A Párizsban töltött hétvége után a következő hétvégét a kölcsönösen torzítatlan bázisokkal töltöttem, méghozzá 6 dimenzióban. Erről nem született bejegyzés. Ha valaki mégis hiányolja, az forduljon kezelőorvosához, gyógyszerészéhez. Ez a bejegyzés a rákövetkező, Londonban eltöltött hétvégémről szól, a kötelező köröket már letudta Zsebibaba ügynök, így a merre jártam dolgokat letudom annyival, hogy arra jártam, amerre ő. Inkább az ottlétem alatt szerzett benyomásokról írok egy keveset. Vagy sokat. Majd kiderül.
Londonba olyan prekoncepcióval utaztam ki, miszerint az angol emberkék beszélnek értelmes nyelven, udvariasak, mindazonáltal az egész ország valahogy furcsa, rengeteg dolgot kicsit másképp csinálnak, ami lehet ugyanolyan jó, mint az úgymond európai megoldás, ám valahogy mégis más, illetőleg azt tudtam még róluk, hogy a kajáik kritikán aluliak. Ezen előítélek tulajdonképpen maradéktalanul be is igazolódtak.
Node, haladjunk csak szépen sorjában. Az talán nem okoz eget rengető meglepetést a nyájas olvasónak, hogy Angliában bizony angolul beszélnek, ami értelmes nyelv, mivel én is beszélem. Minden ki van írva angolul, ami egy nagyon jó élmény volt, mikor megérkeztem, összehasonlítva Párizzsal, ahol ugye semmit nem értettem. Az udvariasság is rendben van, végig végtelenül udvarias emberekkel találkoztam, valahogy nekem az angol és az úriember, illetőleg úrhölgy összetartozó szavak, örvendetes, hogy lehetséges egyszerre udvariasnak és mégis határozottnak lenni, és ez általában el is éri a megfelelő hatást. A google kezdőlap stílusú skóciás pólómat meg kétszer külön meg is dicsérték, egyik alkalommal az „awesome”, azaz „tök jó” kifejezést használva.
Az ország furcsa. Eleve hallottam már olyant, hogy van Nagy Britannia és van Európa, és az két külön dolog. Mindjárt úgy kezdődik, hogy ők nem részei a schengeni övezetnek, így van határellenőrzés. Persze nem viszik túlzásba, befelé egy végtelenül unott pofájú határőr hölgynek odaadtam a személyimet, az rátette valami fehértetejű készülékre, meghúzogatta rajta kétszer, majd visszaadta, és mehettem a dolgomra. EU állampolgárként persze jogomban áll bemenni az országba, ott lenni annyit, amennyi csak jól esik, illetőleg ugye mindent megtehetek, amit a brit állampolgárok, még akár munkát is vállalhatok. Kifelé tulajdonképpen nem is nagyon volt határellenőrzés, azaz nem volt nyilvánvaló, hogy ha volt, akkor az mikor volt, nyilván nem attól félnek, hogy elszöknek a derék brit vagy más állampolgárok. Gondolom, az lehet a schengeni övezetből kimaradásuk mögött, hogy ők maguk szeretnék eldönteni, hogy kit engednek be és kit nem. Különállásuk további jele, hogy nem eurót használnak, hanem fontot.
