Fløyen

A zárt helyszínek és bemutatók hétvégéje után tegnap ismét visszatértünk a túrázáshoz, elsőként a Fløyen környékén. A Fløyenre első körben egy remek kis siklóval lehet felmenni 320 m magasra (http://en.wikipedia.org/wiki/Fløibanen),

a végállomásnál ezt lehet látni a kilátóteraszról,


aztán innen tutibbnál tutibb hepehupás turistaútvonalak indulnak szerteszét. Útközben rengeteg vízeséssel és kőgátakkal felduzzasztott tóval lehet találkozni - utóbbiak adják részben a bergeni ivóvízbázist.


Nagyjából minden második tónál akad mentőöv is, a norvégok semmit nem bíznak a véletlenre.


Rövid séta után leltünk egy kilátószerű kiszögellést a Sandviksfløyen oldalában, ahonnan Bergen belvárosát szinte teljesen be lehetett látni, valahogy így.


A külvárosi részekben már egészen speciális házak vannak, ez volt a kedvencem - hála a zoomnak. A tulajdonosok valószínűleg bíznak abban, hogy az elkövetkezendő 100 évben nem nő a cunamik gyakorisága.


A fjordtól beljebb és feljebb mászva találtunk további szép tavakat (itt már szinte minden második bokorban van egy),


aztán a gerinc felé tartva át lehetett látni a külső szigetív felett, ahol is kisütött a nap a tengerre.


A Kvitebjørnen csúcsáról (második úticélunk 527 méteren) már egész szépen be lehetett látni a vidéket észak felé is, hegyek-völgyek hosszú sorban egymás után. A völgyek alján gondolom fjordok is vannak, de azokba nem láttunk bele. Ide tartva találtuk meg egyébként a kedvenc tavam, az egész nincs tíz méter hosszú és öt méter széles, a fele be van nőve mindenféle zöld susnyával, de azért ott figyel a mentőöv, biztos ami biztos :)


Találtunk egy rendhagyó útjelző táblát is (általában csak 3-4 célpont szokott lenni az ilyeneken), jó érzéssel kiválasztottuk a legközelebbit és arra haladtunk tovább. Ajánlom a kedves olvasó figyelmébe a "Nordpolen" úticélt is. Ki a bánat megy innen arra?


Olyan este fél kilenc felé már felettünk is kiderült, elkezdett sütni a nap, így egy ideig megszabadulhattunk a dzsekiktől. Ezzel párhuzamosan elértük aznapi legmagasabb és utolsó úticélunkat, a Rundemanent, elfogyasztottuk - a csúcscsoki helyett - a csúcsbanánt. Itt megjegyezném, hogy csalóka az a térkép, amely azt mutatja, hogy a gerincen sétálsz végig, de még az is, ami a szintvonal mentén viszi az utat, galád módon folyamatosan fel-le huplis az összes túraösvény, az ember nem győz fel- meg lekászálódni a sok kis sziklafalon. Na, nekünk ilyen térképünk volt, ránézésre laza galopp az egész, de meggyőződésem, hogy egyszer egy óriás mérgében gyűrte össze így ezt a terepet, azelőtt ez kétszer ekkora volt, na és a térképek ezt a kisimított verziót használják alapul.

A másik, amin nem tudok túljutni, az pedig a ferde mocsár jelensége. Majom ügynök figyelmeztetett bennünket, hogy ilyen itt tömegesen előfordul, de amíg az ember nem látja saját szemével, nehéz elhinni. Minden kisebb mélyedésben összegyűlik egy pocsolya, ebből pedig minden irány terjed a láp, alattomosan, mert be van nőve mohával, de ha rálépsz, a bokáig süppedsz a kristálytiszta, de hideg vízben és ha nem ugrasz egyet gyorsan, akkor még lejjebb is. Még szebb, amikor már kicsit ki van taposva az ösvény, ekkor ugyanis a vaskos fekete sár is beszáll a buliba és belefolyik a bakancsodba. Éljen :) Ezt egészen 45 °-os hegyoldalig elő tudja adni bármely növényzettel borított norvég vidék, így gyakorlatilag a kopár sziklafelszínt kivéve állandóan azt kell kémlelni, hogy nehogy begyalogoljon az ember egy ilyen kis térdig érő lápikába, mert bizony pocsék belülről vizes (és sáros) bakancsban sétálni (tapasztalat).


Lefelé menet még ráleltünk a Fløibanen élő makettjére, mely a Fløibanen felső végén a fogadóépület tetején száguldozik szinkronban az eredetijével.


Ezzel kívánok jó éjszakát kedves olvasóinknak, holnap a 643 m-es Ulriken és környéke következik.