2012. augusztus 21., kedd

Labdák, mindenféle labdák

Az ember ugye azért megy olimpiára, hogy mindenféle sporteseményeket nézzen (már abban az esetben, ha nem részt vesz bennük). Korábbi sportágválasztási szokásaink alapján várható volt, hogy nem ritmikus gimnasztikával és szinkronúszással fogjuk tölteni időnk nagy részét az olimpia alatt sem, sokkal inkább mindenféle labdák állnak majd a középpontban. Összességében előfordult egy kis foci, kosár, röplabda (meglepően izgalmas tud lenni), de természetesen a vízilabdára és még inkább a kézilabdára helyeződött a hangsúly. Az amerikai futball és a jéghoki sajnos kimaradt a programból – mégsem lehet mindent. Egyszerre.

A jegyszerzés kényes ügy volt az olimpia előtt. Mivel csakis online, a hivatalos honlapon keresztül lehetett venni és újra eladni a jegyeket, Bagoly non-stop ezen lógott a nyár első két hónapjában. Én csak az olimpia előtti utolsó két hétben. Alapvetően minden eseményre elkeltek a jegyek előre, de lehetett olyanokat szerezni, amelytől tulajdonosuk mégiscsak megvált, ezek visszakerültek a hivatalos oldalra. Na persze a népszerű eseményekre (pl. az amerikai kosárlabda válogatott meccseire, vagy ahol potenciálisan Usain Bolt szaladgált)  szóló jegyeket nem nagyon akarták eladni a tulajdonosaik, de azért volt rá példa, hogy hajnali ötkor külön felkeltünk azért, hogy az előző napi trendek alapján ilyentájt felkerülő friss (visszaadott, újravásárolható, a fene tudja honnan előkerült) jegyekre lecsapjunk. Persze, pont aznap nem volt hajnali kör, de a későbbi jegyek kárpótoltak – és akkor még nem is tudtuk, hogy mennyire. Ha mégiscsak volt jegy, akkor szinte azonnal kellett cselekedni, sokszor 5 perc késéssel már csak a jegyek eltűntét lehetett konstatálni. Hogy időben értesítve legyünk a jegyek hirtelen felbukkanásáról, Bagoly írt egy programot is, mely azt figyelte, hogy az általunk érdekesnek talált programokra jelennek-e meg jegyek és e-mailt küldött, amennyiben igen. A jegyek árban 20 és 325 font között mozogtak, helytől és exkluzivitástól függően – Bagoly piócára hajazó kitartásának köszönhetően sikerült szinte mindenhol 20-30 fontos jegyekre szert tenni.

Az első két meccs, amin jártunk, a magyar-szerb férfi kézilabda csoportmeccs és a magyar-amerikai férfi vízilabda csoportmeccs volt – ez a kettő volt a meccsek közül az, amin tudtuk előre, hogy melyik csapatok fognak játszani. A későbbi negyed- és elődöntőkre olyan jegyet szereztünk, amit tudtunk, aztán kezünket-lábunkat összetéve reménykedtünk, hogy oda sorsolják a magyar csapatokat, ha odáig fajul a helyzet.

Hatosfal


A kézilabda egyik leglátványosabb figurája

Az egyik meccs szünetében büfében álltam sorba némi nedűért, a mögöttem ácsorgó brit ürge pedig elkezdett kérdezgetni a kézilabdáról, meg hogy mi is az pontosan, amit a magyar szurkolók annyit énekelnek („Haira Madzsarorr…? What is that exactly?”). Aztán elmesélte, hogy ő is meg a kollégái is teljesen rá vannak kattanva a kézilabdára, a munkahelyen is mindenki ezt nézi, meg ha tudnak, kijönnek, meg hogy ez milyen izgalmas, dinamikus sport… Hogy amikor a megy a húzás és passzolják a szélsőnek, aki felugrik és zutty… Meg ilyenek. Mondtam neki, hogy „Yes, I know.”, elvégre nem véletlenül sikerült megfertőzni sok-sok évvel ezelőtt engem is a kézilabda lázzal. Sőt, annak idején elkezdem játszani is, de miután az első meccsem végén agyrázkódással a zsebemben (pontosabban a fejemben) jöttem le a pályáról, hamar vége lett a beállós karrieremnek. Szóval kézilabda mindenek felett – de inkább maradok a lelátón, önvédelmi okokból.

A vízilabda-válogatottól Peking óta mindenki a negyedik aranyérmet várja – én örülök annak, hogy ezt a csapatot élőben láthattam játszani. Ráadásul egy jó meccsen. Egy három aranyérmet megnyert generációtól nem lehet „ezek mindent megnyernek” alapon csak úgy aranyat várni negyedszer is, a sport nem ilyen. Ők megtették, amit a vízilabdáért lehetett, most egy újabb generációt kell kinevelni, akik a következő, vagy az utána következő olimpiát megnyerik.

Meccs előtti feszült várakozás


A központi figura - még rabságban


Bevonulnak


Szépen sorban felolvassák a neveket – szerencsétlen
helyi kommentátor jól meg van szívatva minden magyar meccsen


Pacsi


Kupaktanács és csapatszellem


…ééés kezdődik!


Jellegzetes vízilabda-mintázat


Lóbál… és góóól!!!


A helyszín


A résztvevők


A rendezés


Tartalék :)

Az előre megvett negyeddöntős és elődöntős jegyekkel a kézilabdánál szerencsénk volt, oltári nagy szerencsénk – pont az izlandi-magyar és a svéd-magyar meccsre szóltak. A vízilabda azonban nem, így a helyben kialakult szokásoknak megfelelően – mivel hivatalos platformja nem volt a csereberének – az olaszok elleni vízilabda-negyeddöntő előtt két és fél órán keresztül grasszáltunk a vízilabda aréna előtt az alábbi táblácskával, hátha.

Az idejét sem tudom, mikor színeztem utoljára…

Sajnos nem sikerült összehoznunk, így megnéztük, ahogy a szerbek hazaküldik az ausztrálokat, aztán estére elvonultunk az egyik észak-londoni szurkolói klubba, ahol a többi fajtánkbélivel együtt megnéztük, ahogy az olaszok pontot tesznek a háromolimpiányi sorozat végére. Nagyon sajnáltam a srácokat, eléggé el voltak keseredve, ahogy láttam és nem segít a legközelebb, mert sokuknak nem lesz legközelebb. De van három nagyon szép érem, arra kell emlékezni :)

Archway Tavern – magyar étterem és szurkolói klub

Ezek a szurkolói klubok egyébként nagyon felemás érzést keltettek bennem. Egyrészt jó volt ott lenni, mert végre rántott finomságokkal, tejfölös uborkasalátával, lángossal, Traubisodával és somlóival traktálhattam az emésztőrendszeremet, másrészt meg nem volt annyira jó, mert a folyamatos beszélgetéseket nem lehet kiszűrni, akaratlanul is érti az ember, amit körülötte magyarul mondogatnak. Sporteseményeken nagyon nem szeretem, ha valaki ordenáré módon szidja a csapatot, különösen nem, ha non-stop és végképp nem, ha mindent kritizálva. Így mind a vízilabda, mind a kézimeccseken igyekeztem becsukni a füleimet és a játékra koncentrálni (meg a kajára). A másik nagyon utált szólam pedig arról dalolt, hogy milyen fos itt minden kaja, meg ez az ország, meg egyáltalán, de hát otthon még nagyobb gáz van, ezért eljövünk ide és itt nyígunk tovább. Köszönöm, erre sem vagyok kíváncsi, mert én meg nem azért jöttem ide, hogy ezt hallgassam.

Így aztán még inkább jó élményként maradtak meg a helyszíni meccsek, ahol azért volt szurkolás vastagon és hát élőben látni a játékot megintcsak más :) Természetesen az Izland-Magyarország volt a legeslegnagyobb élmény, fantasztikus meccs volt. 2009-ben ott voltunk a Viborg-ETO kézi BL döntőn Dániában, ahol az ETO két góllal nyert, fantasztikusak voltak a lányok, eddig az volt életem legjobb meccse, de most komoly a konkurencia.

A hosszabbítást már a közvetítő állás sem bírta ülve


Itt már én sem hittem a szememnek


Lefújva – az szétszóródott izlandiak keresik, 
hogy hol ment el ez a hajó


Epic – igen, Nagy László is hozzátette a magáét.
További kommentem nincs.

A fent látható srácok, mint később kiderült, magyar önkéntesek. Az eredeti játékidő vége előtt pár perccel küldték be őket, hogyha vége a meccsnek, összeszedjék a szemetet. Ehelyett kaptak huszonegynéhány percet a magyar férfi kézilabda válogatott egyik legszebb játékából.

Szurkoltak is rendesen :)

A meccs után az izlandi szurkolók meglehetősen lelombozva sétáltak kifelé, mi viszont még órákig a meccs hatása alatt voltunk. Talán ezért sem éreztem annyira tragikusnak a vízilabda eseményeit. Sajnáltam, persze, de a kézilabda sokkal közelebb áll a szívemhez, mint játék.

A szerencse pénteken is mellénk pártolt – mármint a megvásárolt jegyeket és a meccsek szereplőit illetően, így kint voltunk a svédek elleni összecsapáson is. Persze ez közel sem volt olyan fergeteges, mint a két nappal korábbi, de olyan egyszer van egy évtizedben. Talán ez is közrejátszott abban, hogy nem ment annyira jól a játék, de így is csak annyit tudok mondani, hogy „Szép volt, fiúk!”.

Pillanatkép


Átlövés készül

És az előző meccsen is már előkerült önkéntes csapat – kb. 10 perccel korábban érkeztek, mint az előző alkalommal – tudták, hogy érdemes beülni :)

Ismerősök a sorok végén

Összességében én úgy érzem, megkaptam azt az olimpia magyar meccseitől, amit akartam, a kézisek egyértelműen túlteljesítettek, a vízipólósoktól pedig láttunk egy remek meccset, ahol a régi játékukat hozták. Igazán nem lehet mire panaszkodni :) Szép volt, fiúk!

2012. augusztus 19., vasárnap

The Olympic Park – a tett színhelye

Nyolc napnyi intenzív anyaggyűjtés (értsd: szabadság, melyet nagyrészt az olimpiával töltöttünk a helyszínen) után az ember azt sem tudja, hol áll a feje, annyi mesélnivaló van. Mondhatnám, hogy az utóbbi néhány nap a záróünnepély óta arra kellett, hogy leülepedjenek az élmények, tudjak válogatni, de ez csak féligazság, ugyanis még volt némi elmaradásom mindenféle szláv országokból, sőt, néha dolgozni is kell – így a héten megjártam Londont (még egyszer), Bécset, Belgrádot és kétszer Törökországot is.

Beszámolónkat a szokásostól eltérően nem időrendben fogom megejteni, inkább igyekeztem egy-egy téma köré csoportosítani a dolgokat – különben abból állna az egész, hogy: Hétfő. Metró, meccs, gyalog, meccs, metró. Kedd. Metró, séta, metró, meccs, metró, meccs, metró. Szerda. Metró, meccs… Szóval, Olimpiai Jelentések, első rész – az Olimpiai Park.

London zsebkendőnyi területe, de tényleg. Viszont azon belül gyalog már kamionponyvának érződik. Az Olimpiai Park egyébként csak egy helyszín a sok közül, a hosszútávúszást és a triatlont például a Hyde Parkban, a kajak-kenut Etonban, a maratonokat az egész városban, a focimeccseket pedig szerte az országban (pl. Manchester, Cardiff, etc.) rendezték. Viszont a parkba jutott a csapatsportok többsége, az úszás és az atlétika is – így nagyjából azok a sportok, melyek a televíziós közönség nagy részét érdeklik. A park maga Kelet-Londonban épült fel, egy régi ipari területen – így a Docklands mellett London a városrehabilitáció, sőt a nagyváros-rehabilitáció újabb mérföldkövét tudhatja magáénak.

Bár a londoni metró kapacitás és megbízhatóság szempontjából eléggé az élen jár, ilyen öreg hálózathoz képest akár világszinten is, nagyon aggódott a városvezetés, hogy az olimpia idején össze fog omlani a rendszer, nem bírják majd a terhelést a járatok és toporogni fognak a lelkes résztvevők a megállókban órákon keresztül. Így a biztonság kedvéért üzembe helyezték a Javelin (=gerely) névre hallgató nagy sebességű vonatokat, melyekkel a St. Pancras állomásról 7 perc alatt lehet a Stratford Internationalhez, az Olimpiai Park egyik bejáratához hoppanálni.

A St. Pancras üvegcsarnoka ötkarikás hangulatban


A Javelin illusztris szomszédja - a Eurostar
(Párizsba és Brüsszelbe közlekedik)


Javelin a Stratford International-nél

Ezenkívül, a város szinte minden pontján bilirózsaszín matricák hirdették az olimpiai helyszínek irányát, a metrókon, hogy hol kell leszállni, utána pedig, hogy merre is van pontosan az adott helyszín kapuja – már ha a többezres, néhol többtízezres hullámzó tömeg követése nem lenne elegendő.

Ez a rózsaszín-lila színvilág még a Javelin belsejét sem kímélte – nem
az egyetlen jármű, ami áldozatául esett ennek a dizájnnak…

A vonuló szurkolók és a bilirózsaszín matricák mellett még önkéntesek százai segítették a helyszínek elérését, folyamatos iránymutatással (hatalmas, mélylila habszivacs mutatójjakkal) és szövegeléssel – aki itt eltévedt, élhetetlen. Vagy nem tud angolul. Egyébként az önkéntesek tömegkezelésben is igen járatosak voltak, forgalmi okokból (mármint gyalogos forgalom), szinte mindenhol rám szóltak, hogy ne álljak meg fényképezni, mert jön a tömeg és elvisz… Itt azért meg kell említenem, hogy ha tényleg ilyen volt a helyzet, volt annyi eszem, hogy ne torpanjak meg, egyéb esetben meg sokkal inkább arról volt szó, hogy az önkéntesek pillanatnyi helyzettől függetlenül lelkesen irányítgatták a ténfergőket jobbra balra, mindenféle kerülőutakra – kicsit túlságosan is óvatosan, britesen :) Például rendszeresen megpróbálták elirányítani az emberek egy részét Stratford helyett a West Ham állomásra, ami két kilométerre a parktól található és 30 percet kell odáig gyalogolni – míg Stratfordnál a metró és a fent emlegetett Javelin is a nép rendelkezésére állt. Biztos, ami biztos, nehogy túl nagy tömeg legyen.

Ha egyszer eljutott az ember Stratfordig, park előtt még át kellett verekednie magát egy bevásárlóközponton – de innen legalább már látszik a cél.

Meg a rózsaszín táblák – az a közvetítő zeppelin
nekem a háborús Londont juttatja eszembe


És a hivatalos szponzorok

Első nap csak a jegyeinket szereztük meg, némi sorban állás árán. Minden jegyhez járt egy 9 zónás TravelCard, amivel az összes londoni és London környéki helyszínre el lehetett jutni tömegközlekedéssel – ezen sokat gondolkoztam, hogy vajon mennyit keresett a Transport for London (a helyi BKV) az olimpiával? Bliccelni a metrón, buszon, vonaton nem nagyon lehet, meg arrafelé nem is szokás, meg az újságokban nap mint nap jöttek a számok, hogy előző nap hány rekord dőlt meg melyik állomáson vagy vonalon, úgyhogy biztos nem volt veszteséges az augusztus arrafelé…

Ha egyszer bejutott a parkba az ember (biztonsági kapuk, no folyadék, yes csomagátvilágítás), üdvözölték. Mivel az Nemzetközi Olimpiai Bizottság hivatalos nyelve a francia, minden hivatalos dolgot (pl. eredményhirdetés) franciául is végignyomtak, hogy politikailag korrekt legyen.

Így az üdvözlésnél is szerepel egy Bienvenue.


Directions – a legmesszebbi (a BMX-pálya) 30 perc ettől a kaputól

A parkban elképesztő tömeg van, különösen reggel tíz előtt, ebédidőben és délután 4-5 körül. Tiszta iskola. Brit szurkolók mindig mindenhol, nagyobb mennyiségben vannak még amerikaiak, ausztrálok és a francia-német-olasz-spanyol négyes szurkolói is – látszik melyik népes nemzetnek van kerete nagy tömegben olimpiára menni. Igen, még a spanyoloknak is... mondjuk görögöket nem nagyon láttunk... Magyar szurkolót viszont szép számmal, de szinte kivétel nélkül csak az erős magyar érdekeltségű sportágak eseményein.

Union Jackek mindenütt – mögöttük az uszoda


Tömeg


Fehéregyensúly másképp – az emeletes házak
a háttérben az olimpiai falu


Közelebbről megnézve az is látszik, hogy
a küldöttségek is szívesen öltöznek zászlóba


Jobbról pláza – balról pláza


Rendfenntartás

A sportok mellett ez minden korábbinál erőteljesebben a fogyasztás olimpiája is volt – a helyszíneken csakis a hivatalos szponzorok termékeiből lehetett válogatni, így építettek két hatalmas mekit, meg a kettő közé egy bődületes szuvenír-áruházat, a nép pedig tette a dolgát és fogyasztott.

Monstrumok – a kettő között áll a sor


Ennek a jelnek a jelentését
többen ismerik a világon, mint a keresztét...


Folytatódik a sor

A képeken viszont az is látszik, hogy kertépítési, parkászati szempontból végre sikerült egy normális helyszínt létrehozni – az ágyásokban tömegeltek a virágok, nagyrészt nyíltak, a fák zöldelltek, a gyep nem volt foltos, nem volt kiszáradva és leginkább az látszott az egészen – valaki hozzáértő átgondolta, hogy mit-miért-hova, az mikor fog nyílni, hol kell lezárni a kis kerteket a taposó tömeg elől, hol legyenek fasorok, stb… Nem nagyon láttam még olyan rendezvényt, ahol ekkora figyelmet fordítottak volna az élő dekorációra. De hát hol máshol, ha nem itt?

Szurkolók a fák között


Vadvirágos rétnek tűnik


Egyszer majd megnőnek és itt árnyas sétány lesz

A parkon keresztülfolyó Lee folyócska felett kis hidakon lehet átjutni a park egyik feléről a másikra, egy ponton pedig egy hatalmas kivetítőt állítottak fel, így a lejtős parton ücsörögve lehetett követni a BBC adását azoknak, akik nem jutottak be valamelyik eseményre. Itt ültünk mi is éppen két meccs között, miközben Mo Farah a 10 ezer méter után megnyerte az 5000 méteres síkfutást is – na azt a szurkolást, amit a nagyrészt brit közönség művelt :)

A legtermészetesebb lelátók – és a nagy kivetítő, oldalról


Fesztiválhangulat


Holland úriemberek egy brit szurkolóval


Kirajzottak mindkét partra – háttérben
a Velodrome, a BMX-pálya és a Basketball Arena


A szervezők arra is gondoltak,
aki nem akar megállás nélkül kólát inni :)

A kiülős nézők közül estére általában kevesebben maradtak, viszont 10 körül mindig volt egy utolsó hullám hazaáramló, amikor is az atlétikai számok aznapra véget értek. Ez úgy kb. 80 ezer ember, ugyanis az olimpiai stadion szinte minden nap ’Sold out’ volt…

Esti megvilágítás


Go Team GB!


A vízilabda is aluszik


Uszoda a virágok felett


A sokat emlegetett Orbit, Nagy-Britannia legnagyobb
művészeti ojjektuma (egyébként kilátótorony lesz valamikor)


Brazilok hazafelé – erről ugrott be, utolsó nap este
az önkéntesek a szokásos ’Goodnight!’ helyett
’See you in Rio!’-val búcsúztak :)

Meg kell, hogy jegyezzem, hogy az önkéntesek egyébként nagyon sokat adtak hozzá a hangulathoz, fáradhatatlanul spanolták a népeket, tapsoltak, a hangosbemondókon keresztül folyamatosan jöttek a ’How’re you today?’, ’Welcome at the Games!’, ’Go Team …!’ – a látott zászlóknak megfelelően – ’Have a nice day!’, stb. Ettől az ember már a parkban abszolút sportfan hangulatban érezte magát – a létesítményeken belül pedig mindig állt a bál – de erről majd a következő posztban :)

Szellőzőcső éjjeli hazasétában West Ham felé

Az olimpiai létesítmények kapcsán mindig kérdéses, hogy mi lesz velük a paralimpia után? Félig használják, félig szétrohadnak, mint Athénban? Lebontják? Megpróbálják másra felhasználni? Itt az uszodát egy utánpótlás-nevelő program keretében szeretnék megtölteni és hasonló sors vár a Copper Boxra is, ahol a kézilabda meccseket rendezték. No nem kézilabdázni fognak benne, inkább kosarazni. A vízilabda-arénát le fogják bontani, mivel ez a sportág nem annyira népszerű arrafelé. Viszont alapítanak majd egy új egyetemet, mely egyrészt sporttudománnyal, másrészt zöld technológiákkal fog foglalkozni (kihasználandó a sportlétesítményeket és a high-tech kommunikációs hálózatot, amit most odarittyentettek). Továbbá az olimpiai faluból 3600 lakás lesz – szerintem alig várják, hogy piacra dobódjanak. Az Olimpiai Stadion pedig a West Ham United otthona lesz, mely az utolsó körben nyerte el a helyet a szintén erre pályázó Tottenham Hotspur elől. Bízom benne, hogy ezekkel az alapokkal sikerül egy hosszabb távon jól működő, élhető városrészt kialakítani és nem csak néhány hétig lesz remek hely az Olympic Park :)