Keddszerdacsütörtökpéntek

Hogy szépen fejezzem ki a helyzetet: csúfosan el vagyok késve a posztokat illetően. Mentségemre legyen mondva, az elmúlt három napot Bagoly ügynök társaságában töltöttem, ami ipari mennyiségű szaladgálással és városnézéssel járt együtt, így estére csak arra volt energiánk, hogy ájultan felvánszorogjunk a hatodik emeletre aludni. De erről majd ő is firkál, nekem előbb kötelezettségeim vannak az előző poszt végén beígért dolgokkal kapcsolatban.

Kedden ugyanis a szokásos előadások és a business plan-eken dolgozó kis csapataink mellett egy igen neves úriember látogatott meg minket: Lord Nicholas Stern, a Világbank egyik volt vezető közgazdásza tartott egy nagyon remek lecture-t okulásunkra. Az ő nevéhez köthető a Stern-jelentés, melyek a brit kormány felkérésére készített a klímaváltozás várható gazdasági hatásairól. Maga az előadás igen emlékeztetett Jane Goodall beszédeire: nem kapsz konkrét adatokat vagy szenzációs történeteket, viszont az utolsó mondatok után még órákig jár az agyad az elhangzott szavakon, nem hagynak nyugodni. Egyfajta látásmódot közvetítenek ezek az előadók, kifejezetten érdemes egyszer-egyszer élőben meghallgatni őket.
Szerdán pedig Rothamstedben jártunk...

... ahol a világ legrégebbi mezőgazdasági kutatóintézetét látogattuk meg, természetesen személyes tiszteletünket téve a legrégebbi mezőgazdasági kísérlet előtt is, íme:

A kísérlet neve: The Park Grass Experiment, 1856 óta folyik, azt vizsgálják, hogy a különböző fűfélékből álló társulások hogy reagálnak a különböző természetes és műtrágyákra. A képen éppen az látszik, hogy az előtérben levő kvadrátban a talaj pH-ja nagyon alacsony az alkalmazott tápanyagkeverék miatt, három-négy faj tud megélni, azok sem túlzottan zöldes árnyalatúak. Na jó, ez nem így ránézésre, de ezt mondták a helyi okosbácsik. Egyébként a többi területen 28-30 faj is előfordul egy-egy téglalapban, így ez az alacsony pH tényleg nem lehet valami nagy buli a kevésbé tűrőképes fajoknak. Itt meg kell jegyezzem, hogy ezt a fűültetvényt biztos, hogy öntözik, vagy csak szimplán egy másik éghajlaton van mint London, ugyanis utóbbinak minden áldott parkjában csontszárazra és undok, szúrós sárgára van égve a fű, mintha nem is az eső hazájában hanem valami afrikai szavannán lennénk...

Csütörtökön a megújuló energiaforrások és az elektromos hálózatok problematikáját feszegettük egész nap, itt láttam életemben először olyat, hogy a ppt-re lehet firkálni is egy ilyen kis tollszerűséggel, nyilván megfelelő laptop vagy képernyő birtokában - ami érzékeli ezt a kis tollat.

Mindenesetre ez nagyon hasznos, egyrészt el lehet menteni az előadással együtt, másrészt megoldja a projektor-kikapcs, lámpa-fel, alvók-szemdörzsöl, táblára-firkál, lámpa-le, projektor-be témakört, ha hirtelen az ósdi palatáblás módszerre akar váltani az előadó. Maga az előadás témája egyébként azért érdekes, mert a jelen szabályozás szerint ha megújuló energiaforrásból áramot termelsz otthon (pl. van egy kis szélmotorod a háztetőn), akkor azt az áramszolgáltatónak meghatározott áron át kell venni. A túl sok, random termelt áram viszont igen nagy instabilitási tényezőt jelent, főleg a hálózat számára, a sokat változó terhelés csökkenti az élettartamát. Ezt jelenleg úgy oldják meg, hogy irdatlan lassan - évek alatt - adnak ki engedélyeket új szélmotorok vagy napelemek hálózatba kötésére, nem is beszélve a szélgenerátorokról (nagy szélforgók az autópálya mellett a Kisalföldön). Vannak azonban már mindenféle elképzelések ezek megoldására, kezdve a nagyfeszültségű európai hálózattól (szállítjuk az áramot országokon keresztül a kereslet-kínálat függvényében) az osztrákok wc-tartályos módszeréig (ha van szél és fölös áram, egy magasabban fekvő víztározóba szivattyúznak fel vizet, szél hiányában pedig leengedik a vízerőműbe). Mi egy harmadik módszert próbáltunk egy kétórás workshop keretében megvitatni: egy közepes méretű városka számára a Smart Grid hálózatok előnyeit és hátrányait kutattuk. Ezek lényege, hogy mindenki termel kisebb-nagyobb mennyiséget a napeleméből, ebből-abból, ez mind megy a hálózatba, a felhasznált áram pedig részben ebből, részben az áramszolgáltatótól származik, de az elsődleges a decentralizált, helyi hálózatok sokasága. Itt az áramszolgáltató alapvetően irányító pozíciót töltene be, ami számukra lényegesen kevesebb potenciállal jár, mint a jelenlegi , így nem nézik annyira jó szemmel az ilyen irányú kezdeményezéseket. Mivel ez egy nagyon új téma, rossz megoldás nincs - egyelőre - nagyon sokat vitatkoztunk egyáltalán a dolog megvalósíthatóságán is, nem csoda hogy csak a problémák felsorolását tudtuk felmutatni a második óra végén...

Pénteken egész nap az utolsó heti business plan competition csapatainak egyéni munkája volt a program, a nap végére egy profi szórólapot kellett felmutatnia minden csapatnak, rengeteg munkánk volt vele, még négy óra előtt két perccel is az utolsó simításokon dolgoztunk, így épphogy sikerült befejezni. Meg kell hagyni, hogy kemény volt a verseny, minden csapat fabrikált a szórólapjának valami kis designt is, rendesen össze volt rakva a mondanivalójuk, sőt, akadt akinek kinyomtatni is volt ideje (igazából nem szórólapról van szó, hanem flyerről, erről a kis háromrét hajtogatott információs papírról, amit rendszerint expókon, konferenciákon lehet felcsípni). A nagy rohanás után éppenhogy be tudtam passzírozni a programba a szokásos hyde-park-beli céltalan önmarcangolást (a.k.a. futás, a definícióért köszönet Annának), hogy aztán a St. Pancras pályaudvaron összeszedjem Bagoly ügynököt, aki ezúttal a brit kollégák tevékenységét veszi górcső alá. Ügynöki beszámolóját később olvashatják. Bagolyt azonban - mérhetetlen bosszúságára - a St. Pancras-ról való távozásunkat követően rögtön becibáltam a szomszédos pályaudvarra, ahol a célterületből először csak ennyit lehetett látni:

Aztán ezt:

Aztán jött ez:

Végül pedig, nagy nehezen elkaptam egy pillanatot, amikor senki nem tolta befelé... Jó éjszakát!

Imperial, Willis and Lloyd's

Ha az elmúlt napok alapján úgy tűnne, nyaralok, akkor meg kell nyugtatnom mindenkit, ez csak a hétvégék kiváltsága. Hétfőn reggel nyolckor puccba vágva villásreggeli, majd máris bevetettük magunkat a napi tízórás mókuskerék első menetébe.

Elsőként néhány szót szóltak az Imperial College történetéről, fény derült a rengeteg Viktória és Albert-szobor, street, hall és museum eredetére - az 1851-es világkiállítás kapcsán ők alapították az Imperial College elődjét - és arra is, hogy hogyan jutottunk el a valódi vendéglátónkig, a Grantham Institute for Climate Change-ig. A helyszín nagyon is passzolt ezekhez a menő sztorikhoz, meg a rengeteg nagy névhez, akit emlegettek.

A falakon a college igazgatóinak képei vannak, vicces az 1800-as évek képei mellett az elmúlt évtizedek igazgatóinak csíkos inges képét látni, asztalukon a telefonnal meg a Financial Times-szal... Kezdetben kicsit meg is voltunk szeppenve a szokatlan környezetben, de aztán hamar megtaláltuk a helyünket a business life-ban. Special thanks to Moritz and Severin for the illustration :)

Szükség is volt erre a gyors ritmusváltásra, merthogy a rövid bevezető után az egész napot a klímaváltozáshoz, az extrém időjárási eseményekhez és pl. az árvizekhez köthető biztosítási piacnak szenteltük, egymás váltották a jól öltözött, pörgős businessmenek a pódiumon, győztük kapkodni a fejünket. Délután pedig jött a mélyvíz, meglátogattuk két biztosítási monstrum, a Willis és a Llyod's főhadiszállását, a képen utóbbi tükröződik az előbbiben. Már hetekkel ezelőtt kaptunk e-mailt, hogy erre a két helyszínre legyünk szívesek az alkalomhoz megfelelő öltözékben megjelenni... ami végül nem bizonyult rossz döntésnek, mert elég furcsán néztünk volna ki standard egyetemista öltözékben a 100%-ban öltönyös, kosztümös környezetben. Sőt, a Lloyd's-ba be sem engedik az embert, ebből a szempontból (is) olyan, mint egy elegáns étterem.

A hurrikánbiztosítási piac részleteivel senkit nem kívánok traktálni, viszont be kell mutatnom a Lloyd's székházát és a helyi szokásokat, mert nem semmi. Az épületet ugyanaz a fickó tervezte, aki a Pompidou központot Párizsban, így minden szerelvény, sőt az üvegfalú liftek is kívülre kerültek, ami elég szédítő tud lenni a 11. emelet magasságában.

Az épület közepén egy csarnok van, a földszinttől a tetőig, e körül helyezkednek el az irodák.

A 4. emeletik zajlik a Lloyd's alvállalkozóinak munkája, rengeteg kisebb-nagyobb biztosító képviselteti itt magát, ez a tipikus tőzsdés kép, napközben mindenki telefonál, papírokkal szaladgál és üvöltözik.

Eddig a szintig mozgólépcsők vannak, ami érdekes bennük, hogy ezeknek is üveg az oldala, látszik az egézs szerkezet.

A felsőbb emeleteken van a vezetők munkahelye, itt megy a nagy üzlet, rengeteg olyan biztosítást elvállalnak, amit senki más nem mer: sok szerződésük van focisták lábaira :) Most pedig jön a kedvenc részem: a csarnokban a mozgólépcsők mellett három dolog található, ebből kettő látszik a képen.

A nagy hosszú kékesszürke izé egy trófeagyűjtemény, kupák, ilyen sok helyen van, a kicsi barna a két fehér folttal viszont sokkal érdekesebb, ez az egyik fehér folt:

A Lloyd's ugyanis hajózási biztosítási társaságként kezdte, és ebbe a nagy könyvbe írták a veszteségeket. A másik érdekes dolog ez az építmény, nem messze a könyvtől:

A harangot akkor húzzák meg elsőször, ha valamelyik hajójuk bajba kerül, majd másodszor egyszer húzzák meg, ha elsüllyedt és kétszer, ha megmenekült. Mint az látszik, ez nem muzeális dolog, az úriember, aki ott ül alatta, ezzel a feladattal van megbízva ma is, no meg azzal, hogy vezesse a könyvet, merthogy azt még most is kézzel, szép, hurkolt betűkkel, lúdtollal írják minden áldott nap.

Találtunk egy érdekes oldalt, na igen, ha eddig is a Lloyd's biztosította az alábbi helyszínt, mert kockázatos volt, ezek után ki vállal be ilyesmit?

Lehet, hogy az olajplatfrom-biztosítás piacára kellene betörnöm, most ott biztos hiány van... :)

A kis történelmi kitérő után még a Lloyd's-nál is meghallgattunk egy-két rövid előadást az egyik tárgyalóban, így néznek ki az előkészített helyszínek, van nekik pár tucat. Felhívnám a figyelmet az csatos, üveg üvegekre, melyeket újratöltetnek és az üveg és porcelán készletekre: ez az első helyszín, az összes eddigi közül, ahol minden többször használatos, semmi sem eldobható vagy műanyag, egyedül a teafiltereket nem használják, illetve töltik újra.

Kifelé menet még gyorsan megörökítettem az utca végét, ma ezzel a képpel búcsúzom, de ne menjenek messze, holnap lelkes beszámoló lesz Lord Nick Stern előadásáról és a világ legrégebb óta folyó ökológiai kísérleteiről.

10 km-es mintavétel Londonból

Maratoni képes beszámoló következik vasárnapról. Reggel a Science Museumban indítottam, ami szintén a 10 percnyi távolságon belül található a lakhelyünktől, úgy ki leszek itt kultúrálva, hogy ihajj. A Natural History Museum nem mondott túl sok újdonságot, nem úgy ez: inkább Engineering Museumnak kellene nevezni. Körülbelül három órányit sétáltam fel alá a hangár méretű termekben, Stephenson első gőzmozdonyától kezdve a Ford T-modellen keresztül Apollo-11 holdkompjáig minden ki van állítva, aminek bármilyen köze lehet a közlekedéshez. Ezenkívül van két és fél emeletnyi orvoslástörténeti és gyógyszerészeti kiállításuk is, egy darabig az ember bírja a dolgot, de egy idő után nyomasztó elképzelni, hogy az adott vitrin tartalmát éppen mire is volt szokás használni. Mármint boncoltam már kisebb dögöket, meg viszonylag jól bírom az orvosi kezeléseket is (volt néhányban részem az elmúlt években), de egy idő után már sok volt az újabb és újabb történelmi vitrin, amiben pl. éppen a kloroform feltalálása előtti műtéteket illusztrálják életnagyságú bábokkal. Érdekes módon valahogy a 80-as évekbeli nyitott szívműtétet komplett műtőfelszereléssel ábrázoló vitrin kevésbé borzongatja meg az embert, talán mert a páciens feje le van takarva, meg amúgy sem látsz semmit a körülötte tolongó hét orvostól, négy nővértől, meg a két anesztenstől. :) Azt eddig is tudtam, hogy nagyon ügyelnek arra, hogy semmi nem oda való ne maradjon a betegben, de külön faliszerkezetet alkalmaznak erre a célra: egyrészt egy táblára feljegyeznek az utolsó törlőkendőig mindent, ami használatba kerül, majd pedig a megfelelő akasztókra és lyukakba be is pakolják a cuccokat utána, hogy meg lehessen számolni őket - a kendőket is, egyesével, mint amikor otthon tereget az ember... Remélem, nem tántorítottam el a kedves olvasókat ezzel a kis medicina-kitérővel, de hogy ne fokozzam a helyzetet, inkább a technológia csodája előtt hódolok illusztrációval, íme, a National Air and Space Museum kölcsöntárgya:

Részlet a műanyagok történetét taglaló kiállításról, már ezen sem hisztiznek annyit, mint négy éve:

Aki pedig megmondja, hogy mikor és hogyan került ez az autó ilyen állapotba, annak viszek egy Cadbury csokit.

A múzeum után a metró felé vettem az irányt, szerencsére itt is éppen ezerrel felújítanak, amit csak lehet - Párizsban is ez volt, csak hogy meglegyen a "épül a négyesmetró - széttúrjuk Budapestet" fíling - így hétvégén nem jár minden vonalon a tube, kénytelen voltam alaposan utánanézni, hogy mire is szállok fel. Érdekes, hogy itt a metróvonalak nem számozva vannak, hanem neveket kapnak, pl. District line, vagy Circle line, ami sokkal praktikusabb, mint Párizs 14 metróvonala, aminek a végállomásait állandóan a térképről kellett lesegetni. Némi földalatti utazás után a Monumentnél jöttem a felszínre, innen pedig kisétáltam a Temze-partra:

A kilátás kellő megcsodálása után megkerestem a híd alatt elhaladó a Lower Thames streetet, ami valójában nem utca, hanem az épületek szélén, közvetlenül a Temze partja fölött kanyargó sétány. A kép alapján az sem titok, hogy melyik hídról készült az előző fotó.

Mivel elég sűrűn vannak a hidak, hol az egyik oldalon, hol a másikon nézelődtem, így leltem rá a mai nap másik rejtvényalanyára:

Annyit elárulok, hogy ez egy újonnan épített verzió, de így nézett ki a mintapéldány is annak idején, kb. 500 évvel ezelőtt, csak azóta néhányszor leégett. A fenti ojjektum megcsodálása után átsétáltam ismét az aktuális túloldalra, a Millenium Bridge-n keresztül. Sokan sétálnak és bámészkodnak rajta, elég népszerűnek tűnik, pedig nem indult valami fényesen a karrierje, ugyanis a megnyitása napján vészesen lengeni kezdett az első gyalogosok léptei alatt, innen is kapta a becenevét: Wobbly Bridge :)

Szerintem kedves közönségem éppen elég képet látott a lenyugvó Nap fényében megcsillanó Big Benről és a London Eye-ról, így én most egy kicsit más jellegű bemutatót hoztam össze: demográfiai összefoglaló a déli part sétányáról. Az első kevésbé megszokott látvány, mely a gyanútlan diák elé tárul, egy legális gördeszkapark a turistákkal lepett sétány mellett, sokan fotózták a mutatványokat, volt egy két durva ugrás is...

Ezek a fiatalok leginkább gyakorolgatnak itt, de sokan vannak, akik pénzszerzési céllal űzik a tevéknységüket: breaktáncosok, kongások, capoeirások mind képviseltetnek itt-ott, de hadd mutassak egy-két kevésbé megszokott produkciót, ez a két afrikai fickó például alumínium tálakkal és biciklikerekekkel táncolt és zsonglőrködött.

Megfelelő adomány fejében hirtelen elénk kerülő Mickey és Minnie egérrel is fotózkodhatnak az arra hajlamosak, de találkoztam Jack Sparrow-val is - a fickó hasonlított is Johnny Deppre, de azért még van mit dolgoznia a szívtipró kinézeten. Nincsenek viszont ilyen problémái az embernek, ha maszkos szereplőt választ, így sokan fotózkodtak a sétányon grasszáló Jeditámadó hószörnnyel a Hoth jégbolygóról, de maga Darth Vader is megjelent egy idő után. Hozzáteszem, 26-27 fokban, tűző napsütésben kell egyfajta elborultság ehhez a munkaruhához.

A művészibb hajlamú egyének arany/ezüstszínű királykisasszonynak öltöztek, ha pénzt dobtál a dobozba, pukedliztek, Charlie Chaplinnel pedig kezet lehetett fogni némi apró fejében. Volt, aki teljesen egyedire vette a stílust, nem akarok belegondolni, hogy hogy érzi magát a fickó arcbőre.

A legkreatívabb viszont ez a fickó volt...

... ha pénzt dobtál a ládikájába, megkaptad a szemüveget, majd beállította a összes porcikádat néhány mozdulattal a megfelelő pozícióba, sőt, néha még egy-egy kiegészítőt is bevetett...

... aminek az eredménye egy állókép lett, de éppen olyan, mintha mozgás közben készült pillanatkép lenne.

Nagyon gyakorlottnak kell lennie az ürgének, mert négy-öt mozdulattal össze tudott rakni egy ilyen képet, saját maga meg fél másodperc alatt a megfelelő pózba vágta magát, az egész nem tartott tovább harminc másodpercnél.

A zsúfolt Temze-part után egy kis westminsteri kitérővel a Downing street és a Trafalgar square felé vettem az utam, nagy bánatomra mindvégig egy almacsutka társaságában, ugyanis egy árva szemetes nincs a fenti útvonalon. Ezt nehezen tudtam mire vélni, elvégre tele van turistával, de különben is, a miniszterelnök hova dobja a papírzsebkendőjét, amikor kiszáll a limuzinjából? Na mindegy, az almacsutkát így elvittem a St. James-parkig, ahol talán az éj leple alatt a mókusok boldogan kivadásszák a szemetesből. Arra emlékeztem a 6 évvel ezelőtti londoni tiszteletkörömről, hogy ebben a parkban vannak mókusok, de az nem rémlett hogy ennyire bátrak és kövérek. Minden kanyar nélkül elveszik a mogyorókat és egyéb felkínált csemegéket akár majdnem hogy kézből is.

Ezenkívül találtam még kacsákat, tessék megszámolni az ifjabb generációt, szép kis sárga-barna pelyhesek.

Vannak még rajtuk kívül sirályok, galambok, rigók, szárcsák, nyári ludak, hattyúk szép számmal, még vízicsibét is láttam, de az alábbi táblácskáknak sehogy sem tudtam értelmet szerezni. Valakinek van magyarázata?

Ennyi erővel az oroszlánok etetését is megtilthatnák. E rejtély felett merengve még körbejártam a Buckingham-palotát, aztán szépen hazaindultam gyalog, mondván, hogy nincs is az olyan messze. Útközben felleltem legalább 30 ország nagykövetségi hivatalát, afféle diplomatanegyed van a Buckingham-palota mögött, talán ez is magyarázza a piroslámpa-statisztikám eredményét: 10, a lámpánál sorakozó autóból öt S-osztályú fekete/ezüst mercedes, egy ezüst Audi TT, egy fekete VW Transporter sötétített üvegekkel, valamint egy mezei Ford és egy Renault, de ezek is max. tavalyi szériából, szintén krómozott árnyalatokkal... Gondolom ez nem reprezentatív minta, de azért mond valamit a helyszínről. Kb. másfél óra sétával haza is értem estére, még a vacsoráról is sikerült lemaradnom, sőt a sajgó lábaim hatására a googlemaps segítségével megállapítottam, hogy több mint 10 km-t sikerült sétálni a metrójegy megspórolása címén, de megérte a dolog. :)

London, Baby!

A Jóbarátok klasszikusával indítjuk a mai posztot, valahogy ez jutott eszembe, amikor szombaton reggel hat óra után nem sokkal félkábán, egy 23 kilós bőrönd ragaszkodó társaságában átverekedtem magam az RER kapuin, hogy negyvenvalahány csapattagommal együtt megrohamozzuk a Eurostar párizsi végállomását. A Gare du Nord egy eszméletlen nagy állomás, potom 6 szintje van, amelyeken a tömegközlekedés szinte minden válfaja megtalálható. A Eurostar és az RER B között természetesen 4 szint van, a mozgólépcsők nem működnek, a liftek pedig csak bizonyos szinttől bizonyos szintig járnak, öröm ez az utazónak, amikor egy gellérthegynyi cucc van a bőröndjében. Röhej, de ennyi motyóval pontosan ugyanannyi idő volt a Gare du Nord-on eljutni a kiindulási perontól a célperonig, mint amennyit előtte az RER-en ültünk a Cité Universitaire-től a pályaudvarig.

A Eurostar vonatok Párizs és London között közlekednek a Csalagúton keresztül, zárt pályán, kevesebb, mint három óra alatt érnek át egyik helyről a másikra. Ez nagyjából ugyanannyi, mint a repülőút. Utóbbival igen sok hasonlóságot mutat a Eurostar-rendszer: be kell csekkolni, majd a csomagodat és téged is ávilágítanak, aztán a boarding csak fél órával az indulás előtt kezdődik és még az ablakok is sokkal kisebbek mint a rendes vonatokon, valamint kinyitni sem lehet őket. A vonatra való felszállás után nem sok mindenre emlékszem, de a többiek sem, mindenki felőtte a pizsit, felébredtünk arra, hogy bemegyünk az alagútba meg hogy kijövünk belőle, mert elég nagy a légnyomáskülönbség, aztán hirtelen a St. Pancras pályaudvaron leltük magunkat. Ott egy kedves helyi prof várt minket, kaptunk Oyster card-ot (ama bérletszerűséget), aztán további egy óra metrózás és bőröndvontatás után megérkeztünk az Imperial College-ba, az elkövetkezendő két hét főhadiszállására. Ez South Kensingtonban található, a Hyde parktól néhány percnyire. Ha megnézitek a honlapot, a nyitólapon van egy menő kép a kék épületekkel, na a legtávolabbi, magas, kilógó kék toronyban lakunk. A nagy kerek izé a baloldalon a Royal Albert Hall, egy irdatlan méretű hangversenyterem, a bal felső sarok zöld dzsindzsája pedig már a Hyde Park.
A macerás becsekkolás után boldogan megszabadultam a bőröndtől, hátizsáktól, aztán egy kis ebéd után immediately started to felfedezni a környéket. A környék például ilyen:

Meg ilyen:

De ez csalóka, mert ilyen is lehet, welcome to Harrods, the biggest store in London...

Minden második építmény Viktória királynőről vagy Albert hercegről van elnevezve, ez éppen mindkettőről:

Rövid felfedezőutam végül elakadt a szomszédos Natural History Museumban...

...ami ebből a szögből nagyon emlékeztet a Roxfortra. :)

Egyébként a múzeum tartalma a szokásos természettudományi recept: kitömött, formalinba áztatott, kicsontozott, kilapított állati hullák, ízlésesen elrendezve. A tömeg nagyon nagy volt, rengeteg iskolás csoport áramlott fel-alá, áthatolhatatlan masszát képezve egyes folyosókon. Egy idő után sok is volt a dolog, így a dínók mellett döntöttem, amivel nem is jártam annyira rosszul, komoly tudományos eredményekre bukkantam eme őshüllők kihalásának kapcsán. Három teóriát tárok elétek, első:

Második:

Harmadik:

Lehet szavazni, hogy melyiket tartjátok legvalószínűbbnek. A dínók után még betévedtem az emlősök közé, most innen választottam záróképet, tobzódjatok :D