..
Na mindegy, lényeg, hogy bejutott mindenki csomagostul, hátizsákostul, aztán viszonylag gyorsan és fájdalommentesen átlendültünk a cucc-lepakol-ájultan-alszik-a-Eurostaron fázisba, ami fél órás késéssel együtt délután egyre Párizsba repítette a csapatot. Itt egy kicsit visszacsöppentünk a rapid francia nyelvtanfolyamba, aminek tétje az aznapi táplálékunk beszerzése volt, végülis egész jól meg lehetett tárgyalni a témát a gallokkal, szerencsére activity terén sokkal tehetségesebbek, mint fociban.
Délután fél háromkor szembesültünk az elkövetkezendő öt óránk helyszínével, ami az alábbi útvonalon mozgott:
Igazán nem akarom bántani az SNCF-et (a helyi MÁV), de a design helyett talán több figyelmet kellett volna fordítani az ülések funkciójára, ami szerintem az lenne, hogy a szerencsétlen utas ne múljon ki heveny lumbágóban és idegbecsípődésben egyszerre, mert nem lehet normálisan megülni a lila nyomi üléseiken. Az álmosságom szerencsére kitartott Strasbourgig, így csak utóbbi és Mulhouse között éreztem úgy, hogy egy éve a vonaton ülök. Basel után már mindenki kocsányon lógó szemekkel tapadt az ablakokra, szép helyeket, dombocskákat, teheneket, kis falvakat hagytunk magunk mögött...
... aztán azon kaptuk magunkat, hogy fél nyolc van, meg azon is, hogy Zürich, Hauptbanhof, bitte aussteigen! Itt a biztonság kedvéért hozzánk vágtak egy havibérletet, ami érvényes minden közlekedési eszközre a legbelső zónában, kaptunk térképet meg kis okos füzeteket az ETH-ról is. Utóbbi a házigazdánk neve: Eidgenössische Technische Hochschule Zürich vagyis Swiss Federal Institute of Technology Zurich, náluk töltjük az utolsó két hetet. Az első négy héttől eltérően azonban itt szállodában van szerencsénk lakni, van törölközőcsere minden nap, széf a szekrényben, sőt kis cetli is, amit ki lehet akasztani, hogy Bitte nicht stören!, meg azt is kiderítettük, hogy a minibárba befér egy fél sült csirke. Fogyasztani nem fogunk az eredeti kínálatból, de a hűtött teret kihasználjuk a bevásárlás tárolásához :) Az egész hotel-históriának az az oka, hogy itt nincsenek kollégiumok, egy árva darab sem, az összes hallgató albérletben lakik (általában ezek közösen bérelt lakások 1 szoba 1 ember alapon), de az egyetemen kollégiumi elhelyezés gyakorlatilag nincs. Nálam már ez is kiverte a biztosítékot, de az elkövetkezendő néhány nap meggyőzött arról, hogy Zürich merőben más világ, mint ahol eddig jártam. Kezdetnek legyen elég annyi, hogy a múlt hét szombat esti vacsorám 6 frank 50 izé volt, ami mai középárfolyamon kemény 1313 forintot jelent. Mindezért kaptam egy zsemlét és egy sültkolbászt, ami nem volt rossz ugyan - elvégre közel vagyunk Bajorországhoz - de majd hanyattestem, amikor kiszámoltam, hogy egy mezei mekis napibért tekintve két és fél órányi otthoni munkával lehet megszerezni a Bellevue Platz és Zürich legmenőbb kolbászát... Efeletti döbbenetem egyébként elenyészett az elkövetkezendő napokban, de csak azért, mert lett helyette nagyobb. Mindenesetre nem akarok záróképet mellékelni a szerencsétlen kis fehér kolbászról, meg a Bürliről - a bennszülöttek így hívják a zsemlét - inkább közzé teszek egy kis ízelítőt a következő posztból, íme:
Imádom az ajtós képeidet! :)
VálaszTörlés