Giant Forest és a Moro Rock

A kalandosra sikerült utolsó előtti nap után reggel összeszedtük és bepasszíroztuk a bőröndökbe a cuccainkat és nekiindultunk még egy utolsó túrának, mielőtt San Franciscót vettük volna célba.

A Sequoia National Parkból a másik mamutfenyőliget és egy Moro Rock nevű kilátószikla fért bele az időnkbe, képek következnek =)

Úton a világ legnagyobb (tömegű) élő fájához

Ikrek

General Sherman Tree – ő lenne az

2200 évesnek saccolják

Nem messze innen található a Giant Forest Museum,
 a Sentinel, avagy Őrszem már ezzel szemben lakik

Vagyis inkább tornyosul

A Sierra Nevadában a mamutfenyők 1500 és 2200 m
 tengerszint feletti magasság között érzik jól magukat

Az alatt túl száraz, felette túl hideg lenne nekik

A fekete pöttyök jelentik a ligeteket

A terep nem lehet túl lejtős mindeközben, a az esővíznek ugyanis valamennyire meg kell maradnia a talajban, ahhoz, hogy a sequoiák jól érezzék magukat. A Giant Forest-liget (=Óriás Erdő) valószínűleg ideális hely a mamutfenyőknek, különben nem nőttek volna ennyien ekkorára benne.

Szemléltetik a méreteiket – igen, a hajó a Titanic.

Sequoias @ Redwoods (a kettő közötti különbségen
 az előző bejegyzésben elmélkedtünk)

A múzeum után még gyorsan megnéztük a híres Tunnel Log törzset

Bagoly biztos vigyorog az autóban, csak ez a képen nem látszik. Még sosem ment át faalagúton, Svájcban mind kőből, meg időnként hóból vannak. Otthon meg homokból meg löszből, de ez egy másik történet. Szóval vissza a Tunnel Loghoz: a fa 1937-ben dőlt ki, természetes úton, egy évvel később vájták ki benne az alagutat, amit ma is használnak. A mamutfenyő fája kicsit ellenállóbb, mint a szokásos fafajoké – a törzs lassan 80 éve fekszik itt, aztán még mindig van belőle, nem is kevés :P

Utolsó helyszínünk, a Moro Rock felé közeledünk –
 egészen Alpok-kinézete van a környéknek

Szerpentin – itt azért jobban látszik a mediterrános beütés

Facsontváz

Völgy

Még egy kis hó is akad a tetején

Visszanézve szépen látszanak a mamutfenyők
 vattacukorra emlékeztető koronái

Itt még ki is magaslanak a tömegből

Panoráma

Miután kigyönyörködtük magunkat, szépen lesorjáztunk kétosztálynyi csacsogó gimnazista közepette (ami egy keskeny, egyszemélyes lépcsősorokból és ösvényekből álló úton néha nehézkesebb, mint azt az ember elsőre gondolja), aztán elindultunk San Francisco felé, tekintve, hogy az esti járattal onnan már Zürich következett.

Sierra Nevada

Kalifornia

… és a szárazság. Évek óta kevesebb eső esik,
 mint az átlag, ez látszik a víztározókon is.

A tájról nem is beszélve.

Persze az Államok gyümölcsöskertjében nem áll meg az élet,
 de azért elgondolkodtató lehetne a jelenlegi helyzet.

Merthogy a víz nagy részét alapvetően elöntözik.

Az errefelé szokásos autópálya-hangulat

Ez kevésbé gyakori. Ritkán jön, de akkor hosszú.

Az egyre növekvő forgalomban előbb-utóbb San Francisco következett, autót leadtuk, cuccainkat kompaktáltuk egy-egy bőröndbe és szurkoltunk, hogy legyen helyünk a járaton. Itt a vége fuss el véle (legalábbis az előnászút beszámolójának), de ne menjetek messze, azóta is dolgozunk, meg jövünk-megyünk, lesz mááááásik :)

Mamutfenyőkalandok

A Yosemite-túra után még délebbre vonultunk, áttettük a székhelyünket a Sequioa and Kings Canyon National Parks területére – vagyis elmentünk megnézni a mamutfenyőket.

Tájolni itt lehet (kép innen)

A Redwood National Park is rajta van a bakancslistán, ezzel együtt ez remek apropó arra, hogy tisztázzuk a redwood és a sequioa körüli zűrzavart. Mamutfenyőből ugyanis többféle is akad: ciprusfélék családja, mamutfenyőformák alcsaládja, azon belül pedig az alábbi nemzetségeket találjuk:

Wikipédia, de ellenőriztettem a konkrét állítást
 a családi kertészmérnökkel. (kép innen)

Hogy még keverjem a dolgot (és a szüleimtől örökölt okosságokat), az örökzöld mamutfenyőket szokták ’redwood’ néven és az óriás mamutfenyőket ’giant sequoia’-ként emlegetni. Az örökzöldek laknak Észak-Kalifornia és Dél-Oregon tengerparti erdőiben, közülük való a Hyperion Tree, a világ legmagasabb élő fája; az óriások meg a Sierra Nevada nyugati lejtőin, ahol természetes körülmények között (tehát nem telepítetten) csakis különleges mikroklímájú ligetekben élnek és közéjük tartozik a General Sherman Tree, a világ legnagyobb tömegű élő fája. A kínai mamutfenyőknek is megvan a maguk csavarja: egészen 1943-ig azt hitték, hogy kihaltak, amikor is egy kínai erdész rátalált egy élő példányra Kína egyik távoli, hegyes-völgyes régiójában. Ők egyébként jóval kisebbek, mint amerikai társaik.

A környék – Sierra Nevada

Valahol Kings Canyon National Park szélén

Kanyarog

Táj

Lent is kanyarog

Bagoly kiélvezte a szerpentinezést, én kevésbé voltam oda érte

De a látvány sok mindenért kárpótolt =)

A Kings Canyonban lényegesen kevesebb magunkfajtával találkoztunk, mint eddig, viszont annál több szúnyoggal és medvével – mindkettő terén lenyomta az összes eddigi helyszínünket.

Szerettünk volna egyet sétálni a Zumwalt Meadow-n, el is indultunk,
 de már a patakparton el kellett kezdenünk csapkodni

Maláriaszúnyog elleni trutymóra (az volt nálunk)
 a szívókájukkal mutogattak a kaliforniai vérszívók

Méghozzá a bőrünkön keresztül, úgyhogy alpesi legelő
 ide vagy oda, pár perc után feladtuk

És visszadöcögtünk a patakpartra. Itt nem sokkal később fotózás és sziklára felmászás közben a frászt hoztam egy medvebocsra, aki a kő túlsó oldaláról bámult rám. Természetesen ő az egyik irányba, én a másik irányba szaladtam – ami legalább az én részemről ökörség volt, de az abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy a mamája sem lehet messze és semmiképp nem szeretnék kettejük között tartózkodni egy pillanatig sem. Kép sajnos nem készült a cuki bundásról – a medvebocsok egyébként állati aranyosak. Amíg meg nem nőnek. A völgyből kifelé találkoztunk az utóbbi verzióval is, egy jó tíz méterrel az autó előtt trappolt át az úton teljes valójában. Meglepően gyorsan. Éles helyzetben nem érdemes futni előlük, na.

Naplemente előtti utolsó percek

The Kings River

És a jószág, mely a bonyodalmak hátralevő részét okozta

Történt ugyanis, hogy a szállásunk felé gurulva az egyik különösen kevés szűknek tűnő kanyarban leltünk a sávunk közepén egy követ. Bagoly tapossa a féket, amennyire a helyzet engedi, szép lassan átgurulunk felette – kikerülni sem a folyó, sem a sziklafal, sem a teljesen beláthatatlan szembesáv felé nem tűnt jó ötletnek.

Lö ominózus kanyar

Csakhogy a kő harminc km/h mellett is felpattant és végigverte az autó alját, jó hangosan. Meg is álltunk amint lehetett, mondván hogy ez sok minden, csak nem egészséges (ekkor készült a kép is), hát igen, folyik valami. Frász 1.0. Ugye nem a fékolaj. Térerő több tucat kilométernyire, kirándulók nagy része már a kempingjében, kezd sötétedni. Frász 2.0. Ugye nem benzin. A Kaliforniát sújtó szárazság miatt évek óta tűzgyújtási tilalom van a területen. Egy benzint csorgató autóval mennyire lenne díjnyertes ötlet további 50 kilométert teperni egy nemzeti parkban? Frász 3.0. Ez egy vadiúj autó, alig ment hatezer kilométert és most mi lesz… szerencsére volt teljes biztosításunk (két-három, más autókról lepotyogó vagy általuk felpattintott, kőtörmelék által repesztett szélvédő után máshogy már nem bérelünk járgányt), így ezt a parát Bagoly viszonylag hamar rövidre zárta. Azt azért elég hamar megállapítottuk, hogy benzin nem lehet, annál viszkózusabb, így visszaültünk és imádkoztunk, hogy ne a fék legyen. Meg, ha lehet, ne rohadjon le az egész három kanyarral később.

Végül kellően zilált idegállapotban, de eljutottunk a szállásunkig, egy klasszikus itteni lodge-ig (olyan vadászház-féleség). A kulcs egy borítékban az ajtóra ragasztva, a tulajok már visszavonultak. Térerő nincs, wifi és vezetékes telefon azonban van, így további autódiagnosztika következik Uncle Google segítségével, illetve konzultáció a kölcsönzővel, hogy ilyenkor mégis mi a bánat van. Tudjátok, milyen részletes tutorialok vannak a neten arra, megállapítsd, mi folyik az autódból? Szín, szag, viszkozitás, hely, hogy honnan folyik, gyártók, márkák, tejóisten. Hosszas elemzés és forrás-összehasonlítás után arra jutottunk, hogy sebváltó-folyadék lehet. Houston, ez történt, sebváltó-folyadék folyik az ótóból. Megy még? – kérdezik. Megy. Semmi nem világít a műszerfalon, aminek nem kéne. Csak csöpög alul, mint egy rossz csap. Addig ők semmit nem tudnak tenni, amíg az autó megy. Szóljunk, ha nem. Kösz.

Ez másnap reggel be is következett, amint kimentünk vele a parkolóból. Nem nagyon számítottunk másra, de ki kellett váltani az autóból a nem működést ahhoz, hogy tegyenek valamit. Szóval az első kanyarban bedöglött a sebváltó – szerencsére felfelé indultunk el, így a lendületből fordulás után vissza tudtunk gurulni a parkolóba és meg tudtunk mondani Houstonnak, hogy igen, világít a lámpa, hogy igen, baj van a motorral, nem, nem működik a sebváltó és nem, már nem folyik belőle semmi. Ellenben van egy bazinagy trutyifolt ott, ahol az autó éjjel állt a parkolóban. Remek, köszönik, akkor máris küldenek egy ugyanilyet. San Franciscóból. Ja hogy mi onnan alsó hangon négy és fél órányira vagyunk onnan. Los Angeles? Az öt és fél, inkább hagyjuk. Máshonnan nem tudnak. Majd szólnak, ha elindul a trailer.

Szóval Bagoly és Zsebi egy szobába bezárva töltik a nap nagy részét (ja, egyébként az utolsó előtti napunk), merthogy bármikor hívhatnak a kölcsönzőtől és ugye térerő tucat mérföldekre nincs, csak vezetékes telefon. Dzsíniösz. Egy rövid kis power nap (három óra) után már nem nagyon tudtunk mit kezdeni magunkkal, így újra előkotortuk az esküvőszervezés fonalát – tekintve hogy jó egy hónappal előtte jártunk éppen. Éljen a wifi. Közben feltűnt, hogy kicsit nagyobb a helikopterforgalom a fejünk felett, mint az ilyen helyeken szokott lenni – először arra gondoltunk, hogy ennyi lusta turista még itt sem lehet – de aztán rövid sétaszünetet tartva szembesültünk a kissé maró füsttel és az erkélyről aggódva kémlelő tulajdonossal. Wildfire, onnan éppen látni. Lassan eldől, hogy tudják-e kontrollálni, vagy esetleg evakuálni kell-e. Van kérdés? :) Addigra tudtuk már, hogy elindult a másik autó, de azért említettük neki, hogy ha mennek, ne hagyjanak itt minket…

Délelőtt tíz körül indították el a kölcsönzőben a processzust, délután ötre meg is érkezett a fehér Dodge, egy szép nagy traileren. Közben az erdőtűz-problematika is megszűnt, sikerült eloltani. Az úriember az egyik autót le, a másikat fel, közben elmesélte, hogy neki csak fél tizenkettőkor szóltak és délben tudta felvenni az autót; itt írják alá kérem, itt a kulcs, viszontlátás. Faja, mehetünk világot látni így délután ötkor, amíg még világos van. De legalább félig kész lett az ültetési rend… A maradék kétórányi világosba a General Grant Grove, a közelebbi liget fért bele.

A parkoló mellett nyújtózkodnak – fiatalnak és zsengének számítanak

Felnéz

Fallen Monarch - a törzs 1800-as évek végi fotókon is látszik,

 nem sokkal előtte dőlhetett ki. Százegynéhány év alatt ez lett belőle.

Kilátás

Napsütötte

A mamutfenyők alapvetően jól bírják a tüzeket,

 de ami áthatol a kérgükön, maradandó sebet hagy

Csoportkép

Méretarány – a General Grant Tree tövében

És így magasodik fölénk egy kicsit messzebbről

The Gamlin Cabin

A Gamlin-testvérek építették 1872-ben, amikor elkezdtek marhát legeltetni a környéken. 1891-ben lett a terület Grant National Park néven nemzeti park és ezzel a hadsereg lovassága lett az őrzője – így szénatárolónak is használták pár hónapig. Később áthelyezték a mai látogatóközponthoz, ott szolgált ranger stationként is, sőt 1902-1909-ig ebben lakott a park első civil rangere (vadőre). 1932-ben rádőlt egy fa az épületre, ekkor döntöttek úgy, hogy visszatelepítik az eredeti helyére és a ’kiállítás’ része lesz.

A baloldalit Lightning Tree-nek hívják, noha inkább
egy masszív erdőtűz okozhatta a rajta látható sebet

A Fallen Monarch másik vége

The Twin Sisters – az Ikerlányok

Parkolóőrök

A szépséges fenyőóriások után visszatértünk a szállásunkra és fellőttük a pizsit, örülve annak, hogy a kalandos 24 óra végén azért mégis láttunk valamit =)

Zárókép a vadászházból