A repülőtérről kijőve rögtön találkoztam a legszembeötlőbb különbséggel, mégpedig azzal, hogy baloldali közlekedés van. Tehát például a buszoknak a baloldalán van az ajtó, és balra kell leszállni. Meg a körforgalomba balra hajtanak be és pont az ellenkező irányba köröznek, mint a normális országokban. Külön problémát okoz, hogy nem a megszokott irányokba kell nézni a gyalogosoknak az úton való átkeléskor. Ezek a derék britek ugyanis balra kanyarodnak kis ívben és jobbra nagy ívben. Szóval tökre nem arról jönnek az autók, ahonnan az ember számítana rá. Kis segítség, hogy az utakra sok helyen rá van írva, hogy merre nézzen az ember. Persze legtöbbször oda-vissza tekeri az ember a fejét és aztán ha sehonnan nem jön semmi, akkor átmegy. Érdekességként megjegyezném, hogy a gödöllői HÉV még mindig baloldali közlekedésű, úgy maradt, hiszen régen mindenhol (= a világon mindenhol) a bal oldalon közlekedtek, nálunk is csak 1941-ben tértünk át a jobboldali közlekedésre. Fontos még megjegyezni, hogy mindenféle hülye mértékegységeik vannak, amik ráadásul nem is decimálisak. Igazán örvendetes, hogy ez a kétféle mértékrendszer létezik, a NASA és az Európai Űrügynökség (EASA) közös munkájának gyümölcseként a Mars Climate Orbiter 1998-ban lezuhant a Marsra anélkül, hogy bármi érdemlegeset tett volna, mivel a NASA yardban az EASA meg méterben számolt. Ezzel kidobtak az ablakon 327 millió dollárt, bravó. Azóta mindenki méterben számol az űrben. Mindazonáltal az angolok mintha kezdenének hozzászoktatódni a metrikus mértékegységekhez. Az autós sáv szélességét jelző közlekedési táblán a lábban megadott érték mellett feltüntették méterben is az értéket. A Leicester parkban pedig találtunk egy ilyen szokásos melyik város milyen messze van az adott irányban installációt. Itt Zsebiba ügynök megkérdezte, hogy jó jó, St. Kitts és Nevis 7xxx km-re van, kb. stimmel, de mi a fene lehet az a 4xxx méter. No, az nem méter, hanem mérföld, csak az ellenség megtévesztése céljából „m” jelöléssel rövidítik. Itt jegyeztem meg, hogy ha a franciák használnának más mértékegységrendszert, mint a világ normális része, akkor tuti, hogy sehol nem lenne kiírva metrikus egységekben. További különbség az, hogy az időzónájuk sem egyezik meg a kontinens nagy részén érvényben lévő télen UTC+1-es időzónával, annak ellenére, hogy pl. London és Párizs ugyanazon a hosszúsági körön fekszenek, és nehezen tudom elképzelni, hogy az úgyszintén az UTC+1-es zónában fekvő Spanyolországnak ne lenne nyugatabbra, mint Anglia. (Itt most megint egy kis matekozás, akit nem érdekel, ugorjon: nem nyilvánvaló, hogy mit jelent az, hogy egy ország nyugatabbra van, mint egy másik. Akkor egyértelmű, ha egy ország minden pontja nyugatabbra van, mint a másik ország bármely pontja - ez a helyzet mondjuk Magyarország és Anglia esetében. Nem ennyire egyértelmű, de mégis egyszerű az eset, ha az egyik ország legnyugatibb pontja nyugatabbra van, mint a másik ország legnyugatibb pontja, illetőleg ugyanez elmondható a legkeletibb pontokról – tán ez a helyzet Spanyolország és Anglia esetén. Ha ezek sem teljesülnek, akkor is értelmezhetjük a nyugatibb relációt két ország között úgy, hogy a területükön integráljuk azt a függvényt, ami minden ponthoz a hosszúsági koordinátájának számértékét rendeli hozzá, majd a kapott eredményt leosztjuk az ország területével. Ez kevésbé matematikus módon úgy hangozhat, hogy kiszámoljuk, hogy átlagosan melyik hosszúsági körön fekszik az ország. Ezzel a definícióval már a térképre nézve is nyilvánvaló, hogy Anglia nyugatabbra van, mint Franciaország. És még nyugatabbra van Spanyolország. Nyilván ez a definíció ragadja meg a leginkább azt a kérdést, hogy melyik időzónába kellene tartoznia egy-egy országnak, így különösen érthetetlen a britek különcködése.)
A bejutásom most nem sikerült túl izgalmasra. A london-lutoni repülőtér már tényleg a halál f…, szóval még messzebb van. Londonban 9 zóna van, a párizsihoz teljesen hasonló felépítésben, de a reptér még a 9. zónán is túl van. Majdnem Skóciában. Nevezhetnék akár glasgow-lutoni reptérnek is. Onnan vonat visz be St. Pancras állomásra. Ez egy bazi nagy állomás, de a biztonság kedvéért még két ugyanekkorát (Kings Cross a 9 és ¾ -edik vágánnyal, ami valami érthetetlen ok miatt a 8. és a 9. vágány között található, valamint Euston station) mellé telepítettek valamiért, így aztán, ha valaki át akar szállni, gyalogolhat kilométereket úgy, hogy folyamatosan vasútállomáson van. Hogy minél egyszerűbb legyen tájékozódni, az állomás alatt 6 metróvonal keresztezi egymást. Zsebibaba ügynöknek némi problémát is okozott ez a sok lehetőség, ugyanis tudni kell, hogy South Kensington (ide tartottam alvás céljából) és St. Pancras metróállomások között két különböző metró is jár, a Picadilly, amelyik egyenest megy, illetve a Circle vonal, amelyik nevéhez hűen egy félkört ír le, míg a két említett állomást összeköti. Ebből következően utóbbi vonalszakasz meglehetősen hosszú, kb. másfélszer annyi megálló van rajta (9 vs 15), ezen túlmenően még felújítások is vannak rajta, úgyhogy marha lassan megy. Zsebibaba ügynök valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis ez utóbbi vonalat választotta. Annál inkább furcsa ez, mert ők is a Picadillyt használva jutottak el egy héttel korábban South Kensingtonba, illetőleg hazamenetelemkor kiderült, hogy még arra is nagyon jól emlékezett, hogy a St. Pancrastól számított első megállónál más irányba lehet leszállni, mint a többi állomáson. Arra a kérdésre, hogy akkor, ha ennyire emlékezett, akkor mégis mi vezette arra, hogy a másik - vicinális - vonalat használja, nem tudott kielégítő magyarázatot adni. Félek, hogy csak elhülyítik a sok zöldséggel, amit a fejükbe tömnek.
Ági szobájában elképesztő oroszlánszag fogadott. Na jó, nem ő maga ilyen büdös, hanem arról van szó, hogy nem lehetett kinyitni a szoba ablakát. Valami biztonsági okokból lehetetlenné tették fizikailag, és még a fizikai akadályt is tilos volt megszüntetni. A szobában volt egy mosdó, ami a megszokott angol mosdó, azaz van külön a baloldalon egy melegvízcsap, illetőleg egy hidegvízcsap a jobboldalon. Hogy ennek mi értelme, azt nem tudom, de hogy értelmetlen, az biztos. Ráadásul egy matrica jelezte, hogy inkább ne használjuk fogyasztásra a vizet. Ági szerint a csövekből kiold valami fémet, és ezért nem lehet meginni – nagy észkombájn lehetett, aki ezt megtervezte. A konyhai csapot lehetett ivásra használni, állítólag ott ki vannak cserélve a csövek. Megjegyzem, egy kb. 50 éves épületről van szó, én Magyarországon még nem voltam olyan helyen, ahol ne lehetett volna meginni a csapvizet. Megint felmerült bennem, hogy vajon tényleg Nyugat-Európában járok-e. Persze a válasz az, hogy nem, Nagy Britanniában. Szerencsére a fürdőben már nem volt külön a meleg- és hidegvízcsap, pedig az igazán vicces lett volna. Itt a villanykapcsolót nem volt triviális megtalálni, szerencsére az éppen ott sertepertélő takarítónéni a segítségemre sietett, egy madzag lógott a plafonról az ajtófélfa mellett, az működtette a lámpát. Ezzel az űrkorszakba illő megoldással sem gyakran találkozom Magyarországon. További idegesítő érdekesség volt, hogy a WC-ben a lehúzó kar, amit el kellett fordítani, a baloldalon volt, eddig csak jobboldali vagy középső (nyomógombos) megoldással találkoztam. A WC ajtó bezárója is pont fordítva működött, mint azt az ember gondolná, a logikussal ellentétes irányba kellett forgatni. Derék angoljaink a fali konnektorokat is más alakúra tervezték, hogy a normális dugasz bele ne menjen, ez a biztonság kedvéért különbözik az amerikaitól is (azóta megtudtam, hogy Svájcban meg egy negyedik fajta dugasz van, örvendetes, náluk sem euró van, lehet, hogy ez összefügg – tényleg, Amerikában sem euró van).
A kajákról: amit kaja területén tapasztaltam, az minden várakozásomat alulmúlta. Mintha direkt ehetetlen kajákat akarnának az emberre rásózni. Ági kapott mindenféle szendvicseket, persze hús csak mutatóba volt némelyikben, az is csirke, ami ugye Bagoly ügynök számára lényegében fogyaszthatatlan. Volt egy db virslis szendvics, azzal megpróbálkoztam, becsületemre legyen mondva, megettem, pedig ritka sz…, azaz ritka rossz volt. Valami bizonytalan állagú piros trutymót öntöttek a virsli köré, ami ecetes édes-savanyú volt. Adtak Áginak még az ellátmányban ecetes-sós csipszet. No, ez meg ugye a sós-savanyú, hát, ennek az elfogyasztása is egy életreszóló élmény volt. Igen, tényleg ecetízű a csipsz, tulajdonképpen fogyasztható, ha már 3 napja nem ettél semmit. Hétfőn az Imperial College étkezdéjében ettünk, mi mást ehettem volna, mint az angolok „nemzeti ételét”, fish and chips-et, azaz rántott halat és sült krumplit. Gondoltam, hogy ezt nem lehet elrontani, illetőleg megecetezni, de óvatlanul vettem tartármártást is, illetőleg valami olyant, ami nagyon úgy nézett ki, mint a tartármártás, meg a halhoz közel tárolták, így joggal feltételeztem, hogy tartármártás. No, aki ezek után azt gondolja, hogy ez volt agyonecetezve, az nem téved. Talán tényleg tartármártás volt, csak a végén beleburítottak még egy üveg ecetet. Valamiért betegesen vonzódnak az ecethez. Az összes többi alkalommal inkább valami McDonald’s vagy Pizza Hut kaját ettünk, illetőleg egyszer kipróbáltuk a Genuine German Sausage-ot, azaz eredeti német „kóbászt”. Emlékeztem, hogy Germániában a főváros Zoologischer Garten állomásának aljában a Thüringer Traum („kóbász”, mustár, sült krumpli, kóla) mekkora jó volt, csípett, mint a fene, mindazonáltal nagyon ízlett, hátha itt is valami hasonló jóban lesz részünk. Hát, egy kicsit angolosra sikerült, nem, nem volt ecetes, csak a csípősnek mondott „kóbászt” nyakonburították valami édeskés szósszal (állítólag ez lett volna a chiliszósz rajta). Azért fogyasztható volt tulajdonképpen, csak félnapi éhezés kellett hozzá. Valahol félelmetesnek tartom, hogy ezek az angolok akkora antitalentumok a kaják terén, hogy szintén antitalentum németek „kóbászát” eszem inkább náluk. És emellett még drágák is. Megintcsak meg kell emlékezzek Berlinről, ahol egy Vin Diesel hasonmás pincért is felvonultató étteremben kemény 3 €-ért lehetett pizzát enni, ami finom is volt, meg elég is. Pesten sem találni sokkal olcsóbban.
Érdekes volt hallgatni az angol bemondóembert a hajón a Temzén, ahogy némi öniróniával beszélt saját országáról. Nem volt benne semmi gőg, ahogy azt elemezte, hogy milyen jó kis vacsit tudna elkölteni este a csinos utaskísérő leányzóval az egyik partmenti étteremben, ehetnének például fish and chips-et. Megmaradt még az is, ahogy azt taglalta, hogy a főváros új büszkesége, a London Eye építése során melyik ország mit csinált a kerékből, és hogy az angolok az üvegkapszulák padjait tették hozzá a nagy műhöz. Itt kell megjegyeznem, hogy már-már patologikus eset lehetett az az ember, aki kitalálta, hogy egy óriáskerék kapszuláinak oldala üvegből legyen. Akárhogy is nézzük, nem normális dolog ez. Bagoly ügynökről köztudott, hogy egy furcsa betegségegyüttesben szenved, tériszonyos, illetőleg ezzel egyidőben betegesen vonzódik a magas helyekhez. A tériszony különösen akkor jön elő, amennyiben nem tűnik bizonyosnak az, hogy a magas helyről nem lehet túl gyorsan alacsonyabb helyre jutni. Az üveg nem az az anyag, ami valami hatalmas biztonságérzetet nyújt. Én betiltanám például, hogy padlóként használják. Egy szó mint száz, ezen óriáskerék kapszuláinak csak az alja volt nemüvegből, ami meglehetősen rossz érzéssel töltötte el a benne utazó Bagoly ügynököt, így a lefelé tekintgetés és üveghez tapadás helyett a megfontolva haladás, erős kapaszkodás, horizontbámulás és középre tartás taktikáját alkalmazva került ki a kelepcéből. Élve.
Külön bekezdésben kell megemlékeznem a londoni közlekedési társaság otromba erőfeszítéseiről, amellyel az ebben az országban is jelenlévő népesedési problémát próbálják orvosolni. Aki itt már tudja, hogy miről szól ez a bekezdés, az már vagy járt Londonban, vagy nagyon okos, vagy mindkettő, de legalábbis piszkos a fantáziája. Vannak a földalattinak olyan állomásai, amik kanyarban vannak. Ilyen mondjuk Pesten a Nagyvárad téri állomás, de itt sokkal durvább kanyarokban is vannak állomások. Mivel a metró kocsijai nem görbülnek, az ilyen állomásokon némelyik ajtónál meglepően nagy hézag látható a peron és az ajtó alja között, akár egy lábfejhossz szélességű is. Az is előfordul, hogy nem minden metrókocsi padlómagassága egyforma, így szükségszerűen előfordulnak vertikális eltérések a peron és a kocsipadló szintje között. Amikor ez fennáll, akkor erre figyelmeztet is egy hangosbemondó, ami kb 5 másodpercenként azt ismételgeti, hogy figyelj a hézagra. Ez angolul úgy hangzik, hogy „Mind the gap”. Egyes piszkos fantáziájú egyének ennek a felszólításnak egy egészen más értelmet tulajdonítanak, mégpedig azt, hogy „gondolj a nyílásra”. Brr. Botrány. Természetesen az én szűzies lelkem magától nem gondolna erre a parázna értelmezésre, egyáltalán, ezen felháborító, obszcén utalásra is csak akkor jöttünk rá, amikor legnagyobb megütközésünkre egy ajándékboltban egy olyan tangát láttunk, amin a földalatti logójában az „underground” felirat helyett ez a – még leírni is szörnyű ilyen kontextusban – „Mind the gap” felirat szerepelt félreérthetetlen utalásként. És még a briteket mondják prűdnek.
Londonban nem láttam arra utaló jelet, hogy nagyon félnének valamilyen terrortámadástól, pedig erre mindenféle nemzetközi akciókban történt részvételük és már megtörtént terrortámadások miatt sokkal inkább okuk lenne, mint a franciáknak. Alapvetően más az emberek megoszlása a rasszok között: csak elvétve lehet arabokat látni, az emberek legalább fele fehér, a maradék közül a legtöbb indiai kinézetű, és majdnem ilyen sok fekete is van. Az nem világos, hogy az indiaiak vajon angol állampolgárok-e (az angol cégnél (BrainJuicer), akiknek mostanában fejlesztünk, van indiai állampolgár és angol állampolgár is azok közül, akik indiainak néznek ki), mindenesetre fekete játékost tudnék sorolni jópárat még az angol válogatottból is, indiai kinézésűt viszont még az angol bajnokságból sem, nemhogy a válogatottból. Az igazat megvallva egyetlen indiai kinézésű focista sem ugrik be. Nem tudom, hogy mi lehet ennek az oka, mert ahogy azt fentebb írtam, rengeteg van belőlük Angliában. Talán genetikailag vagy kulturálisan kevésbé fogékonyak erre a sportra. Aki tud, írjon már indiai kinézetű focistát.
Hazafelé úton kicsit megcsúsztam időben, így St. Pancras állomáson aggódva néztem, hogy mikor jön a következő nekem jó vonat. A leggyorsabban az információs kisasszony megkérdezésével juthattam megfelelő tudáshoz. Ő a Luton végállomású vonatot javasolta. Tudni kell, hogy a repülőtérhez Luton Airport Parkway állomáson kell leszállni, onnan tízpercenként induló buszjárat visz ki mintegy 8 perc alatt a reptérre. Az információs kisasszony határozottan állította, hogy ez a Lutonba tartó vonat megáll Luton Airport Parkway állomáson is. Azt már befelé úton is megállapítottam, hogy a kifüggesztett menetrend nem feltétlen van összhangban a tényleges közlekedési renddel, legalábbis abban az értelemben, hogy nem feltétlenül ott áll meg a vonat, ahol a menetrend írja. Ez befelé nem töltött el különösebb aggodalommal, hiszen a St. Pancras állomáson nyilván minden vonat megáll. Kifelé ez már nem volt nyilvánvaló. A vonat, amit a kisasszony ajánlott, már 20 perces késésben volt (ezért értem el egyáltalán), de minden vonat, ami ki volt írva, eleve sok késéssel bírt. Ez nem sok jót vetített előre. Még egy futó pillantást vetettem a menetrendre, amelyben az állt, hogy menetrend szerint a vonat kb 45 perc alatt ér Luton Airport Parkwayhez, a kiírás szerint 19:03-kor kellett odaérnie St. Pancrasra, és így kb 19:50-re kellett volna Luton Airport Parkwayen kitennie. A gépem 20:30-kor indul, és 40 perccel előtte legkésőbb jelentkezni kell a csomaggal a checkinnél, ez erősen szopóág gyanús. Node, mást nem tehettem, felültem a vonatra, hátha nem veszik ezt annyira komolyan. Elindultunk, alig mentünk párszáz métert, és megálltunk a semmi közepén. Ez némi aggodalommal töltött el. Elzúgott szemben egy vonat, majd átmentünk a bal szélső vágányra. Ezek után rákapcsolt, elkezdett nagyon gyorsan menni. Sorban hagytuk el az állomásokat, és kezdett gyanús lenni a helyzet, hiszen a menetrendben azt láttam, hogy egy rakat helyen meg fogunk állni, illetőleg befelé jövet is így történt. Tovább erősítette a gyanúmat az, hogy emlékeztem, hogy befelé menet, amíg a vonatot vártam kinn a külső állomáson, egy nagysebességű vonat elzúgott, és nem állt meg. Ez a vonat, amin ültem nagyon zúzott. Simán megelőzött egy másik vonatot, ami a kettővel jobbra levő vágányon ment, szemmel láthatóan teljes sebességgel (végig 4 vágány volt egymás mellett). Csak mentünk, mint a meszes, nem álltunk meg sehol. Kezdtem eléggé rosszul érezni magam, ha ez nem áll meg Luton Airport Parkwayen, akkor itt elég komoly hoppá lesz. Annak végülis örültem, hogy nem tötymörgünk, Luton sem lehet olyan messze a reptértől, ha egyszer úgy hívják a repteret, ahogy. Majd hívok taxit. Viszont nincs nálam egy penny sem. Majd kártyával fizetek. Vagy veszek fel pénzt valahol. Mindenféle átfutott az agyamon. Közben azt láttam, hogy ha valahogy mégis megállunk Luton Airport Parkwayen, akkor nem lesz gond az idővel, mert nagyon jöttünk. Az első jó jel az volt, hogy Luton Airport Parkway előtt két faluval leálltunk, megvártunk egy szembevonatot, és átmentünk a kettővel jobbra található vágányra. Itt érezhetően lassabban mentünk, viszont továbbra sem álltunk meg a két falu egyikében sem. Örvendetes módon Luton Airport Parkway előtt lassítani kezdtünk, és meg is álltunk. Leszálltam, 19.30 volt. A busz még várt pár percet, így a reptérre nem sokkal 19.40 után érkeztem. Rohanás a checkinhez, ám a budapesti járathoz nem volt kiírva semmi, hogy melyik pultnál kéne jelentkezni. Odamentem a Wizzaires pulthoz, hogy most mi van, mennék Pestre, hova menjek. A checkines kisasszony azt mondta, hogy azt már lezárták. Még arra sem volt időm, hogy megijedjek - fostam eleget a vonaton, hogy megállunk-e egyáltalán – a szomszédos pulttól átszóltak, hogy de, nyitva van. Felvette a csomagom, átmentem a biztonsági ellenőrzésen, majd megtaláltam a beszállókaput, ahol meg várnom kellett egy jó negyedórát, mire elkezdték engedni az embereket. Mindig elég bonyolult ez a ki-be jutás.
Összegezve London kicsit jobban tetszett, mint Párizs, főleg, mert beszélnek értelmes nyelven. Itt mintha határozottan kevesebb koldus lett volna, a metrók sem voltak annyira retkesek. Inkább az a baj az itteni állapotokkal, hogy minden furcsán műxik, meg a kaja emberi fogyasztásra alkalmatlan. Azért Berlin még mindig veri mindkettőt, hiszen ott van Vin Diesel pizzériája illetőleg a Thüringer Traum „kóbász”.
A következő jelentést majd Zürichből adom, ha megfelelő érdeklődés lesz. Addig agyfacsarok (BrainJuicer), illetőleg kölcsönösen torzítatlan bázisokkal foglalkozom, méghozzá 6 dimenzióban, bizony.
Egy rövidke kis funikulárról van szó, kemény 41 szintkülönbséget küzd le, 100 másodperc alatt viszi fel a hallgatóságot az ETH főépületének terasza elé.
Az egész csapat felhőtlenül lelkesedik érte, a kocsik elején van egy kis nyitott tér, oda szoktunk beseregleni és még egy hét után is visító gyerekek módjára élvezzük a dolgot, már többször megfordult a fejünkben hogy fent maradunk rajta néhány körre. A fenti kijárata kifejezetten stílusos, nagy szívfájdalmunk, hogy este hét után már nem jár, így amikor későn végzünk, nem tudunk Polybahnnal hazamenni, pedig az összes iskolábajárós módszer közül, amit eddig tapasztaltam, ennek van a legnagyobb feelingje :)
