A nagy kaland

Némi írói szabadság után ismét jelentkezünk – a decemberi rohangászás és karácsony után ugyanis élménygyűjtő körúton voltunk, összespórolva mindenféle szabadságot, szabadnapot, ünnepnapot és amit csak lehetett. Megérte. Beszámolók következnek, reméljük, hasonló tempóban tudjuk írni, mint ahogy rohangásztunk :)

Szóval nagy fába vágtuk a fejszénket, ugyanis eddig a rövidebb szabadságokba nem nagyon fért bele a távoli kontinens, Ausztrália. Tényleg bazi messze van. Szingapúrtól, ami eleve a leghosszabb út Zürichből, 13 óra, szóval onnan további nyolc órányira vannak a nagyvárosok, ahova a legtöbb járat megy. Akárhonnan is indul az ember Európából, egyszer vagy át kell szállni, vagy a repülőnek le kell szállnia üzemanyagért (meg személyzetet cserélni?), de még ma sem non-stop út eljutni oda. Standby alapon nem teljesen tudtuk, hogy pontosan hol fogunk kilyukadni, de végül szerencsénk volt, Frankfurtból Szingapúrba kipróbálhattunk egy Airbus A380-ast (tudjátok, a böhömnagy gép, ami annyi embert visz, mint egy vonat), aztán Szingapúrban is felfértünk az első kinézett Qantas járatra, így december 28-án reggel hét körül kicsit kótyagosan vártuk a csomagjainkat a sydney-i repülőtéren. Meglett minden, nosza, tömegközlekedjünk. Megjegyzem, ez Sydney-ben jött össze utoljára, ez a Down Under soha nem lesz a metróhálózatairól híres hely. A vonat 20-25 perc alatt döcög be a városközpontba, közben elég hamar rájöttünk, hogy itt egyfajta pepita Londonról lesz szó két napig, ahol meleg van tél kellős közepén.

Metróvonatmegálló

Még a dizájn is ugyanaz, mint a Tube-é

Sőt, bár arrafelé nyár van, első nap reggel
 az időjárás is megpróbált londoni lenni

Lepakoltuk a motyót (gyors reggeli-kitérő után, mert a laza hostel csak kilenckor nyitott, ejj) és nekiindultunk a városnak, mondván, hogy a brutál jetlag ellen a legjobb megoldás, ha loholunk amíg bírjuk, meg egy kicsit tovább és majd utána félájultan megyünk aludni. Bejött, de most már tudjuk, hogy a jetlages Bagoly nem feltétlenül van jobb passzban a jetlages Zsebibabánál.

Sydney ilyen

Meg ilyen

Rengeteg park, meg hatalmas fák

Ilyen kilátással :)

Furcsa madarakkal – ő és a fajtája valamiért úgy szalad,
 hogy közben nem előre, hanem felfelé néz, mégsem
 megy neki semminek… fura hely ez az Ausztrália.

Úton a waterfront felé

Kiértünk – balra néz, Harbour Bridge

Jobbra néz, Operaház

Kisétál az Operaház felé – Sydney Cove (a központi öböl)

Circular Quay, a metróvasútmegálló, nem tudtuk eldönteni,
 hogy metró-e, mert alig megy föld alatt

Apróságok a túloldalon

És kikötőre néző házikók szemközt.
 Biztos olcsók lehetnek.

Harbour Bridge

Itt elgondolkodtunk rajta, hogy vajon nem szorul-e be
 ez a monstrum, de aztán nem lett belőlünk
 instant katasztrófa-turista, simán átfért a ladik.

Tükörkép az Operaházban

Közelkép a fehér tetőről

Végül ez lett a megvalósítás alapja

Benéztünk egy pillanatra, külön világ!

Az Operaházban vannak vezetetett túrák is, először kicsit vacilláltunk (37 dollár egy egyórás túráért?), de aztán úgy voltunk vele, hogy ha valamilyen épületnek érdemes ennyi figyelmet szentelni, akkor ez az. Nem bántuk meg, viszont mások is így döntöttek, így várnunk kellett egy jó másfél órát a következő szabad időpontig. Legalább addig bezizzentünk a közeli botanikus kertbe.

Apró fügeféle

Ilyen támasztógyökeret is tud növeszteni –
jó 60-70 centi magas a baloldali függönygyökér

A szomszédos Government House – tiszta Anglia :)

A Royal Botanic Gardens a belváros tövében lakik

Felborult dracéna – tényleg, ez a kanári-szigeteki faféle
 egy több mint 100 éves példánya, 2008-ban fordult ki a földből…

… és nem mernek hozzányúlni, mert félő, hogy a törzse
 nem bírná a megpróbáltatásokat és elpusztulna a fa.
 Szóval körbekerítették, locsolják és imádkoznak, hogy megmaradjon.

Ő pedig egy fojtófüge. Olyan kis dög, mint a neve.

A ragadós magját valami madár rákeni egy fára, az ott megtelepszik, lemászik a földig, fel a fényig, egyre több indát növeszt, körbefonja az eredeti növényt, elszorítja, az szép lassan elpusztul, a fojtófüge pedig ilyen soktörzsű szörnyként éli világát a helyén. Brrr.

Government House a visszaúton

Úti cél egy órára

A fenti képen is látszik, de a következőn még inkább, az operaház igazából két párhuzamos épületből áll, az egyik a zenéé, a másik a színházé.

Közelkép

A baloldaliban lakik a koncertterem, majd 2700 férőhellyel, a jobboldaliban pedig a Joan Sutherland Theatre, mely 1500 vendéget tud fogadni. Rajtuk kívül van még 4-5 kisebb színház/előadóterem, jártunk a Drama Theatre-ben is, de belül a termekben nem sok helyen engedtek fotózni, mert az éppen használatban levő díszletek szerzői jog védelme alatt állnak, a koncetteremben pedig éppen világításpróbát tartottak (valami 200 spéci LEDes reflektor tud zenére „táncolni”). Az Operaház története meglehetősen hosszadalmas, lényeg, hogy az 1950-es évek közepén pályázatot írtak ki egy új művészeti előadó komplexumra a sydney-i kikötőben, amit végül Jørn Utzon dán építész nyert meg a kagylókra/vitorlákra hajazó alkotással. Először 7 millió dolláros költségvetéssel, 3 év alatt szerették volna felépíteni, ám útközben gond volt a gömbhéjdarabok megvalósításával, így végül 15 év alatt készült el potom 100 millió dollárból. Szép, különleges, egyedi az egész világon, Sydney jelképe, meg minden, de ma már biztos nem lehetne ezt tető alá hozni.

Először kívülről sétáltuk körbe – rengeteg helyen
 tükröződik benne a kikötő, illetve a Harbour Bridge

A homlokzat egy része pedig úgy fest, mintha hajóhíd lenne

Jørn Utzon hajós családból származott,
 az Operaházban ez számtalan helyen visszaköszön

A tetőt viszont saját bevallása szerint nem feltétlenül a vitorlák ihlették, csak egyszerűen jól néznek ki a gömbhéjdarabok. Utzon terve volt egyébként az egyetlen, amely a két nagy termet egymás mellé képzelte el, az összes többi egymás mögé helyezte volna őket, egyiket a kikötő, másikat a város oldalára. A költségvetési ugrás viszont az építkezés második felére itt is gondokat okozott, olyannyira, hogy Utzon távozott a projektből, visszament Dániába és sosem látta élőben saját, elkészült életművét. Valahol ez is szomorú része a történetnek. A csodatetőt egy csomó elvetett ötlet után betonból kiöntött elemekből rakták össze, a bordázat tartja a tető súlyát, így belül egy oszlopok nélküli hatalmas térben külön építették fel az előadótereket, ami csak „megbújik” a tető alatt.

Bordázat

Támasz

A tető és a lakó

Az előadóterek nagyrészt fából vannak, akusztikai okokból. Az itteni koncertterem az egyik legjobb minőségű hangot produkálja a világon, még ilyen fánkszerű, átlátszó, műanyag gyűrűk is vannak a zenekar felett, melyet a kívánt hanghatás érdekében megfelelő magasságba lehet beállítani – nem mindegy a hangzás szempontjából ugyanis, hogy a hang mennyi idő alatt jut el a plafonig és verődik vissza a közönség felé. A fánkszerű gyűrűket leengedve „mesterséges plafont” lehet adott magasságban létrehozni.

Fánkszínpad (kép innen)

Mint minden bemutató, kiállítás és hasonló dolog, ez is tervszerűen az ajándékboltban landoltatja a kedves érdeklődőket, voltak jópofa cuccok is – csoki operaház például, de nem mertünk venni, mert féltünk, hogy elolvadna, mire hazaérünk a télbe – de hadd mutassam be a legviccesebb (és leghátborzongatóbb) darabot:

Tádámmm, az Operaház Barbie

Az „Építs Operaházat legóból” készlet viszont tényleg
 elgondolkodtatott, na majd ha egyszer sok időm lesz :)

Az Operaház után felsétáltunk a Harbour Bridge-re

Kilátás

Ugyanez egy picit jobbra – Sydney Cove

Közelkép

Nagyon sok időnk nem volt bámészkodni, mert délután négy körül már a következő múzeumban volt jelenésünk – a nagyon jópofa Susannah Place-en.

Kívülről nem tűnik valami nagy dobásnak

Kisbolt és jegypénztár

Hátsó udvar

A háztömb ugyanis Sydney egyetlen épségben megmaradt háza az 1800-as évek közepéből, melyben egymást váltották a lakók 1990-ig, különböző korosztályokat, társadalmi rétegeket és családokat képviselve. Fotózni sajnos nem lehetett, de ilyesmi. Hihetetlen kis korrajz, amit lehetett, meghagytak eredeti állapotban, egy csomó berendezési tárgy, ruha, motyó, mindenféle van, igazi kis vicces időutazás, abszolút ajánlani tudom!