Szóval
ott tartottunk, hogy kis csapatunk lelkesen nekivágott a sivatagnak. Márti
beszámolóját a témában itt meg itt olvashatjátok.
Kifelé
menet megálltunk még a város határában -
a vasút a Darwint Adelaide-del összekötő
Ghan vonala, közel s távol az egyetlen vonal
a vasút a Darwint Adelaide-del összekötő
Ghan vonala, közel s távol az egyetlen vonal
A
környező népszerű úti célok, illetve nagyobb települések
– négyjegyű, kilométert jelző szám, üdv Ausztráliában!
– négyjegyű, kilométert jelző szám, üdv Ausztráliában!
A Stuart Highway Ausztrália
egyik fő útvonala, Darwintól Port Augustáig, illetve némi kiegészítéssel
Adelaide-ig tart, kb. 3000 km hosszú és lényegében végig kétsávos. Nem mintha a
forgalom indokolna bármi ennél szélesebbet :) Viszont hosszú idő után először a GPS-t nem tájékozódásra, hanem
benzinkutak lokalizásálára használtuk, mert az nincs minden bokorban, mint az
M1 mellett.
Mivel
a járgányunk négykerék-meghajtású volt, 10-20 kilométernyit bemerészkedtünk a
különböző útmenti látnivalókhoz, bár ParaRoo (én) végig attól rettegett, hogy
PONT akkor fogunk lerobbanni, amikor tényleg kilépünk a civilizációból. Nem
mintha a Stuart vagy később a Lasseter Highway mentén lett volna térerő vagy
bármi, de legalább félóránként elhúz egy-egy autó. Bagoly csak röhögött, hogy
egy vadiúj autó (párezer km volt benne) nem fog lerobbanni, Márti próbált ennek
az eseménynek minimális valószínűségére rávilágítani. Persze nem történt semmi,
de térerő nélkül berongyolni a sivatagba, ahol a dingó se jár, hát be kell
valljam, ez már némileg a komfortzónámon kívül esett. Viszont megérte :)
Ugyan
simára gyalultnak tűnik, de valójában istentelenül ráz
és maximum negyvennel lehet rajta menni. Néha hússzal.
és maximum negyvennel lehet rajta menni. Néha hússzal.
Körbesétáltuk,
közben arról elmélkedtünk, hogy vajon milyen eltökéltség kell ahhoz, hogy
valaki (Stuart skót felfedező, akiről az utat elnevezték) kis csapatával Dél-Ausztráliából
lovakkal nekivágjon északnak, mondván, hogy valahol csak le kell fektetni egy
távírókábelt, meg kéne nézni, hogy mi lenne az ideális út Port Augusta és
Darwin között. Ja és persze vigyen magával hetekre elég ellátmányt az egész
társaságnak, meg főleg ivóvizet, mert az csak mutatóban van. Ehhez képest a
légkondis 4x4 full tankkal még komfortzóna.
Egy
jó órával később azonban már feltűnt a horizonton a cél is. Először lepakoltunk
a szállásunkon, aztán gyorsan megcéloztuk a nemzeti parkot, hogy közelebbről is
megnézhessük a monstrumot.
Az
utóbbi időben Ausztrália-szerte a legtöbb angolszász elnevezés mellett/helyett
igyekeznek az aboriginal nevet (is) használni. Ulurura szinte mindenki
Uluruként hivatkozott a helyiek közül, így is van kiírva legtöbb helyszínen.
A
sziklát körbe lehet sétálni (kb. 10 km hosszú az ösvény, ezt másnap reggel
vállaltuk be), de vannak rövidebb útvonalak is, délutánra ezek közül választottunk egyet, ami egy állandó vízgyűjtőhöz vezetett. A hozzá fűződő legendák mellett az Uluru
ebből a szempontból is borzasztó fontos volt évszázadokon keresztül a
helyieknek – egy ekkora szikláról lefolyik és összegyűlik annyi esővíz, ami szinte állandó,
egyedüli vízforrást jelent – nem elhanyagolható dolog egy sivatagban.
Azonkívül hogy inni lehet a vízgyűjtőkből, ugyanezt teszik a kenguruk és
mindenféle egyéb ehető állatok, napi rendszerességgel – terített asztal, csak
kell egy bumeráng, hogy el ne szaladjon a pecsenye.
Az
Uluru körül több helyszínen is lehet naplementét/felkeltét nézni.
Viszont a fenti felhőmennnyiségből is sejthetitek,
hogy nem volt szerencsénk, nem sütött rá a lemenő nap a sziklára,
pedig sok helyen írták, hogy ekkor a legszebbek a színei
hogy nem volt szerencsénk, nem sütött rá a lemenő nap a sziklára,
pedig sok helyen írták, hogy ekkor a legszebbek a színei
... melyek a széléről lehet lesni a
napsütötte
(vagy nemsütötte, de még mindig nagyon szép) sziklát.
(vagy nemsütötte, de még mindig nagyon szép) sziklát.
„Kedves
vendégek! Kérjük, vegyék figyelembe, hogy a területen dingók és vadkutyák is
laknak. Az a helyzet, hogy az egyik vadkutya különösen rá van kattanva a
cipőkre. Kérjük, ne hagyják kint a cipőiket, mert eltűnhetnek. Köszönjük
megértésüket! A személyzet” :)
Másnap
reggel nagyobb szerencsénk volt, sötétben keltünk, autóba vágtuk magunkat és
rongyoltunk napfelkeltét nézni (munkamegosztásban Zsebi vezetett, Bagoly
továbbaludt, Márti meg imádkozott, hogy le ne késsük az első napsugarakat).
Napfelkelte
után átköltöztettük az autót egy másik parkolóba és reggeli közben bámultuk a
helyi turizmus némileg érthetetlen szeletét – mégpedig az Ulurut megmászó
tömegeket. Az őslakosok a turizmus beindulás óta kifejezetten kérnek minden
látogatót, hogy ne másszon fel a szent hegyükre - némileg jogosan, ők sem
másznak templomtornyokra. Arról nem is beszélve, hogy az ösvény meredeksége
miatt kifejezetten veszélyes dolog felmászni rá, nem kevesen haltak már bele a
próbálkozásba egy-egy elvétett lépés miatt. Ugyanakkor az ösvény még mindig
nyitva van – ugyan reggel 8 után nem lehet elindulni felfelé a meleg miatt – de
gondolom csak azért, hogy ne mindenhol máshol ugorjanak neki a mászásnak a
jusztis-típusú látogatók.
Azt
már az elején eldöntöttük, hogy felmászni semmiképp nem fogunk rá, de később
pontosítanunk kellett, rálépni sem fogunk. Legalábbis közvetlenül nem.
A
mindent elborító legyekkel a Mt. Conner kilátónál találkoztunk először, ott még
azt hittük ez lokális, egy dűnére korlátozódó nyavalya. Hát nem. Az egész Red
Centre ezekkel a kis dögökkel van tele. Nem csípnek, viszont amint kiteszi az
ember a lábát a zárt térből Uluru vagy Kata Tjuta környékén, csapatostul törnek
rád és megpróbálnak belemászni a szemedbe, füledbe, orrodba… érzékszervenként
27-en. Borzasztó idegesítő, ezért rengeteg helyen lehet szerezni ilyen fejre
húzható légyhálót, amivel ki lehet védeni az ismétlődő támadást. Egy idő után
persze tele lesz az ember feje, táskája (valamiért szeretnek táskákon is ülni)
potyautasokkal, de legalább már nem zümmögnek, meg nem akarnak belédmászni.
Nem
túl nagy, de itt már 40°C volt a napon, úgyhogy leültünk és elnyúltunk egy
kicsit a fák alatt – erőt gyűjtve az utolsó kilométerre. Persze két percen
belül mindhárman aludtunk – meg követték a példánkat azok is, akik később érkeztek…
életmentő volt ez a 10-15 perc szunyókálás, ez a brutál meleg tényleg meglepően
sok energiát kivesz az emberből.
A
túra után a szállásunkra visszaérve én a sziesztára szavaztam – a hideget
viszonylag jól bírom, meg hidegben fel lehet öltözni, még akkor is, ha egy idő
után az Michelin-babának néz ki az ember lánya, de ez a 40°C elképesztő, a
bőrömből már nem tudok kibújni. Meg a sivatagban, az ausztrál nap alatt nem is
célszerű kevés öltözékben flangálni, még naptejjel bekenve sem. Utóbbival
egyébként a szél által felkavart vörös por kiválóan elegyedik, tapasztalat :)
Szóval én sziesztáztam, Márti még benevezett egy, az abók vadászati szokásairól
szóló előadásba, Bagoly meg egy adag sültkrumplira. Délután meg útnak indultunk
a másik kőkupac, a Kata Tjuta felé. Folytatása következik :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése