Nem
olyan grandiózus, mint a Colorado folyóé, de abszolút megéri. „Csak” 32 km
hosszú és a legszélesebb pontján csak kicsit több, mint egy kilométer széles,
de eszméletlen színű falai vannak és van benne két méretes vízesés, a zöld
fenyőkörítésről nem is beszélve. A kanyon déli és északi felén is bele lehet
lesni, több ponton is – mi a déli felén kezdtünk, de reméltük, hogy majd még az
északira is jut idő valamelyik nap…
Utóbbiért
kicsit letértünk a főútról, egy kisebb beugróban találtatik, körbekerítve. Bemész, kerítés, megnézed (a fényképezőgépet
bedugtam a rácsok között), elolvasod, hogy ez egy mamutfenyőféle törzse és hogy
igen, ma hasonlók vannak Kalifornában és ennyi. Kicsit utánanéztem, van belőle egy fél erdőre
való a Specimen Ridge-en. De az nem rémlik, hogy az ottani tájékoztató tábláknál lett volna bármi olyasmi, hogy a kedves látogatónak itt arra kellene gondolnia, hogy igen,
valamikor errefelé is melegebb éghajlat uralkodhatott, hasonló, mint ahol ma ilyen
fák élnek – a mamutfenyőfélék alapvetően Észak-Amerika babérlombú erdőinek
lakói, ma ilyeneket Kaliforniában és Oregonban találni. Szóval a kontextus itt kicsit
hiányzott, de az ott töltött idő alatt ez volt az egyetlen, amire azt mondtuk,
hogy hát, ettől többet vártunk… Ősmaradvány témában egyébként az egyik legjobb
és legtutibb bemutatóhely, ahol eddig jártam, Ipolytarnóc volt, csak ajánlani
tudom mindenkinek! :)
Elég
hamar megtanultuk, hogy amint autó fékez előttünk, látható forgalmi ok nélkül,
valószínű, hogy valami fotóznivaló állat van a közelben – legtöbbször bölény,
amit egyébként mind a mérete, mind a színe (kifejezetten sötét) miatt nem nehéz
kiszúrni.
De
az ekkora füleket sem. Szinte hallom:
'Master has given mule deer a sock... Mule deer is free!'
(Harry Potter-rovat vége.)
'Master has given mule deer a sock... Mule deer is free!'
(Harry Potter-rovat vége.)
Egyébként a mule deer öszvérszarvast jelent, kép alapján próbáltam beazonosítani ezt a nagyfülű szarvasizét. Később
elkezdtünk mászni a hágó felé – Yellowstone mégiscsak a Sziklás-hegységben van,
már a korábban emlegetett Gardiner is 1600 méteren található, de a park átlagos
tengerszint feletti magassága 2400 méter. Az Alpokban ilyen
magasságban már gleccserek is akadnak... ugyanakkor Yellowstone jóval tágasabb és
laposabb vidék – érdekes tapasztalat volt összehasonlítani, egyáltalán nem volt
olyan érzésünk, mintha 2000 méter felett mászkálnánk.
Utóbbi
2700 m tengerszint feletti magasságban húzódik, ezen kellett átkelnünk Canyon
Village-hez. De meglepve tapasztaltuk, hogy se szerpentin, se komolyabb
kanyarok, csak lassan gurul az ember felfelé, aztán egy kicsit vízszintesen,
jobbra, balra erdő (szinte, mint a Mecsekben) aztán egyszer csak lefelé – ja,
ez volt a hágó? Nem ám úgy, hogy tátongó mélység, csak vizuális támpontnak alkalmas
kis kőoszlopok, meg tizenhét hajtűkanyar. Felfelé, aztán meg a túloldalon
huszonhárom lefelé… öhhm, szóval vissza, Yellowstone.
Yellowstone-ben
az erdőtűz szerves része az ökoszisztémának, az egyik leggyakoribb faj, a csavarttűjű
fenyő (lodgepole pine) tobozai például csak a tűz melegének hatására nyílnak ki.
De az erdőtüzek fontos szerepet játszanak a már elpusztult fák eltakarításában
is – utána sokkal több hely marad a magoncoknak. 1988-ban nagyon száraz volt a
nyár a Sziklás-hegységben; így a természetes erdőtüzeket egy idő után nem
sikerült megfékezni, az év végére a park kb. harmada leégett – nem kell sokáig
keresni a kiszáradt törzsekkel tűzdelt, viszont élénkzöld csemetéktől hemzsegő
hegyoldalakat.
Igazából nincs konszenzus arra nézve, hogy erről kapta-e Yellowstone a nevét –
bár nagyon kézenfekvő magyarázat lenne. A ’sárga kő
folyó’ elnevezés olyan őslakosoktól származik, akik mindegy 300 mérfölddel
lejjebb laktak, ahol a folyót sárgás homokkőből álló magaspart határolja,
ráadásul mezőgazdálkodtak, így kevéssé valószínű, hogy az igencsak messze
található kanyon alapján nevezték volna el a folyójukat. További érdekességek a
témában erre.
Ha
minden igaz, ez lenne a chipmunk, vagyis csíkosmókus (hogy a 23 fajból pontosan
melyik, abban már nem vagyok biztos). Egészen furcsa mozgása van, egyrészt
iszonyatosan gyors, konkrétan elmosódik mozgás közben, ugyanakkor fél-egy
méterenként megáll… mindeközben folyamatosan
felfelé áll a farka, amitől olyan, mintha egy kis dodzsemautó lenne, ami nem
bír egy helyben maradni, de vagy negyven centin kifullad :)
Mórikálta
magát nekünk pár percig, aztán a dolgára
eredt – de ez volt az egyetlen kép a húszból,
amin egyetlen alkatrésze sincs elmosódva :)
eredt – de ez volt az egyetlen kép a húszból,
amin egyetlen alkatrésze sincs elmosódva :)
Később
elindultunk lefelé az Uncle Tom’s Trailen is, itt egy harmadik mókus a frászt
hozta rám, amikor mind a tíz dekájával elémszaladt, Bagoly pedig kapva kapott
az alkalmon és pár perccel később suttogva a bozótra mutatott, hogy ’Ott… medve.’ Az előző élmény
hatására (mókus, TÁÁÁMAD!!!), én majdnem felkaptam a nyúlcipőt (még ha egy tényleges
példány esetén nem is ez lett volna a helyes döntés), de innentől persze minden
fa mögött medvét véltem látni...
A
kék órában sokkal világosabbnak tűnnek a fotók, szürkületben indultunk vissza
Gardinerbe. Yellowstone-ban az éjszakai autózás legszokatlanabb pontja az, hogy
szinte nincs semmilyen mesterséges fényforrás a szembejövő autókon és a
különböző visitor centerek környékén kívül, így kilométereken keresztül lehet a
zavartalan, csillagos éjszakában autózni. És reménykedni, hogy egy kóbor bölénynek
nem most van kedve kivilágítatlanul, az út közepén elmélkedni... Jó éjt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése