A Prince William Sound egy tengeröböl Alaszka déli részén,
hegyekkel és gleccserekkel körülvéve – a világ azon kevés helyeinek egyike,
ahol a gleccserek elérik a tengerszintet és belefolynak (tidewater glacier). A
sound és a fjord közötti különbségről már korábban volt szó a blogban, az
új-zélandi Milford Sound kapcsán – a sound szélesebb öböl, a fjord keskeny,
gleccservájta, U-alakú völgy feltöltve tengervízzel. Norvégiában van belőlük
nem kevés (a fjord eleve skandináv eredetű szó), ilyet még a blogon erre
találtok – az ott szereplő Sognefjord egyébként Norvégia legmélyebb és
leghosszabb fjordja, gyönyörűszép =)
Na, de vissza Alaszkába. A Denali
napjának (beszámoló erre) jó 600 kilométere után másnap délutánra saccoltuk az érkezésünket Talkeetnából
Whittier-be (újabb 275 km), de mielőtt elindulnánk, meg kell jegyeznem, egy út
menti, kis faházas kávézóban olyan (orbitális méretű és nagyon finom) mustáros,
sonkás-sajtos croissant-t és nagyon tuti latte macchiatót rittyentettek nekünk,
hogy azóta is leginkább csak ott reggeliznék. Brown Bear Espresso, köröket
vertek a Starbucksra és a Dunkin’-ra, egyszerre!
És
ez a Prince William Sound – jobbra a korábban
emlegetett Valdez télen is jégmentes kikötője,
ide fut be ugye a Transz-Alaszka vezeték (kép innen)
emlegetett Valdez télen is jégmentes kikötője,
ide fut be ugye a Transz-Alaszka vezeték (kép innen)
Fenyők
gleccserháttérrel – Svájcban a gleccserek jóval
a fahatár felett vannak, szokatlan látvány a kettő kombinációja
a fahatár felett vannak, szokatlan látvány a kettő kombinációja
Whittier-be
érve leparkoltuk az autót és már indultunk is a hajóhoz –
az alacsony felhőalap viszont először nem kecsegtetett túl sok mindennel
az alacsony felhőalap viszont először nem kecsegtetett túl sok mindennel
A hajónk valójában ki sem ment a
Prince William Sound nyílt vízére, hanem rögtön az első kanyart vettük jobbra –
irány a Blackstone Bay. Itt is maradtunk két órán keresztül (tulajdonképpen
ebből áll az egész trip), mindjárt látjátok, hogy miért!
Célok
a távolban – a vízig leérő két gleccser közül a baloldali
a Beloit Glacier, a jobboldali a Blackstone Glacier,
a fák mögött pedig a Northland Glacier bújik meg
a Beloit Glacier, a jobboldali a Blackstone Glacier,
a fák mögött pedig a Northland Glacier bújik meg
Ahogy közeledtünk a gleccserhez,
leállították a hajó motorját és percekig némán siklottunk a gleccser felé. Az
egyetlen (hátborzongató) hang, amit hallani lehetett, az a gleccserből
leszakadt jéghegyek egyre gyakoribb kopogása a hajó alján… nagyon morbid.
Ezek mind zoommal készültek, jó 100
méternél közelebb ugyanis nem megy az ember egy gleccservéghez, főleg nyáron –
ugyanis folyamatosan recseg-ropog, olvadozik és bármikor szakadhatnak le róla
háznyi (vagy tízszer, százszor akkora) darabok. Láttunk is pár omlást,
döbbenetes élmény.
Én
nem mennék ilyen közel, de ti tudjátok. Oszt meg
lesztek lepve, ha a gleccser is be(le)száll a ladikba.
lesztek lepve, ha a gleccser is be(le)száll a ladikba.
Ha
eddig nem lett volna egyértelmű, a Blackstone Bay fjord!
A két gleccser valaha összefolyt eggyé és vájta tovább magát a sziklába.
A két gleccser valaha összefolyt eggyé és vájta tovább magát a sziklába.
A gleccserlátogatás után elég
átszellemülten másztunk ki a partra, gondoltunk, még körülnézünk Whittierben, de rá kellett
jönnünk, hogy olyan sok minden nincs errefelé. Whittiernek mintegy 200 állandó
lakosa van, azok is nagyrészt egy darab, 14 emeletes épületben élnek – a városka annak
idején katonai bázisként kezdte a pályafutását és tekintve, hogy szárazföldön
csak egy, egysávos, vasúti és közúti járművek által közösen használt alagúton
kereszül érhető el… hát nem a népvándorlás legfőbb célpontja. Alaszka sem, de
Whittier főleg nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése