Bagoly
és jómagam már jó ideje az óperencián túli futball bajnokság nemes küzdelmének
követésével követjük az őszi (és téli) vasárnap estéket. Meg néha a hétfő éjszakákat. Ja
és a Thursday Night Football is jó program :)
Így
aztán, amikor rájöttünk, hogy pont a Green Bay Packerst fogadja látogatásunk
hétvégéjén a New York Giants, nem volt kérdéses, hogy ha törik, ha szakad,
megpróbálunk jegyet szerezni és kimenni a meccsre. Így utólag az ’elege van a
hidegből és hazamegy’ vagy az ’elalszik a stadionban a jetlagtől’ valószínűbb
veszélynek tűntek a meccs követése szempontjából, minthogy ne lenne jegy; de
azért igyekeztünk, hogy egyik se következzen be.
A
New York Giants (és a New York Jets) új stadiona, a Metlife Stadium New Jersey-ben található,
hatalmas parkolók veszik körül, lévén a szurkolók nagy része egyrészt autóval
jön, másrészt helyet kell adni a 'tailgating'-nek is. Ez olyasmi, mintha a
szurkolók hirtelen úgy döntenének, összekötik a meccsnézést egy gyors
kempingezéssel, kicsapják a kisrádiót, kistévét, megy a közvetítés, ők meg
sütögetnek, eszegetnek a parkolóban, közben hallják a stadionban tartózkodók
felhördüléseit is, így a meccshangulat is megvan, de a legfontosabb, hogy több
ezren csinálják ezt, így közben paroláznak egymással, kaját csereberélnek,
beszélgetnek, közösen örülnek a szerzett pontoknak vagy szomorkodnak, ha nem
megy annyira a csapatuknak. Mínusz 15 fokban is.
Vasárnap
New Yorkban már elég sok Green Bay-es sapkát, Rodgers vagy Driver-mezt
(irányító / wide receiver Green Bay játékosok); itt-ott hátizsákokat, sőt, néha
zászlókat is lehetett látni, szóval a wisconsini szurkolók kitettek magukért,
meg kell hagyni (Green Bay hatalmas metropolisza 100 ezer lakossal és egy 80
ezres stadionnal Wisconsinban taláható). New York Giants mezek és sapkák
egyébként is fel-fel tűnnek New Yorkban, elvetemült helyi szurkolók hétköznap is
hordják őket; így Manning, Tuck és Cruz mezekkel rendszeresen lehet találkozni
(Eli Manning irányítóként, Justin Tuck defensive endként, Victor Cruz pedig „a
friss tehetség” wide receiverként játszik).
Szóval
a meccs este 8:20-kor kezdődött, európai idő szerint hajnali 2:20-kor; lévén
Sunday Night Football-ról van szó, fel voltam készülve rá lelkiekben, hogy
kemény menet lesz kibírni a cirka négyórás programot a 2-3 fokos stadionban,
némi széllel megspékelve, de bíztam benne, hogy az érdeklődés felül fogja múlni
az időjárási viszontagságokat. Just for the record, meg kell jegyeznem, hogy
ezeket a meccseket általában csak félidőig szoktam bírni, meleg takaró alatt,
kávéval a kezemben… Így a szállásunkról való elindulás előtt felöltésre került
a duplazokni, harisnya, bundabugyi, kabát, két pulóver és a síkesztyű is,
valamint a magunkhoz vettünk két törölközőt takaró gyanánt, némi kávét,
tartaléknak svájci csokit és red bullt, úgy éreztük, mindenre fel vagyunk
készülve :)
A
szállásunktól elmetróztunk a Penn Station-ig, ahonnan vonattal indultunk volna
tovább New Jersey-be – több ezer másik szurkolóval egyetemben. Negyed nyolc
körül értünk oda, majd döbbenettel konstatáltuk, hogy egy vonat elment
19:11-kor, a következő pedig meg majd csak 19:53-kor fog menni. Majd megy egy
19:57-kor, 20:02-kor és 20:11-kor is. Ezekről a vonatokról később át kell
szállni egy másikra, amely tulajdonképpen különvonat a stadionhoz. Az összes
érintett vonat kb. 10 perc menetidőt igényelt, szóval annyira nem volt messze a
Meadowlands – a stadion megállója, de furcsálltuk, hogy ennyire nem sikerült
megoldani az ütemes indulásokat, amikor több ezer szurkoló jár ki mind a New
York Giants, mind a New York Jets meccseire, szinte hétről hétre az egész szezonban.
Gyűltek
a mezes rajongók az állomás csarnokában, gyanús volt, hogy a duzzadó tömeg nem
fog felférni az első vonatra, holott nyilván mindenki azzal akart menni. Ami
azonban meglepett bennünket – a helyi foci-fanok egyáltalán nem figyeltek sem a
hangosbemondóra, sem a táblákra. A vágányszámot az utolsó 10 percben írták ki,
dörzsölt kelet-európaiként mi a csarnok közepére helyezkedtünk; egyikőnk az
egyik oldal tábláit figyelte, másikunk a nagy, központi táblát, beszélgetés
közben meg a hangszóróra is füleltünk, hátha bemondják a vágányt. Amikor ez
megtörtént, a 'mögötted megy be a forgóajtón és előtted jön ki' szemfülességgel elindultam a vágány felé, de
néhány másodperc után megtorpantam, hiszen a bennszülöttek nagy része tovább
beszélgetett, ücsörgött – kicsit megzavart, hogy ezek nem vették észre, hogy
megvan a célpont. Az is felmerült bennem, hogy én vagyok a hülye, rosszul hallottam, biztos nem értek elég jól amerikaiul; sőt Bagoly is
furcsán nézett, hogy mi van; aztán valaki a tömegben elbődült, hogy ’TRACK ONE!’ (vagyis
egyes vágány) és ekkor elkezdődött az özönlés a vonat felé. Kb. úgy, mint
amikor a lemmingek vándorolnak.
Szépen
besorolt vagy 800 ember a vonatba, a többi a peronon anyázott; aztán
kidöcögtünk az alagútba, át a Hudson alatt; majd 8 perc múlva Secaucus junction
(állomás), átszállás, másik vonat. Ahol ismét ültünk húsz percet; mert a
különvonat (baromi hosszú, kétszintes) természetesen bevárta mind a négy nyolc
körüli vonatot. Yeppp. Tömegközlekedés tekintetében van még mit tanulnia ennek
az országnak. Így aztán 20 perccel a kezdés után értünk oda, megmásztuk a stadion kb.
kétszáz lépcsőjét – míg a többi lemming sorba állt a mozgólépcső előtt; hiszen
mégis sporteseményre jöttek.
Egy
sor sárga fenék, egy sor szürke fenék – ahogy Mókus mondaná
Egyébként itt éppen támad a Giants; ha valakit érdekelne a képen látható formáció általános alapja,
itt egy kicsit utánanézhet. A stadionban folyamatos volt a nyüzsgés; a NB1-ben
szokásos sör-szotyi kombót nagyban meghaladó mennyiségű hotdogot, jeges kólát (itt még ilyenkor is mindenbe jeget tesznek),
sört és mártás+taco-t áruló pult állt rendelkezésre, a brutális hidegre
tekintettel pedig vastagon cukros forró csokit is lehetett kapni. Ennek megfelelően
a szurkolók folyamatosan kijártak abrakért; majd hatalmas, kajával és piával
megrakott tálcákkal tértek vissza, hogy legyen energiájuk szurkolni.
A
Super Bowl eséjén (az egész cirkusz döntője, általában február elején rendezik) a halftime show az egyik legnagyobb
szenzáció az alkalmi néző számára, általában neves előadók csinálják ilyenkor a
fesztivált (az utóbbi időben Paul McCartney, Madonna és Rolling Stones is
akadt); a show-t körülölelő reklámblokkok pedig a legdrágábbak az teljes televízióiparban. Itt most éppen egy marching band jutott nekünk, elénekelték az
amerikai fegyveres erők különböző himnuszait; sorra került az Army (hadsereg),
Navy (tengerészet), az Air Force (légierő) és a Coast Guard (parti őrség) is;
aztán még megtoldották a műsort az amerikai himnusszal. Ez is jellegzetes amerikai
dolog, szinte minden meccsen van valami kiemelt téma, amit támogatnak,
felhívják rá a figyelmet (ismét a nézőszámon a lényeg), kezdve onnan, hogy Afganisztánban
szolgáló katonák köszönnek be hajnali négykor, álmos szemekkel; rajongásukról
biztosítva a sportág szereplőit; odáig, hogy egész októberben rózsaszín
kesztyűben játszik szinte az egész liga – felhívandó a figyelmet a mellrák
elleni küzdelemre. Mindemellett az adott kiemelt témát egy általában egy csinos
kis összeggel is megtámogatják - nem csak rongyrázásról és hírverésről van szó.
A
meccs összeségében remek volt, többek között azért, mert nyert a Giants. Bagoly máshogy
minősítené a Packers 38-10-es, csúfos vereségét; de ennek kifejtését meghagyom
neki. A stadionban a hideget végülis túl
lehet élni, elvégre rendszeresen tömve vannak a 80-100 ezres stadionok télvíz
idején is – Green Bay-ben tartottak már meccset mínusz 17 fokban is… A hideg
ellen egyébként a legmenőbb megoldás a lépcsőzés volt, amikor már nagyon
fáztunk; legyalogoltunk egy karéjnyit a stadionban; majd visszafutottunk 80-100
lépcsőfokot; mindjárt jobban éreztük magunkat a bőrünkben.
A
mérkőzés végeztével másik nyolcvanezer szurkolóval együtt kilemmingeztünk a
stadionból; ebből kb. tízezer a vonat felé, a többi meg belekezdett az „álljunk
sorba a parkolóból kifelé menet” című játékba. A vonatok az idejövethez képest
meglepően jól működtek visszafelé; mintegy tíz perc várakozás után nyélbe ütöttük
az átszállást is, visszaérve Manhattanbe meg még metrót is találtunk hazafelé,
így nem kellett tizennégy utcányit északnak és hat sugárútnyit keletnek
gyalogolnunk :)
Zárásképpen:
az amerikai foci remek; meccsre menni jó program, a hideg és az európai idő
szerint embertelen időpont ellenére! Szintén függőknek: ugyanekkor hiányzik az
embernek a közvetítésekből jól ismert line of scrimmage – nehezebb látni, hogy
most akkor meg van-e a first down vagy sem; a visszajátszásokat pedig sokkal kevésbé
lehet észlelni, hiába vannak a stadionban hatalmas kijelzők. Maga a játék persze
sokkal jobban átlátható; ahogy a hokinál is élőben sokkal jobban lehet például
követni a korongot. Az amerikaiak, mint mindent, ezt a sport-dolgot is
színpadiasan és sok pénzből csinálják, de azért ez összességében nem von le a
dolog élvezeti értékéből :) Szóval amerikai futball likey-likey, meccsre járni
zsír és GO GIANTS!
PS: Azért a világ legjobb sportja még mindig a kézilabda; nagyon sokat kell izmoznia bármilyen sportág bármilyen meccsének, hogy például az olimpia Magyarország-Izland meccsét felülmúlja :)
PS: Azért a világ legjobb sportja még mindig a kézilabda; nagyon sokat kell izmoznia bármilyen sportág bármilyen meccsének, hogy például az olimpia Magyarország-Izland meccsét felülmúlja :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése