Port Arthur

Adelaide és a Kenguru-sziget után továbbtettük székhelyünket Tasmániába pár napra. A jó hatvanezer négyzetkilométeres sziget Ausztrália legkisebb szövetségi állama, a világ 26. legnagyobb szigete és mintegy félmillióan lakják. A területen 1642-ben járt először európai felfedező, a holland Abel Tasman, de csak jó 250 évvel később jöttek rá Matthew Flinders és George Bass angol kollégák, hogy itt egy szigetről van szó, amikor áthajóztak az Ausztrália és Tasmánia közötti, viharos vízű Bass-szoroson. Tasmánia fővárosa Hobart, ide érkeztünk. Három-négy nap alatt messze nem lehet mindenhol körülnézni, az egyik lehetőségünk az északi hegyvidék (Cradle Mountain és társai), a másik a déli történelmi helyszínek és tengerpart volt, mindkettő nem fért bele, így úgy döntöttünk, mivel magas hegyet jó időben az ablakból kihajolva is látni Zürichben, legyen a délvidék. Ja és persze a Cradle Mountain  ezzel felkerült a bakancslista egy későbbi részére, mi pedig elindultunk tovább azon nyomban Port Arthurba.

A hobarti reptéren tasmán ördögök várják az érkezőket

Port Arthur ma egy kistelepülés (1049 lakosa volt 2016-ban), annak idején viszont (mi másként, mint) Ausztrália egyik fegyenctelepeként kezdte a pályafutását, de azt is négyzeten: ide küldték azokat a fegyenceket, akikkel a többi fegyenctelepen már nem bírtak. A börtön 1833-ban kezdett működni, majd 1853-ban megnyitották a telepen a Separate Prisont, vagyis a külön börtönt, ahol magánzárkák voltak, az rabok az őrökön kívül nem találkoztak senkivel és napi maximum 1 órát tölthettek zsebkendőnyi, elszeparált udvarokban a szabad levegőn. Ha itt is kihúzták a gyufát, büntetésként egész fejet borító, sötét csuklyát kellet viselniük napokig, vagy bezárták őket a néma szobába, amely egy méteres falakkal és három-négy, vastag ajtóval védett, fénytelen szoba volt – nem kevés fogvatartott mentális problémákkal küszködött a börtön ezen részének köszönhetően. Az itteni praktikák egyébként a modern büntetés-végrehajtás eszközeivé is váltak, a magánzárka és a sötétség az Alcatrazban is az egyik végső eszköznek számított – pont a pszichikai hatás miatt. A két börtön még egy dologban hasonlított egymásra: a szökés lehetetlennek tűnt mindkét helyről. Port Arthur ugyan nem egy kis szigeten van, de egy félsziget csúcsán, ami szárazföldön csak a nagyon keskeny (30 m széles) Eaglehawk Neck földszoroson keresztül közelíthető meg. Ezen a földszoroson a börtön működésének jó negyven évében egy kerítés húzódott katonai őrséggel, csapdákkal és kiéheztetett kutyákkal. Ez legalább olyan távoltartó erőnek tűnik, mint az Alcatraz körüli nagyon hideg víz és heves áramlatok (Alcatrazról bővebben errefelé olvashattok beszámolót).

A börtön 1877-ig működött (messzinek messze volt, gazdaságosnak meg nagyon nem volt az), a területet utána elhagyták, bár már felmerült a turizmus, mint lehetőség a folytatásra. Ausztrália azonban ekkoriban leginkább szabadulni akart a fegyenctelep imidzstől, így sorsára hagyták az épületeket, egy részük legégett, egy részüket eladták, egy részüket elhordták, de még így is elegendő maradt ahhoz, hogy jó ötven évvel később, amikor már egy kicsit halványult a konkrét emlékezett, megindulhasson turisták özöne. Mármint ahányan eljönnek ezért a világ végére (ma évi 250 ezer látogató érkezik), a terület a világörökség része. Port Arthur modernkori történetéhez egy nagyon szomorú esemény is hozzátartozik, 1996-ban egy magányos merénylő 35 embert lőtt le és 37-et sebesített meg a múzeum kávézójában. Ma 35-szörös életfogytiglaniját tölti Ausztrália legszigorúbb börtönében. A kávézó épületét lebontották, ma egy emléktábla található a helyén az áldozatok nevével.

Alkonyatkor érkeztünk Port Arthurba, bevállaltuk, hogy a mellette található motelben alszunk, melynek az ablakai az egykori telepre néznek (minden kísértethistória ellenére), sőt aznap estére még egy Ghost Tourra (szellemtúra) is beneveztünk a sötétben – kaptunk is érte oklevelet, mert bátrak voltunk. A túravezető némi 'Bevezetés a magyar ABC-be' rövidkurzus után nagyon lelkesen húzott ékezeteket a neveink összes potenciális helyére, így lettem Ágnés. Inkább több legyen, mint kevesebb :)

Alkonyat – tiszta angol vidék, nem?

