Tegyük fel, hogy 15:45-kor van találkozód valakivel. Nem repülőt/vonatot/buszt kell elérni, mert ebben az esetben azért szoktak az emberek igyekezni, hanem csak egyszerűen meg van beszélve egy időpont, baráti kávézásra vagy esetleg ez egy kirándulás találkozójának időpontja.
Otthon, mindenki, aki 15:45 és 15:52 között érkezik, pontos. Én, aki 15:40-kor ott vagyok, na én vagyok az aggódós ideggombóc. Ha Mayával megyek, természetesen 15:30-ra odaérünk, ettől Maya jogosan morcos. Pedig nem direkt csinálom, csak így sikerül. Ha Bagollyal megyek, akkor én ott vagyok 15:45-re, ő tíz perccel később, de már túl vagyunk egy „- Hol is van a hajszárító? - A helyén, mint mindig.”, illetve egy „Már megint az utolsó fél percben kell borotválkozni?” leckén. Hozzá kell tennem, ha vonatra sietünk, akkor Bagoly időszámítása szerint a vonatajtó becsukódása előtti 10 másodpercben optimális odaérni, ha az én időszámításom szerint megyünk, akkor 15 percet ácsorgunk a peronon. Előbbitől én kapok idegrohamot, utóbbitól Bagolyt üti meg a guta - mindkét eset remek gyakorlóterep egymás iránti toleranciaképességünk számára. Ha családommal megyek és a fentiek mind (+X számú családtag) benne vannak… fogalmam sincs, hogy mikor érünk oda :) Szóval, mint mindenhol, itt is minden relatív. Különösen igaz ez a különböző országokra.
A 15:45 tapasztalataim szerint Németországban 15:45, se több, se kevesebb. Késni nem illik egyik félnek sem. Svájcban viszont, aki 15:45-re ér oda, már elkésett. Ez saját személyes tapasztalatom, ha mindenki ott van svájci időszámítás szerint 15:45-kor (a szomszédos országokban ekkor még 15:37 van), akkor elkezdik, akármiről is legyen szó. Lehet, hogy ezért ilyen baromi pontosak. A franciáknál, észak-olaszoknál ez a 15:45 viszonylagos, egészen 16:00-ig tart. No worries. Ha délebbre megyünk, akkor már Katalóniában plusz egy órát jelent a dolog, helyi források szerint 15:45-ben eleve nem egyeznek meg, hanem „4 körül” van találkozó, amiről valaki még mindig nem késett el, ha fél hatkor felhívják, és ő büszkén jelenti, hogy „már úton vagyok”. A külvárosból, még háromnegyed óra. Valószínűleg Andalúziában nem is egyeznek meg időpontban, csak annyiban, hogy szieszta után. Görögország ugye egy órával az Európa nagy része előtt jár, így talán külföldön odaérnek a találkozókra, ha hazai időpontok alapján tájékozódnak, de nem az az aggódós népség. Anglia meg éppen hogy egy órával mindenki mögött van, így ráérősek, de inkább előbb indulnak, minthogy elkéssenek, különösen, ha ötórai teáról van szó.
Ugye, hogy nem egyszerű? :)
Ugyanez még érdekesebb kérdés, ha egy gép elindulásáról beszélünk. Madridban mindig van valami gebasz (nem stimmel az utas- vagy a csomagszám, ilyenkor meg kell találni, hogy miből van több és miért), így szinte sosem lehet időben elindulni, pedig nagyon igyekszik a földi személyzet. Barcelonában kevesebbszer van gond, de azért a mañana-feelingért nem mennek a szomszédba. Az olaszok sem sokkal szervezettebbek, volt már rá péda, hogy fél órát kellett várni az utasokat a terminálhoz szállító buszokra… Az egyébként negyven percre szánt fordulóból. A németek viszont mindig pörögnek, az osztrákokkal sincs gond, zack, zack, zack, minden kész van, bár vicces, hogy a takarító személyzet mindkét helyen török-indiai/pakisztáni vegyesen. Moszkvában nagyon pontosak szoktak lenni, igyekeznek mindenben – de sokszor a teljes takarító brigád csak oroszul beszél. Én meg csak annyit tudok, amit anyukám gyorstalpaló „5 perc orosz túléléshez” kurzusa során felírtam, de meglepő módon ezért is nagyon hálásak szoktak lenni, egy zdraszvitje-vel vagy szpassziba-val le lehet őket venni a lábukról :) A nagy reptereken (pl. Párizs és London) szinte mindig sorba kell állni fel- és leszálláshoz rövidebb-hosszabb ideig, hiszen kb. két percenként szállnak fel és landolnak a gépek – ilyenkor szokás összeszedni a nagyobb késéseket – viszont a ground personnel abszolút profi. Gyorsak, hatékonyak, igazi nagyüzem van. A franciák persze nem beszélnek más nyelvet, de szerencsémre – és kitartásomért cserébe, hogy csakazértis megtanulom – ez egyre kevésbé jelent gondot.
Az angolokkal jót lehet poénkodni, főleg az időjáráson. Utóbbi a viszont a skandinávoknál a legkiszámíthatóbb, az esetek 80%-ában esik az eső és 10 fok van. Télen-nyáron. Koszovóba és Skopjébe menet rengeteg baba és gyerek van (20-30/járat), ilyenkor az ember már előre felkészül a potenciális esetekre: tej/tápszermelegítés fém jégkancsóban forróvízzel, nedves törlőkendő pelenkabalesetekhez és kétórás üvöltés tolerálása (csemete repüléstől való félelme esetén). Ha pedig délre nézünk, a tengerparti nyaralóhelyekre menő járatokra, ezeknek van egy nagyon jellegzetes „holiday”-hangulatuk: szalmakalap, hawaii-nadrág, tangapapucs és elképesztő mennyiségű sör fogyasztása. Mallorca, Nizza, Malaga, Róma, Athén, ezek mind ilyen holiday-szagú járatok. Motyó alig, a cuccok csak csúszkálnak a fejfeletti csomagtartókban. Ilyen szempontból viszont igazi csemegének számítanak a téli moszkvai járatok, ahol a bundákat kell begyömöszölni az egyébként sem kevés kézipoggyász mellé. Nem is tudom, mi lehet a fapados járatokon, ahol az utasok nagy része a poggyász árán spórol, emiatt szinte mindenki a maximális méretű kézipoggyásszal utazik… Időről időre azért van ideje a dolgozó embernek kinézni is az ablakon és mivel egyelőre Európán belül mászkálok, mindig van valami ismerős. Jól esik felismerni a Rajna-vízesést, a Mont Blanc-t, a dalmát szigeteket, Athént felülről, az Eiffel-tornyot, a barcelonai plázst, Monaco kaszinóit, lenézni a színes, vidám skandináv házakra, a spanyol Mezetára, a fehérorosz, végtelen síkságra, a mindenféle tengereken himbálózó hajókra; és ha kénytelenek vagyunk körözni London felett (leszállási engedélyre várva), akkor remekül lehet látni a Hyde Parkot, a Buckingham Palace-t, a London Eye-t, a Towert, a Wembley ívét és double-decker-eket jelző piros pöttyöket…
Honnan is indultam? Ja, 15:45 és hogy minden relatív. A fentiekből is látszik, hogy bárhova megyek, minden egy kicsit más. Minden útnak megvannak a maga sajátosságai, mások az utasok, mások a szokások, mások a megállók, a takarítószemélyzet és a ground handling – nem is beszélve a nightstop-okról, amikor az ember tényleg egy kicsit belekóstolhat a helyi hangulatba. Szóval elég változatos a munkakörnyezet, még akkor is, ha minden járaton ugyanazt a kérdést teszi fel az ember 80-100-szor: Coffee or tea? Kaffee oder Tee? (esetleg Café oú thé?)
:)
