’What happens in Vegas, stays in Vegas.’ Mi bejegyzést írtunk inkább!

Legalábbis a saját látogatásunkról :) Az előző poszt végén már szóba került, hogy a new yorki Super Bowlt sikerült egészen kellemes, szinte tavaszias időjárással megúszni (4-5 rétegnyi ruházatban legalábbis annak tűnt); de másnap reggelre Holle anyó előkerült és nem igazán akaródzott abbahagynia a párnarázogatást. A hó a legjobban felszerelt reptereken is tud káoszt okozni, már szimplán azzal is, hogy a csökkent látási viszonyok miatt az fel- és leszálló gépek között nagyob távolságot kell tartani – amivel máris borul a mindennapokban jól működő és általában igen szoros menetrend. Ez JFK-n szinte borítékolható. Úgy terveztük, hogy nagyjából két és fél – három óra alatt tömegközlekedéssel átverekedjük magunkat New Jerseyből New York másik oldalára. Ez részben némi hó, részben némi bénázás hatására csak négy óra alatt sikerült; így aztán amikor lélekszakadva berohantunk, hogy 40 perc múlva megy a gép és hát mi is szeretnénk vele menni, mondták, hogy izé, már késő, de lesz majd egy következő két óra múlva, azzal mehetünk. Kicsit lelombozva, hogy, hát így lehet lekésni egy repülőt, kérem, elkullogtunk a biztonsági ellenőrzés felé. A túloldalon viszont szembesültünk azzal, hogy az előző járat nem ment még el és még vagy két órát fog késni. Nosza, transfer desk, kezicsókolom, nem lehetne-e mégis valahogy visszakerülni? Némi ügyintézés után megoldották, Bagoly extrán rákérdezett a csomagokra, hogy ugye azok is velünk jönnek, mondták, hogy nem gond, megoldjuk. Azért maradt bennünk egy kis félsz, hogy jó lesz-e ez így, de maximum az lehetett, hogy a csomagok majd jönnek a második járattal, ám legyen, menjünk, amint lehet. Jó három órás késéssel el is indultunk, potom öt és fél órával később meg már ott toporogtunk a las vegasi McCarran repülőtéren.

By the way – ez fogadja a látogatót,
 amint az kiteszi a lábát az utashídról.

Balra el, mozgólépcső, magasvasút, szomszéd terminál, 16-os baggage belt. Csomagok nem jönnek. Csodás, akkor megvárjuk a következő gépet, azt mondták az irodában, azon van, elnézést. Nyáááá. De legalább volt időnk szállást keresni. Ingyen wifi, király, laptop elő, némi válogatás után kiszúrtuk a nyertest, persze közben elmúlt éjfél, telefon, hogy ma este van-e hely, akkor hogy is csináljuk a foglalást, stb. Mire végeztünk, megjöttek a motyók is, szereztünk fuvart a szállásunk felé, közben hajnali egy is elmúlt (európai idő szerint meg a másnap reggel 10 is); úgyhogy amint kaptunk kulcsot, elhúztuk a csíkot meg a bőröndöket aludni.

Másnap reggel gyors reggelivadászat és el is indultunk körülnézni a városban. Az első dolog, ami meglepett minket – hogy teljesen lehetetlen dolog a téli Las Vegasban az időjárásnak megfelelően felöltözni. Általában segíteni szokott az, hogy új helyeken kinézek az ablakon, megnézem, mit hord az emberek többsége és általában azzal a mennyiségű ruhával túl is lehet élni a napot. A havas New Yorkból érkezve nehezünkre esett letenni a kabátot, a városba elindulva azonban meglepve konstatáltuk, hogy sokan csak egy szál pólóban mászkálnak, mások viszont hozzánk hasonlóan dzsekiben és a kettő között minden akadt. Ahogy a nap belemelegedett, a kabát kezdett sok lenni – de csak addig, amíg fel nem ültünk egy városnéző buszra, ott kifejezetten kevés lett. És ezt a felveszem-leveszem mókát egész ott tartózkodásunk alatt folytattuk, hol melege volt az embernek, hol hidege, de mindig volt nálunk nagyjából 20 foknyi időjárást felölelő ruhaválaszték amit le-fel húzgáltunk, attól függően, hogy mennyire sütött a nap és mennyire fújt a szél. Hát, ilyen ez a téli sivatag.

Merthogy Las Vegas a sivatag közepén található, Nevada állam legnagyobb városa, jó 600 ezer lakossal. Meg az elképesztő mennyiségű turistával és egyéb látogatókkal, a szerencsejáték fővárosában ugyanis előszeretettel tartanak itt mindenféle konferenciákat és üzleti találkozókat is. A sivatagban. Ahol úgy 100 évvel ezelőtt épphogy csak várossá nyilvánították az alig 1000 lakosú Las Vegast, mely egyébként az arrafelé vezetett vasútvonal mellett született. Az 1920-30-as években biztonságos „kikötő” volt a Kalifornia felé vezető úton, később a Hoover-gát megépítésével (kb. 50 mérföldnyire található a várostól) pedig a turizmus is felfelé ívelt; de közben az igazi katalizátor a szerencsejáték 1931-es nevadai legalizálása volt – a hotel- és kaszinóépítési hullámra pedig még rátett egy lapáttal a Manhattan-terv miatt ide özönlő, szabadidejét a városban eltöltő munkaerő is… Ez már elég lendület volt ahhoz, Las Vegas egyelőre megvesse a lábát a sivatagban, bár a fenntarthatóság (víz, víz, víz!) egy egyre inkább frusztráló, mindennapos kérdés lehet a város menedzsmentjének napirendjén… No, de Las Vegasról mindenkinek a kaszinók jutnak inkább eszébe, ha jól sejtem. Mielőtt továbbolvasnátok, kattintsatok ide, zenei aláfestésnek pont jó lesz Elvis Presley klasszikusa, itt éppen a ZZ Top előadásában. (De Elvisre is kattinthattok, a ’60-as évek érzésért. A mai Vegashoz nekem valahogy közelebb áll a ZZ Top.)

Ez itt a Las Vegas Boulevard South,
 avagy The Strip

A világ 25 legnagyobb hoteljéből 15 a Strip mentén található,
 ami összesen nagyjából 62000 szobát jelent

A Bellagio híres szökőkutas medencéje – esténként
  minden 15 percben pár perces vízishow-t adnak

CityCenter & Silverado – a vegasi hotelek nagy részének nincs erkélye

Ugyanis nincs még egy város, ahol ennyi részeg ember és szélsőséges hangulat lenne összezsúfolva. Ilyen helyen nem célszerű olyan épületeket építeni, ahol egy ajtónyitás kell ahhoz, hogy kivesd magad a negyvenhatodik emeletről, vagy a merészségedet próbálgasd az erkélykorláton mattrészegen. A végén még sárgaföld lesz belőle.

A Venetian, melyet meglepő módon Velencéről mintáztak

Belül a boltok között felhős égre mázolt plafon és az első emeleten kanyargozó kanális várja a látogatókat, melyeken csinos összegért gondolázni lehet, miközben a gondolás olasz dalokat énekel (gyakran mexikói akcentussal).

Retro a Mirage-ban – és azért a szép felhőket is nézzétek meg,
 mákunk volt az idővel

Ceasar’s Palace,
 amfiteátrummal, ciprusokkal és invitáló legionáriusokkal

Időnként azért ki lehetett látni a környékre is – attól,
 hogy sivatag, közel sem lapos

A Strippel szomszédos utcákban már kisebb hotelek vannak

Ezen a képen viszont remekül látszik, hogy mennyire közel van az egészhez a McCarran International Airport. Ahol nagyjából 40 millió utas fordul meg egy évben. Európában 4 repülőtér van, ahol ennél több: London Heathrow, Paris Charles de Gaulle, Frankfurt és Amszterdam. Más dimenziók na…

’New York, New York’ – annyi város inspirált itt kaszinót,
 ez sem maradhatott ki

Szabadság-szoborral, igen.

Ez pedig az egészen elképesztő,
 papírvárra emlékeztető Excalibur…

Kóbor turisták

Talán tényleg ez a legjobb szó rá, nagyon „fabulous” akar lenni. A tábla egyébként annak idején nem került jogvédelem alá, így ezer ponton megtalálható a városban, szabadon lehet másolni és persze a szuvenírek összes létező formája is kapható vele, a hűtőmágnestől a Las Vegas tábla alakú perselyen keresztül az otthon felállítható másfél méteres változatig.

Las Vegas legrégebbi esküvői kápolnája

Utóbbit mindig a Las Vegas tábla közelében találni, amely néhány évtizedenként költözik – a Strip folyamatos növekedésével ugyanis szép lassan körülnövik a kaszinók, és hogy nézne már ki a város közepén egy ilyen Welcome to Fabulous Las Vegas! felirat? Szóval ilyenkor felpakolják a táblát is, meg a kápolnát is, oszt mennek egy-két mérfölddel arréb.

Luxor Hotel & Casino – ez vajon melyik országra akar utalni? :)

Ez talán nem annyira egyértelmű, mint a Luxor… Az MGM Grand
 az Oz, a csodák csodája féle Smaragdváros-koncepció köré épült.
 Éjjel zölden világít. Az egész.

Átlagos délelőtti forgalom egy mellékutcában

Egysínű vasút – a kaszinók közötti vendégforgalmat szolgálja ki

És akkor induljunk el a Downtown,
 vagyis a belváros felé – a távolban a Stratosphere

Mely éppen a valódi Las Vegas szélén található. A Strip ugyanis nem Las Vegas közigazgatási határain belül található, hanem Paradise és Winchester városkák osztoznak rajta. Las Vegasban annak idején a városközpontban található Fremont Streeten kívül nem lehetett kaszinót építeni a városhatárokon belül; a Fremont Street pedig elég hamar tele lett kaszinókkal és hotelekkel, ezért a városba bevezető utak mentén, a városhatárokon kívül kezdtek el gombamód szaporodni az újabb kaszinók és ebből alakult ki a Strip.

Las Vegas city limits

A Downtownban sajnos nem volt időnk rendesen körülnézni; pedig érdekes lehet végigsétálni a ma már fedett és Fremont Street Experience-nek átkeresztelt egykori kaszinófőutcán. Las Vegas városa maga egyébként elég komoly városrehabilitációs problémákkal küszködött az elmúlt évtizedekben, a Strip akkorára nőtt mellette, hogy a „nagy pénz” már ott van. Ugyanakkor ezzel viszonylag sok megmaradt a belvárosban Las Vegas korai évtizedeinek hangulatából, ha ezt sikerül megragadniuk és megőrizni, az kiutat jelenthet. Mondjuk a Fremont Street egy jó első lépésnek tűnik ehhez :)

Bepillantás a régi időkbe

A gyalogos és buszos városnézés után este szereztünk autót a másnapi programhoz (jóóó lesz, meglátjátok), aztán elmentünk a Stratosphere-hez, hogy magasból is körülnézzünk.

Bárlátkép

The Strip – maga a Las Vegas Blvd enyhén balra kanyarodik,
 a hatalmas fénycsóvát a piramisa tetejéről árasztó Luxor
 a jobb oldalán található

Esti nyüzsgés – baloldalt elöl pedig a legutóbbi
 világgazdasági válság egyik áldozata sötétlik

Azért valahol durva, hogy ha nem is uralja a városképet, de mindenképpen szembetűnő és ott áll már majdnem 5 éve, befejezetlenül. És ahogy még napközben az idegenvezetőnk említette, kb. 1 millió dollár hiányzik a befejezéséhez, ami egy ilyen többezer szobás szállodánál nem egy egetrengető összeg, de még mindig nem találtak rá befektetőt…

X-scream – az egyik attrakció a Stratosphere tetején

A kar időnként megindul lefelé és az ülések ijesztő sebességgel csúsznak előre, kilógatva a benne ülőket város fölé. Bagolynak való cucc. Némi szörnyülködés után visszatértünk inkább a horizont bámulásához.

Ahol nem világítanak, az már a Mojave-sivatag

Remek lehetőség arra, hogy próbálgassam, hogy birkózik meg
 a fotómasinám a zoommal és az éjszakai fényekkel

Smaragdváros tényleg kitűnik
 – ahogy a kivilágítatlan, befejezetlen monstrum is elöl, lehet,
 hogy ezek után ez lenne a legjobb PR, ha találnak befektetőt neki…

Északra a valódi Las Vegas,
 középen a Fremont Street-tel

És akkor a másik, egybehangzó véleményünk szerint még őrültebb attrakció...

Insanity Ride – egy dolog, hogy kilógatják őket a semmibe…

De ez egy körhinta!!!

Az egyik srác nem is bírta az utasok között, igen hamar a mellette ülő haverja mögé rejtette az arcát és ki sem bújt mögüle, amíg vissza nem húzták a cuccot a kilátó fölé. És még fizetett is érte… Mi csak a „parton” szörnyülködtünk, Bagoly különösen.

De ami mégiscsak az egész Las Vegasban a legdöbbenetesebb,
 hogy a város közepén a fények, meg a fabulous, meg minden,
 de egyszer csak, mintha elvágnák az egészet

És no víz, no árnyék, csak némi bozót, egy-két gyík,
 a hegyekben muflonszerű bighorn sheep-ek és csókolom

Utóbbi persze nem látszik a képeken, de gondoljatok bele… majd segítünk sok-sok képpel az elkövetkező posztokban :) És mi még télen jártunk arrafelé.

Miután kibámulásztuk magunkat, elindultunk hazafelé. Még beugrottunk egy kütyüboltba akkumulátor-töltőért, a fotómasinám töltőjét ugyanis életemben először otthon felejtettem és másnap olyan helyre mentünk, ahol, ha valamit csinálni, fotózni érdemesnek tűnt látatlanban is (és nagyon, nagyon igazunk lett), így mindenképpen orvosolni kellett a vörösen villogva sikítozó akkumulátor éhségét.

Zárókép – nyerőgépnek álcázott bejárat,
ahol a Demszky-karók szerepét feltornyozott műanyag pénzérmék töltik be.

Super Bowl State of Mind

Mert végülis ez vetett bennünket az egy hét síelés helyett Amerika felé… Kiadós, kései reggelivel indítottuk azt a bizonyos vasárnapot – ki tudja, milyen hideg lesz este, kellhet az energia.

Reggeli a Rutgers University kampuszán –
vendéglátónk körbevezetett egy kicsit az egyetemen, ahol dolgozik :)

Igazi, amerikai stílusú diner, jópofa étlappal

És a nap hátralevő fele :)

Igen, amerikai futballról lesz szó a továbbiakban, de még inkább arról, hogy milyen tapasztalat volt a nagydöntő. A Super Bowl ugyanis az NFL-szezon általában leginkább várt meccse, amikor a két, adott évben legjobb csapatot eresztik össze egy meccs erejéig, hogy kiderüljön, ki viheti haza a Vince Lombardi Trophy-t (ez látható a jegyeken is). A döntőt most először rendezték olyan ’cold weather city’-ben, vagyis télen hideg városban, ahol a stadion fedetlen; a szervezők szerintem hetek óta imádkoztak, hogy ne legyen se hurrikán, se hóvihar. Talán azért is hogy ne legyen nagyon hideg, de utóbbi legalább a közvetítést nem szokta zavarni, csak azokat, akik a stadionban vannak. Mondjuk a nagy pénzt a közvetítések hozzák, nem véletlen, hogy a Super Bowl reklámideje a legdrágább az egész sportiparban. De a teljes televízióiparban is. Mindenesetre a támogatók már hetekkel korábban összerakják a külön erre az alkalomra készülő reklámszpotokat, előre megvan persze, hogy ki, mikor és a legfontosabb, hogy mennyi pénzért fog sorra kerülni a nagydöntő alatt. No, de hogy egy kis futballról is legyen szó, idén a Denver Broncos és a Seattle Seahawks jutott be a Super Bowlba. A meccs érdekesnek ígérkezett, mindkét csapat kifejezetten jól játszott egész szezonban, ugyanakkor két, nagyon eltérő játékstílust képviselnek, szerintem mindenki nagyon várta, hogy mi lesz, ha összeeresztjük őket. Én annyit szerettem volna, hogy jó meccs legyen, mindkét csapatnál sok ponttal és látványos megoldásokkal, szóval „jó focit” lássunk. Meg némi ’Go Broncos!’ is belefér, Peyton Manning (a Broncos irányítója) megérdemel még egy gyűrűt ilyen karrierrel. (A Super Bowl-győztesek a kupa mellett gyűrűt is kapnak – utóbbiból jut mindenkinek, míg a Vince Lombardi Trophy-ból csak egy jár.)

Útközben – Secaucus Junction

A MetLife Stadium amerikai viszonylatban elég jól megközelíthető tömegközlekedéssel, arra viszont nem számítottunk, hogy egy new yorki meccshez képest kevesebben jönnek majd autóval – hiszen a szurkolók jó része valahonnan másik városból jön, nem „hazai” mérkőzés lesz. Ez odafelé kevésbé volt gond, de a tömeg így is tömegnek tűnt. A narancssárga Broncos-fanok és a rikítózöld Seahawks-fanok minden atrocitás nélkül keveredtek, ugratták egymást, néha azért felhangzott egy-egy rigmus is – elég jellegzetes a Seahawks Sea-HAWKS!, Sea-HAWKS!-a, amit úgy kell elképzelni, hogy egy-két szurkoló elbődül, hogy Sea! („szí!”), mire az összes többi visszaüvölt, hogy HAWKS! („hóksz!/haaaksz!”) és ezt ismételgetik a végtelenségig. Az állomáson, ahol átszálltunk a MetLife Stadium felé (ez a Secaucus Junction), ezt már megelégelték a Broncos-fanok és ők is elkezdtek válaszolgatni a Sea!-kiáltásokra, így ha nagy arányban kerültek körénk Broncók, nehéz volt nem röhögni a Sea-CHICKENS!, Sea-CHICKENS! üvöltéseken. De igazából mindenki röhögött, a sólymok is és ez így is van jól :)

Kicsit valószínűtlen – New York City a nádas felett

Egy ideig a MetLife Stadium is úgy fest,
mintha a mocsár közepén állna

Egyébként a várostól nyugatra/észak-nyugatra található, New Jersey-ben, ezt a Super Bowl promóciója során sem felejtették el, szinte mindenhol úgy szerepel a helyszín, hogy New York – New Jersey.

See?

Az orbitális médiafelhajtás mellett (már délután 4 körül közvetítő helikopterek köröztek a stadion felett, pedig a meccs fél hétkor kezdődött) eszméletlen biztonsági intézkedések is voltak, vagy négyszer ellenőrizték a jegyeinket; egyszer lehetett bemenni és utána ha kijöttél, többet vissza nem – erre vagy tíz ponton figyelmeztettek írásban és szóban mindenkit, aki csak a kerítés vagy a kijáratok irányába is indult. Ja és persze a reptéri szabályoknál is szigorúbb irányelvek voltak a kézipoggyászra és a folyadékra. Ez mondjuk minden eddigi NFL-meccsen így volt, de részben ezt pofáraesés árán tudtuk, másfél évvel ezelőtt a Green Bay Packers – New York Giants meccsen kellett feláldoznom az ötszáz forintos, kis sárga esernyőmet a biztonsági ellenőrzés oltárán. Azóta nagyjából megtanultuk, hogy mit lehet és mit nem bevinni, készültünk az átlátszó zacskóval, amiben a síkesztyűk és a nyakmelegítők jöttek, meg kézben cipeltük a takarókat, mert hátizsákkal vagy egyéb gyanús felszereléssel szerintem már a vonatról lekapják az embert. Mivel nem tudtuk, mennyire lesz hideg, bennem felmerült a sínadrág gondolata is, de Bagoly kiröhögött és közölte, hogy ő bizony nem megy sínadrágban Super Bowl-ra, mert az nem elegáns. Pont. A security check-hez való sorbanállásnál viszont kiderült, hogy nem nekem jutott ez egyedül eszembe, a Denver-fanok egész nagy arányban vettek fel sínadrágot, különösen a narancssárgát. Biztos mert jól elüt a hó színétől :) De mint kiderült a kukás kezeslábas alá is be lehet öltözni elég jól :) És nyilván ezek kipróbált szettek voltak, a Mile High Stadiumban sem gyakran játszanak plusz fokok mellett télen… (Denver a Sziklás-hegység előterében fekszik, átlag 1600 méter magasan – innen jön a mérföld magasan fekvő stadion neve is – nincs nagyon-nagyon hideg, mégsem Szibéria, de masszív telük van. Ugyanakkor évi 3200 órát süt a nap, Denver az egyik legnapsütésesebb nagyváros az egész Államokban.)

Super Bowl XLVIII

Élesednek a fények

Természetesen itt a stadionnál is
meg lehetett tekinteni a Vince Lombardy Trophy-t

Bent középen az üveg-izében

Jobbra tőle egy Seahawks-szurkoló a 12-es számmal. Az amerikai futballban egyszerre 11 játékos van pályán, a Seahawks-drukkerek viszont az egész liga leghangosabb bagázsaként vannak számon tartva, ami hazai pályán nagyot nyom a latban, ezért „megkapták” a 12-es mezszámot – ők mindig ott vannak, tizenkettedikként a pályán. Egyébként hivatalos Guiness-rekordot is döntöttek novemberben, amikor otthon 137,6 decibellel utálták éppen a New Orleans Saints-et. Ez körülbelül olyan, mint amikor egy reptéren a szomszédos utashídnál parkol le éppen egy sugárhajtóműves repülő. Egy darabig bírja az ember, aztán úgy dönt, jobb, ha befogja a füleit, amíg leállítják a motorokat. Képzeljétek, milyen egyszerű lehet futballpályán így a játékra koncentrálni…

A stadionhoz jó három órával a meccs előtt már odaértünk, majd' egy óra volt bejutni (de közben azért a várakozás hangulata átragadt ránk is), megnéztünk mindent, ami megnézhető volt, túléltük a fan shopot, ami inkább heringkonzervre emlékeztetett, ahol az emberek lemmingekre jellemző halált megvető bátorsággal (és agyatlansággal) vetették magukat a raktárból érkező legnépszerűbb cuccokra… Aztán úgy voltunk vele, hogy lassan meg kellene keresni helyünket, meg szerezni valami kaját, ha már egyszer behozni semmi ehető vagy iható dolgot nem lehetett. Meg is találtuk a placcot a kakasülőn és némileg meglepődve tapasztaltuk, hogy valóban, gondoltak a hidegre a szervezők, mert minden széken egy vastag ülőpárna, az arra csatolt kis táskában pedig sapka, sál, kesztyű, nyakmelegítő és még kézmelegítő párnácskák is voltak, nem is beszélve a szőlőzsírról, amit csak azóta tudok igazán értékelni, amióta rendszeresen meg kell küzdenem a brutálszáraz és hideg levegővel munka közben. Szóval tényleg igyekezetek felkészülni a mínusz húsz fokra is, a lent kiosztogatott  narancssárga, Broncos-os törölközőkkel meg már instant aprótakarónk is volt, úgyhogy tán csak nem fogunk odafagyni a lelátóra az éccakában. Egyébként tényleg nem sikerült, mert estére egészen kellemes idő lett, a sídzseki ugyan nem ártott, de nem kellett mennünk például lépcsőzni (leszaladni a legalsó karéj aljáig és vissza), ami korábbi MetLife Stadium-beli meccsünkön életmentőnek bizonyult a félidőben.

Látkép

Zöld-kék – érkezik a Seahawks,
digitális sólyomsikítás közepette

Narancs-kék – érkezik a Broncos… Bagoly meg éppen azt mondja,
hogy az előző bevonulást csak egy élő „vadparipával” lehet überelni

És lám, ott vágtat a sor elején, fehéren :)

Kezdődik, kezdődik!!! – Na jó, csak a himnusz, de mindjárt foci is lesz.

The Seagulls – a Seahawks cheerleaderei
(gull=sirály)

A túlsó félen meg Broncosék

Biztos segít koncentrálni meccs előtt, ha öt kamera bámul rád
és közben három mikrofont dugnak az orrodba

De, itt minden a (fizető) közönségről szól, a profi játékosoknak ezzel is kell tudni élni, hogy meccs előtt-közben-után, állandóan filmeznek, kérdeznek, fotóznak és így tovább. E tekintetben az európai és a nemzetközi ligákban kicsit visszafogottabbak a közvetítők, kevésbé engedik őket közel a sportolókhoz a játék előtt és közben.

Tűzijátéknyomok

Igen, merthogy abból se kis mennyiséget szedtek össze a tetőre, jutott a meccs elejére, a half-time show-ra meg az ünneplésre… de az átrepülősdit sem hagyták ki, igaz most a vadászgépek helyett 5-6 (sajnos nem tudom, milyen) helikopter zúgott át a stadion felett.

Mindent a show-ért – ha valaki tudja, milyen gépek,
ne habozzon megosztani velem!

Éremfeldobás maximális médiaérdeklődés mellett

Végre!

Itt még volt reménye a Broncosnak, legalábbis úgy tűnt.

22-0 volt félidőben – erre sem sokan fogadtak előzetesen

Colours of the halftime show

A képen a sok kis "lámpácska" a lelátón a kis csomagban található sapkáknak volt köszönhető - pár perccel a félidő előtt, amíg állt a játék, instruáltak bennünket, hogy akkor most szedjük elő, tegyük a fejünkre, majd egy-két perc múlva ki lehet venni belőlük a kis műanyag lapkát, ami után működnek majd az elemek és felvillannak a sapka kis ledjei. Amint a képeken és a felvételen is látszik, a nézők nagy része nem tiltakozott az ellen, hogy a show díszlete legyen egy időre :) A halftime show-nak egyébként valószínűleg nagy szerepe van abban, hogy olyanok is megnézik a Super Bowl-t, akik egyébként nem futballrajongók – tavalyelőtt Madonna, tavaly Beyoncé ilyen szempontból remek választás volt, ha csak célközönség kiterjesztését nézzük. Mondjuk Bruno Mars választása már egy másik generációt jelöl ki (talán ezért is keverték még bele a Red Hot Chili Peppers-t), de tény, hogy a srác jól tud élőben is énekelni, nem úgy, mint például a Black Eyed Peas, akiknek nagyon fülbemászó nótáik vannak, de az élő show-ikban nekem roppan hamisnak hangzanak… És sajnos ezzel nagyjából el is ment a dolog élvezhető része, miután a második félidő elején a kickoffból sikerült touchdownt szerezni a Seahwaksnak, így ugyan kezdhetett a Broncos, de 29-0-ról. Bááá.

Ezen a ponton meg már csak sajnáltam a Broncos-szurkolókat

És kicsit örültem, hogy én igazából nem vagyok Broncos-fan és nem érint annyira mélyen a dolog. Mondjuk a Giants idei szezonja után hozzá vagyok szokva a mélyrepüléshez (khm-khm), de magasról még pocsékabb nagyot esni. Meccsösszefoglalót szándékosan nem írtam ebben a bejegyzésben, elegen megtették előttem, akit érdekel, az itt olvashat egyet, itt meg megnézhet egyet, meg még amennyit csak talál a Google segítségével... A Broncos-szurkolók a harmadik negyed közepe táján elkezdtek szivárogni hazafelé; a negyed negyedben pedig már kifejezetten üres részei is akadtak a stadionnak. Azt hiszem, ez fejezte ki leginkább a hangulatot. Az utolsó 7-8 percet senki sem hiányolta volna, de a játékosok becsületére legyen mondva, nagyobbrészt lejátszották és igyekeztek komolyan venni.

43-8

És ezzel a Seahawks megszerezte első Super Bowl-győzelmét

Zöld-kék konfetti

Díjátadás egy hatalmas (és némileg stilizált) focilabdában

Ott csillog középen a trófea

Megtapsoltuk a Seahawks-ot – ők végülis mindent megtettek a trófeáért; aztán összeszedegettük a cuccainkat és igen, kicsit csalódottan elindultunk hazafelé. Persze, az élmény remek volt, meg hát mégis Super Bowl, de az egyik (ha nem „A”) legpocsékabb meccset láttam, amióta rendszeresen nézek amerikai futballt… Persze ez benne van szinte minden csapatsportban, sosem tudod, hogy a meccs, amit meg fogsz nézni, az jó lesz-e, nyerni fog-e a csapatod, vagy esetleg nem; látsz-e különleges teljesítményt, remek megoldásokat, de ezért is nézed meg, mert bármi lehet. Ahogy az olimpián állati nagy szerencsénk volt azzal, hogy pont az Magyarország-Izland kézimeccsre tudtunk jegyet szerezni, amikor még nem is tudtok, hogy pont ott azon a meccsen ők fognak játszani és hogy mekkora meccs lesz – na hát így nem lehet mindig szerencséje az embernek. Maybe next time.

Utóirat 1

Hazafelé a szervezők megörvendeztettek bennünket még az egyik legbénább tömegkezeléssel és irányítással, amit valaha láttam – tudom, hogy nem egyszerű feladat, amikor kb. hatvanezer ember akar EGYSZERRE hazamenni egy fejállomásról, ahol két-két vágány van összesen; de nem számítottunk arra, hogy össze-vissza terelik a népeket, mint a marhákat a karámok között és hol ezt mondják, hol azt és 15 perc sorbanállás után kiküldenek egy kisebb csoportot oldalra, hogy ott a nagydarab fickónál álljatok sorba tovább, majd ő beenged benneteket, az meg nem akar és kérdezi, hogy ki küldött, egyébként meg álljunk vissza a sor végére… Szóval elég káoszos volt a helyzet, mi meg egyre álmosabbak és fáradtabbak voltunk (európai idő szerint reggel öt és hat között ki ne lett volna az?); de valahogy sikerült felkeveredni a vonatra, utána nem lekésni a másikat és előbb-utóbb alvásközelbe kerülni. Persze csak miután lehámoztuk magunkról a 3-4 réteg ruházatot, a duplazoknit és a teljes síaláöltözetet. Komolyan vettük, hogy február, New York, hideg lehet. Az időjárás meg másnap reggelre megmutatta, hogy még havazhat is, nem is keveset...

Utóirat 2 – erre ébredtünk.

És felmerült bennünk, hogy talán nem lesz zökkenőmentes az aznapra szervezett továbbutazás. De hát megvolt a jegyünk, úgyhogy 15:35, JFK-LAS, ha a hó is úgy akarja. Stay tuned :)