A ghost touron csak négy lámpás volt 20-25 emberre, akikből meglepően sok gyerek volt – kíváncsi vagyok, vajon hány felriadós, álmatlan éjszakával küzdöttek utána az érintett szülők? Mindenesetre ott nagyon bátrak voltak a kölkök, négyen bevállaltak egy-egy lámpát és nagyon büszkén meneteltek a csoport elején és végén. A történetmesélés profi volt, élveztük a programot, bár időnként, bevallom, nekem is remegtek a térdeim, hogy mi lesz még itt. Túl sok volt az X-akták, na.

Lámpások

A fegyencek által épített katedrálisnak már csak a falai állnak

Fény az éccakában

Több épületben is jártunk, természetesen a telep orvosának műtője sem maradhatott ki, egy jó kis horrorsztorival megfűszerezve, melynek hőse végül egy kecskekoponyában randalírozó egér volt, meg jártunk a paplakban is, ahol az egyik tiszteletes valami megfázásos betegségben hunyt el, azóta sem lakott senki túl hosszú ideig ott, mert minden új beköltöző furcsa dolgokat tapasztalt… Spooooooky.

Másnap reggel egy kiadós reggeli után indultunk el
 a Port Arthurt világosban is felfedezni.

A nagy épület az egykori eredeti börtön, le is égett,
 meg szét is hordták valamennyire – már csak a romjai állnak

Anglia-hangulat

A még tetővel bíró épületekben múzeumokat rendeztek be
 – ez egy fogvatartott napi ételadagja

A telepen orvos, katonai tisztek is laktak
 a családjukkal – ilyen házikókban

A börtönépület

A rácsok nem a börtön tartozékai, ugyanis nem a ki-, hanem a bejutást akadályozták meg, ugyanis egy időben magtárként is funkcionált az épület – az is látszik, hogy csak a földszinti ablakokban vannak.

Munkaterápiaként hajóépítéssel is foglalkozhattak a fegyencek

Port Arthur egy keskeny kis öböl végében fekszik, amelyben több kisebb sziget is van, ezek közül kettőt használtak a börtön részeként, az egyiken a fiatalkorúak külön börtöne volt (Point Puer Boys’ Prison), a másikat pedig temetőnek használták. A feljegyzések szerint több, mint 1600-an nyugszanak a kert méretű Holtak Szigetén (Isle of the Dead), de csak 180-an szerepelnek sírköveken. Tettünk egy-egy kört mindkét szigeten.

Isle of the Dead

A sziget ma bokrokkal teli, a málló sírköveken a feliratok még nagyrészt kivehetők. Egy kedves hölgy vezetett végig bennünket rajta, kellően borús és hideg történeteket mesélve, kezdve a különböző halálokokkal, a temetések gyakoriságán keresztül a sziget gondnokának történetéig: egy magának való fegyenc vállalta ezt a feladatot, éveken keresztül lakott a szigeten egy kis kalyibában, miközben sírásóként dolgozott. Naponta hoztak neki élelmet és friss vizet (meg időnként kuncsaftot) a szárazföldről. Brrr. 

Korabeli kép

Feliratok

Néhány kőkoporsó is akad

Azért egy vicces pontja is volt a történetmesélésnek: a hölgy az elején említette, hogy ne ijedjünk meg, ha hirtelen mozgást látunk valahol a szemünk sarkából, ugyanis valaki pár évvel ezelőtt elengedett a szigeten egy wallabyt (egy kistestű kengurut) és a Holtak Szigetének zsebkendőnyi mérete ellenére még nem sikerült befogni, pedig a csalitól kezdve a csapdázásig már mindent megpróbáltak.

Az Isle of the Dead után átmentünk a fiúbörtön szigetére. A Point Puer jóval nagyobb, annak idején épületek is álltak rajta, de mára már alig maradt valami.

Sirály fogadóbizottság várja a látogatókat

A Holtak Szigete a Point Puerről

Ezekkel a karmos ágakkal még hátborzongatóbbnak tűnik

Ennyi maradt az épületekből Point Pueren

A fiúk börtönében a munka és az oktatás segítségével próbálták rehabilitálni az ide került srácokat (azért elég kemény dolog lehetett az 1800-as években visszaeső bűnelkövetőként tizenévesen ide jutni). Kertművelés, kenyérsütés és szabadidőként tanórák – jobb, irány, mint a magánzárka, meg valamiféle későbbi társadalmi integráció irányába mutat, de nem nagyon maradtak feljegyzések arra nézve, hogy vajon mennyire volt sikeres.

A sirálybizottság az indulásra is összeült

Visszanézve az öböl felé – a nagy sárga épület
 a börtön, felette a dombon a katedrális.

To be continued.