Mert
végülis ez vetett bennünket az egy hét síelés helyett Amerika felé… Kiadós,
kései reggelivel indítottuk azt a bizonyos vasárnapot – ki tudja, milyen hideg lesz este,
kellhet az energia.
Reggeli
a Rutgers University kampuszán –
vendéglátónk körbevezetett egy kicsit az egyetemen, ahol dolgozik :)
vendéglátónk körbevezetett egy kicsit az egyetemen, ahol dolgozik :)
Igen,
amerikai futballról lesz szó a továbbiakban, de még inkább arról, hogy milyen
tapasztalat volt a nagydöntő. A Super Bowl ugyanis az NFL-szezon általában
leginkább várt meccse, amikor a két, adott évben legjobb csapatot eresztik
össze egy meccs erejéig, hogy kiderüljön, ki viheti haza a Vince Lombardi
Trophy-t (ez látható a jegyeken is). A döntőt most először rendezték olyan ’cold weather city’-ben, vagyis
télen hideg városban, ahol a stadion fedetlen; a szervezők szerintem hetek óta
imádkoztak, hogy ne legyen se hurrikán, se hóvihar. Talán azért is hogy ne
legyen nagyon hideg, de utóbbi legalább a közvetítést nem szokta zavarni, csak
azokat, akik a stadionban vannak. Mondjuk a nagy pénzt a közvetítések hozzák,
nem véletlen, hogy a Super Bowl reklámideje a legdrágább az egész sportiparban.
De a teljes televízióiparban is. Mindenesetre a támogatók már hetekkel korábban
összerakják a külön erre az alkalomra készülő reklámszpotokat, előre megvan
persze, hogy ki, mikor és a legfontosabb, hogy mennyi pénzért fog sorra kerülni
a nagydöntő alatt. No, de hogy egy kis futballról is legyen szó, idén a Denver Broncos és a Seattle Seahawks jutott be a Super Bowlba. A meccs érdekesnek
ígérkezett, mindkét csapat kifejezetten jól játszott egész szezonban,
ugyanakkor két, nagyon eltérő játékstílust képviselnek, szerintem mindenki
nagyon várta, hogy mi lesz, ha összeeresztjük őket. Én annyit szerettem volna,
hogy jó meccs legyen, mindkét csapatnál sok ponttal és látványos megoldásokkal,
szóval „jó focit” lássunk. Meg némi ’Go Broncos!’ is belefér, Peyton Manning (a
Broncos irányítója) megérdemel még egy gyűrűt ilyen karrierrel. (A Super
Bowl-győztesek a kupa mellett gyűrűt is kapnak – utóbbiból jut mindenkinek, míg
a Vince Lombardi Trophy-ból csak egy jár.)
A
MetLife Stadium amerikai viszonylatban elég jól megközelíthető
tömegközlekedéssel, arra viszont nem számítottunk, hogy egy new yorki meccshez
képest kevesebben jönnek majd autóval – hiszen a szurkolók jó része valahonnan
másik városból jön, nem „hazai” mérkőzés lesz. Ez odafelé kevésbé volt gond, de
a tömeg így is tömegnek tűnt. A narancssárga Broncos-fanok és a rikítózöld Seahawks-fanok
minden atrocitás nélkül keveredtek, ugratták egymást, néha azért felhangzott
egy-egy rigmus is – elég jellegzetes a Seahawks Sea-HAWKS!, Sea-HAWKS!-a, amit
úgy kell elképzelni, hogy egy-két szurkoló elbődül, hogy Sea! („szí!”), mire az
összes többi visszaüvölt, hogy HAWKS! („hóksz!/haaaksz!”) és ezt ismételgetik a
végtelenségig. Az állomáson, ahol átszálltunk a MetLife Stadium felé (ez a
Secaucus Junction), ezt már megelégelték a Broncos-fanok és ők is elkezdtek
válaszolgatni a Sea!-kiáltásokra, így ha nagy arányban kerültek körénk Broncók,
nehéz volt nem röhögni a Sea-CHICKENS!, Sea-CHICKENS! üvöltéseken. De igazából
mindenki röhögött, a sólymok is és ez így is van jól :)
Egyébként
a várostól nyugatra/észak-nyugatra található, New Jersey-ben, ezt a Super Bowl
promóciója során sem felejtették el, szinte mindenhol úgy szerepel a helyszín,
hogy New York – New Jersey.
Az
orbitális médiafelhajtás mellett (már délután 4 körül közvetítő helikopterek
köröztek a stadion felett, pedig a meccs fél hétkor kezdődött) eszméletlen
biztonsági intézkedések is voltak, vagy négyszer ellenőrizték a jegyeinket;
egyszer lehetett bemenni és utána ha kijöttél, többet vissza nem – erre vagy
tíz ponton figyelmeztettek írásban és szóban mindenkit, aki csak a kerítés vagy
a kijáratok irányába is indult. Ja és persze a reptéri szabályoknál is
szigorúbb irányelvek voltak a kézipoggyászra és a folyadékra. Ez mondjuk minden
eddigi NFL-meccsen így volt, de részben ezt pofáraesés árán tudtuk, másfél évvel ezelőtt a Green Bay Packers – New York Giants meccsen kellett feláldoznom az ötszáz forintos, kis sárga esernyőmet a
biztonsági ellenőrzés oltárán. Azóta nagyjából megtanultuk, hogy mit lehet és
mit nem bevinni, készültünk az átlátszó zacskóval, amiben a síkesztyűk és a
nyakmelegítők jöttek, meg kézben cipeltük a takarókat, mert hátizsákkal vagy
egyéb gyanús felszereléssel szerintem már a vonatról lekapják az embert. Mivel
nem tudtuk, mennyire lesz hideg, bennem felmerült a sínadrág gondolata is, de
Bagoly kiröhögött és közölte, hogy ő bizony nem megy sínadrágban Super Bowl-ra,
mert az nem elegáns. Pont. A security check-hez való sorbanállásnál viszont
kiderült, hogy nem nekem jutott ez egyedül eszembe, a Denver-fanok egész nagy
arányban vettek fel sínadrágot, különösen a narancssárgát. Biztos mert jól elüt
a hó színétől :) De mint kiderült a kukás kezeslábas alá is be lehet öltözni
elég jól :) És nyilván ezek kipróbált szettek voltak, a Mile High Stadiumban
sem gyakran játszanak plusz fokok mellett télen… (Denver a Sziklás-hegység
előterében fekszik, átlag 1600 méter magasan – innen jön a mérföld magasan
fekvő stadion neve is – nincs nagyon-nagyon hideg, mégsem Szibéria, de masszív
telük van. Ugyanakkor évi 3200 órát süt a nap, Denver az egyik legnapsütésesebb
nagyváros az egész Államokban.)
Jobbra
tőle egy Seahawks-szurkoló a 12-es számmal. Az amerikai futballban egyszerre 11
játékos van pályán, a Seahawks-drukkerek viszont az egész liga leghangosabb
bagázsaként vannak számon tartva, ami hazai pályán nagyot nyom a latban, ezért „megkapták”
a 12-es mezszámot – ők mindig ott vannak, tizenkettedikként a pályán. Egyébként
hivatalos Guiness-rekordot is döntöttek novemberben, amikor otthon 137,6
decibellel utálták éppen a New Orleans Saints-et. Ez körülbelül olyan, mint
amikor egy reptéren a szomszédos utashídnál parkol le éppen egy sugárhajtóműves
repülő. Egy darabig bírja az ember, aztán úgy dönt, jobb, ha befogja a füleit,
amíg leállítják a motorokat. Képzeljétek, milyen egyszerű lehet futballpályán
így a játékra koncentrálni…
A
stadionhoz jó három órával a meccs előtt már odaértünk, majd' egy óra volt
bejutni (de közben azért a várakozás hangulata átragadt ránk is), megnéztünk
mindent, ami megnézhető volt, túléltük a fan shopot, ami inkább
heringkonzervre emlékeztetett, ahol az emberek lemmingekre jellemző halált
megvető bátorsággal (és agyatlansággal) vetették magukat a raktárból érkező
legnépszerűbb cuccokra… Aztán úgy voltunk vele, hogy lassan meg kellene keresni
helyünket, meg szerezni valami kaját, ha már egyszer behozni semmi ehető vagy
iható dolgot nem lehetett. Meg is találtuk a placcot a kakasülőn és némileg
meglepődve tapasztaltuk, hogy valóban, gondoltak a hidegre a szervezők, mert
minden széken egy vastag ülőpárna, az arra csatolt kis táskában pedig sapka,
sál, kesztyű, nyakmelegítő és még kézmelegítő párnácskák is voltak, nem is
beszélve a szőlőzsírról, amit csak azóta tudok igazán értékelni, amióta
rendszeresen meg kell küzdenem a brutálszáraz és hideg levegővel munka közben.
Szóval tényleg igyekezetek felkészülni a mínusz húsz fokra is, a lent
kiosztogatott narancssárga, Broncos-os
törölközőkkel meg már instant aprótakarónk is volt, úgyhogy tán csak nem fogunk
odafagyni a lelátóra az éccakában. Egyébként tényleg nem sikerült, mert estére
egészen kellemes idő lett, a sídzseki ugyan nem ártott, de nem kellett mennünk
például lépcsőzni (leszaladni a legalsó karéj aljáig és vissza), ami korábbi
MetLife Stadium-beli meccsünkön életmentőnek bizonyult a félidőben.
Narancs-kék
– érkezik a Broncos… Bagoly meg éppen azt mondja,
hogy az előző bevonulást csak egy élő „vadparipával” lehet überelni
hogy az előző bevonulást csak egy élő „vadparipával” lehet überelni
Biztos
segít koncentrálni meccs előtt, ha öt kamera bámul rád
és közben három mikrofont dugnak az orrodba
és közben három mikrofont dugnak az orrodba
De,
itt minden a (fizető) közönségről szól, a profi játékosoknak ezzel is kell
tudni élni, hogy meccs előtt-közben-után, állandóan filmeznek, kérdeznek, fotóznak
és így tovább. E tekintetben az európai és a nemzetközi ligákban kicsit
visszafogottabbak a közvetítők, kevésbé engedik őket közel a sportolókhoz a
játék előtt és közben.
Igen,
merthogy abból se kis mennyiséget szedtek össze a tetőre, jutott a meccs
elejére, a half-time show-ra meg az ünneplésre… de az átrepülősdit sem hagyták
ki, igaz most a vadászgépek helyett 5-6 (sajnos nem tudom, milyen) helikopter
zúgott át a stadion felett.
A képen a sok kis "lámpácska" a lelátón a kis csomagban található sapkáknak volt köszönhető - pár perccel a félidő előtt, amíg állt a játék, instruáltak bennünket, hogy akkor most szedjük elő, tegyük a fejünkre, majd egy-két perc múlva ki lehet venni belőlük a kis műanyag lapkát, ami után működnek majd az elemek és felvillannak a sapka kis ledjei. Amint a képeken és a felvételen is látszik, a nézők nagy része nem tiltakozott az ellen, hogy a show díszlete legyen egy időre :) A
halftime show-nak egyébként valószínűleg nagy szerepe van abban, hogy olyanok is
megnézik a Super Bowl-t, akik egyébként nem futballrajongók – tavalyelőtt Madonna,
tavaly Beyoncé ilyen szempontból remek választás volt, ha csak célközönség
kiterjesztését nézzük. Mondjuk Bruno Mars választása már egy másik generációt
jelöl ki (talán ezért is keverték még bele a Red Hot Chili Peppers-t), de tény, hogy a srác jól tud élőben is énekelni, nem úgy, mint például a Black Eyed Peas, akiknek nagyon fülbemászó nótáik vannak, de az élő show-ikban nekem
roppan hamisnak hangzanak… És sajnos ezzel nagyjából el is ment a dolog élvezhető része, miután a második félidő elején a kickoffból sikerült touchdownt
szerezni a Seahwaksnak, így ugyan kezdhetett a Broncos, de 29-0-ról. Bááá.
És
kicsit örültem, hogy én igazából nem vagyok Broncos-fan és nem érint annyira mélyen a
dolog. Mondjuk a Giants idei szezonja után hozzá vagyok szokva a mélyrepüléshez
(khm-khm), de magasról még pocsékabb nagyot esni. Meccsösszefoglalót
szándékosan nem írtam ebben a bejegyzésben, elegen megtették előttem, akit
érdekel, az itt olvashat egyet, itt meg megnézhet egyet, meg még amennyit csak talál a Google segítségével... A Broncos-szurkolók a harmadik negyed közepe táján
elkezdtek szivárogni hazafelé; a negyed negyedben pedig már kifejezetten üres
részei is akadtak a stadionnak. Azt hiszem, ez fejezte ki leginkább a
hangulatot. Az utolsó 7-8 percet senki sem hiányolta volna, de a játékosok
becsületére legyen mondva, nagyobbrészt lejátszották és igyekeztek komolyan
venni.
Megtapsoltuk
a Seahawks-ot – ők végülis mindent megtettek a trófeáért; aztán
összeszedegettük a cuccainkat és igen, kicsit csalódottan elindultunk hazafelé.
Persze, az élmény remek volt, meg hát mégis Super Bowl, de az egyik (ha nem „A”)
legpocsékabb meccset láttam, amióta rendszeresen nézek amerikai futballt…
Persze ez benne van szinte minden csapatsportban, sosem tudod, hogy a meccs, amit meg fogsz
nézni, az jó lesz-e, nyerni fog-e a csapatod, vagy esetleg nem; látsz-e különleges teljesítményt, remek megoldásokat, de ezért is
nézed meg, mert bármi lehet. Ahogy az olimpián állati nagy szerencsénk volt azzal, hogy pont az
Magyarország-Izland kézimeccsre tudtunk jegyet szerezni, amikor még nem is
tudtok, hogy pont ott azon a meccsen ők fognak játszani és hogy mekkora meccs lesz – na hát így nem lehet mindig szerencséje az embernek. Maybe next time.
Hazafelé
a szervezők megörvendeztettek bennünket még az egyik legbénább tömegkezeléssel
és irányítással, amit valaha láttam – tudom, hogy nem egyszerű feladat, amikor
kb. hatvanezer ember akar EGYSZERRE hazamenni egy fejállomásról, ahol két-két
vágány van összesen; de nem számítottunk arra, hogy össze-vissza terelik a
népeket, mint a marhákat a karámok között és hol ezt mondják, hol azt és 15
perc sorbanállás után kiküldenek egy kisebb csoportot oldalra, hogy ott a
nagydarab fickónál álljatok sorba tovább, majd ő beenged benneteket, az meg nem
akar és kérdezi, hogy ki küldött, egyébként meg álljunk vissza a sor végére…
Szóval elég káoszos volt a helyzet, mi meg egyre álmosabbak és fáradtabbak
voltunk (európai idő szerint reggel öt és hat között ki ne lett volna az?); de
valahogy sikerült felkeveredni a vonatra, utána nem lekésni a másikat és
előbb-utóbb alvásközelbe kerülni. Persze csak miután lehámoztuk magunkról a 3-4
réteg ruházatot, a duplazoknit és a teljes síaláöltözetet. Komolyan vettük,
hogy február, New York, hideg lehet. Az időjárás meg másnap reggelre
megmutatta, hogy még havazhat is, nem is keveset...
És
felmerült bennünk, hogy talán nem lesz zökkenőmentes az aznapra szervezett
továbbutazás. De hát megvolt a jegyünk, úgyhogy 15:35, JFK-LAS, ha a hó is úgy
akarja. Stay tuned :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése